„Van egy olyan érzésem, hogy az egyedüli megoldás elég egyértelmű. Ez végül is a tömeges öngyilkosság és az idősek tömeges szeppukuja, nem?”
Ezt a kijelentést tette Yusuke Narita, a híres amerikai Yale Egyetem Közgazdasági Tanszékének professzora egy online rendezvényen azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjen Japán az elöregedő társadalom által jelentett teherrel. (A szeppuku vagy más néven harakiri a szamurájok rituális öngyilkossága – a szerk.)
Az ominózus mondat még 2021 végén hangzott el, de csak a közelmúltban kapta fel a helyi közösségi média. Ráadásul – mint a New York Times cikkéből kiderül – korántsem ez volt az egyetlen, nyugati szemmel nézve meglehetősen provokatív meglátása a japán professzornak az említett teherrel kapcsolatban.
Tabudöntés japán módra
Tavaly például, amikor egy diák rákérdezett a tömeges szeppuku elméletére, felidézte a Midsommar nevű horrorfilmet, amelyben egy svéd szekta idős tagjai úgy vetnek véget az életüknek, hogy leugranak egy szikláról. „Az már nehezebb kérdés, hogy ez jó dolog vagy sem. Ha úgy gondoljátok, hogy jó, akkor talán tehettek egy ilyen társadalom megteremtéséért,” fogalmazott.
Egy másik alkalommal az eutanáziával kapcsolatban (a nagy szenvedésnek kitett betegek halálba segítése saját döntésük alapján) azt mondta: „Vita lesz majd a kötelezővé tételének jövőbeni lehetőségéről.” Egy Twitter-bejegyzésében pedig azt írta: „Azok a dolgok, amiket nem szabad kimondanod, rendszerint igazak.”
A professzor az amerikai lapnak úgy vélekedett, hogy állításait „kiragadták a kontextusból”. Szerinte csak azokra az erőfeszítésekre akart utalni, amelyek célja, hogy az üzletben és a politikában a legidősebb embereket kiszorítsák a vezető pozíciókból, és így helyet teremtsenek a fiatalabb generációknak. Aggasztja, hogy Japánban hosszú évek óta ugyanazok az emberek uralják a politikát, az ipart, a médiát, a szórakoztatóipart, az újságírást.
Hozzátette: a „tömeges öngyilkosság” és a „tömeges szeppuku” „elvont metafora” volt. „Némi önreflexió” után tavaly úgy döntött, hogy nem használja már ezeket a szavakat.
Narita tabukat döntögető kommentjeivel darázsfészekbe nyúlt. Népszerűsége mindenesetre növekszik: a közösségi médiában több százezerre duzzadt követői száma, és már feltűnik magazinok címlapján, showműsorokban és energiaital-reklámokban is. Azok a frusztrált fiatalok, akik szerint az elöregedő társadalom hátráltatja az ország gazdaságát, rajonganak érte.
„Egyes kritikák szerint az idősebbek túl sok nyugdíjat kapnak, a fiatalok pedig az összes öregembert támogatják, még a gazdagokat is” – véli például Shun Otokita 39 éves jobboldali parlamenti képviselő.
Mások ugyanakkor felelőtlennek tartják Narita kommentjeit, hiszen így azok, akiket aggaszt az elöregedő társadalom jelentette teher, arra a következtetésre juthatnak, hogy meg kellene szabadulni az idősektől.
Narita rajongói olyan emberek, akik szerint „az öregeknek már meg kellene halniuk, a szociális ellátást pedig csökkenteni kellene”, Narita megjegyzéseit nem lehet csak metaforaként érteni, írta például Masato Fujisaki a Newsweek Japan című lapban.
Egyedül meghalni egy hegytetőn
A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy az ilyen gondolatok nem teljesen idegenek a japán közbeszédtől és kultúrától.
Bő egy évtizede például Taro Aso akkori pénzügyminiszter, a kormányzó Liberális Demokrata Párt jelenleg is meghatározó politikusa azt sugallta, hogy az idős embereknek „sietniük kellene a meghalással”. Egyes közvéleménykutatások szerint a japánok többsége támogatja az önkéntes eutanáziát.
A japán mondavilágban pedig a családok az idős hozzátartozókat felvitték egy hegytetőre vagy egy erdő elhagyatott részére, és ott magukra hagyták őket.
Ez az úgynevezett Ubaszute (szó szerinti fordításban: magára hagyni egy idős hölgyet), amely évszázadokkal ezelőtt állítólag a valóságban is létezett – a szegény családok tették ezt azokkal a hozzátartozóikkal, akikről már nem tudtak gondoskodni.
Sajtóhírek szerint az Ubaszute modernkori formában feléledt az elmúlt években: a szegények most nem hegytetőn vagy erdőben hagyják meghalni idős rokonaikat, hanem kórházakban vagy jótékonysági szervezetek otthonaiban "adják le" őket.
„Nagyon sok olyan ember van, akiknek van ugyan némi bevételük, mégis szegénységben élnek. Nekik óriási problémát jelentenek azok a rokonok, akik már nem tudnak gondoskodni magukról. De nem kérnek segítséget, mert szégyellik”, mondta korábban Takanori Fujita szociális munkás a brit Timesnak.
A szakadék szélén
A születések alacsony száma évtizedek óta komoly probléma Japánban (előzetes adatok szerint tavaly történelmi mélypontot ért el ez a mutató), miközben itt a világon az egyik legmagasabb a várható életkor, csaknem 85 év, ami ráadásul folyamatosan növekszik – azaz relatív kevés fiatalnak kell egyre több időset eltartania.
Fumio Kishida, Japán miniszterelnöke néhány hete már arról beszélt, hogy a születések csökkenő száma miatt az ország nagyon közel van ahhoz, hogy ne tudjon ellátni bizonyos társadalmi funkciókat. Szerinte „nem lehet tovább várni”, meg kell fordítani a trendet.
Kishida persze nem az idősek elhalálozásának segítésében, hanem a születésszám növelésében látja a megoldást, amit kormánya legfőbb célkitűzésének nevezett. Ezt szem előtt tartva az erre szánt forrásokat a tervek szerint megduplázzák.
Ilyen még nem volt. 
