„Nincsen kőbe vésve, hogy a transzatlanti kötelék örökké fennmarad” – mondta a múlt héten a NATO főtitkára Londonban és egyet kell, hogy értsünk vele. Trump az utóbbi hetekben visszatért választási kampányígéreteihez, kezdve a Kína-ellenes lépésektől a Washington-Moszkva kapcsolat megerősítésének szándékáig. Márpedig az amerikai elnök a kampányában számos alkalommal „felesleges”-nek nevezte a NATO-t, azt a transzatlanti szervezetet, amelynek céljai nem teljesen illeszkednek Trump „Amerika Mindenekelőtt” irányvonalához.
A balti kérdés
A NATO magasrangú hivatalnokainak már most rémálmai vannak a szervezet július 11-12-i csúcstalálkozójával kapcsolatban, attól tartva, hogy Trump ugyanolyan kutyakomédiáva alázza azt, mint pár napja a G7-csúcsot Kanadában. De míg a G7-nek csupán formális súlya van, addig a nyugati védelmi rendszer csúcstalálkozójának esetleges szétzilálása konkrét stratégiai következményekkel járhat. Moszkva, Peking és Teherán azonnal rámozdulhat az ellentétekre, tovább szélesítve a NATO-tagállamokat elválasztó árkokat, különösen, hogy már júliusban megrendezésre kerül a Trump-Putyin csúcstalálkozó.
Egyes amerikai konzervatív körök egyébként sincsenek megelégedve azzal, hogy a NATO behatárolja Washington lehetőségeit, merev biztonsági elkötelezettségekbe kényszerítve Amerikát. Itt az egyik legneuralgikusabb pont a Baltikum ügye: Washington valóban hajlandó lenne-e nukleáris konfliktusba bonyolódni azért a térségért? A három balti ország közül kettő jelentős orosz kisebbséggel rendelkezik, akiknek a jogait már hosszabb ideje, szisztematikusan sértik meg a balti kormányok. Csupán a legutóbbi fejlemény, hogy a lett parlament június 21-én törvényt alkotott arról, hogy 2019-től tilos az orosz nyelvű oktatás az állami- és a magán egyetemeken. Mindez annak ellenére, hogy Lettország 2 milliós lakosságának 40 százaléka (800 ezer fő) orosz anyanyelvű.
A London-Varsó tengely
|
| Káncz Csaba |
London idegesen figyeli a transzatlanti kapcsolatok fellazulását. Az Egyesült Királyság jelentős globális szerepe a hidegháború alatt nem kis részben származott európai beágyazottságából – ahonnan most éppen kifarol – és különleges kapcsolatából Washingtonnal, ahol jelenleg egy kiszámíthatatlan elnök kuszálja össze az USA nemzetközi viszonyrendszerét. Ezért a perifériára szorult London most erősíti az észak-európai biztonságpolitikai tengelyt, amelynek keretében fél éve a brit miniszterelnök stratégiai védelmi együttműködési szerződést írt alá a lengyelekkel.
A múlt héten újra Varsóba látogatott a brit diplomáciai és katonai vezetés, hogy megvitassa „a stratégiai külügyi-, védelmi- és biztonsági együttműködést” a két ország között, tekintve az „orosz agressziót”. London és Varsó kézfogójának nemcsak orosz-, hanem német-ellenes éle is van. A lengyelek nem nézik jó szemmel, hogy Berlin és Brüsszel német vezérlettel európai hadsereget kíván létrehozni, amely a lengyel félelmek szerint ellensúlya lenne az angolszász jelenlétnek Európában.
Lengyelország a Krím-félsziget orosz bekebelezése után padlógázt nyomott katonai kiadásaiban. Míg 2013-ban csak 4 milliárd dollárra írtak ki közbeszerzéseket a honvédelemmel összefüggő felszerelések megvásárlására, tavaly az erre fordított összeg már a duplájára emelkedett. A következő 15 évben várhatóan 55 milliárd dollárt fognak költeni a hadsereg modernizációjára, ami évente átlagosan a GDP 2,5 százalékát jelenti. Geopolitikai elhelyezkedésének köszönhetően Lengyelország az ideális bázisa a NATO keleti részének megerősítéséhez. 2018-től át is helyezték Németországból az egyik amerikai logisztikai-katonai központot a nyugat-lengyel nagyvárosba, Poznanba, amely ennek köszönhetően 5700 amerikai katona támaszpontja lett.
Káncz Csaba jegyzete.
Elrettentő céljaik vannak. 
