Az ukrajnai háborúval kapcsolatban nehéz kivonni magunkat az események értelmezési keretét adó, gyökeresen különböző narratívák hatása alól. Vlagyimir Putyin zsarnoki beteges paranoiájától hajtva, zsarnoki gőgjétől elvakítva lerohanta békés szomszédját – a NATO provokációi és az amerikai aknamunka belehajszolta Oroszországot ebbe az elkerülhetetlen lépésbe. Érdemes mindig emlékeztetünk magunkat arra, hogy a világ soha nem fekete-fehér, de arra is, hogy azért általában két ennyire ellentmondó magyarázat közül a megismerhető tények alapján ki kell tudni választani azt, amelyik jelentősen közelebb áll a valósághoz.
Hasonló a helyzet azzal a kérdéssel is, hogy mennyire állt ki egységesen a világ Putyin agressziója ellen. Az egyik oldalon az lehet az érzésünk, hogy a „civilizált világ” egységesen fellépve ítéli el a történteket és a nyílt háborún kívül minden eszközzel – szankciókkal, Ukrajna pénzügyi és katonai támogatásával – ezt tettekre is lefordította. A másik, az orosz sajtó mellett az orosz propaganda vezérszólamait gyakran átvevő magyar sajtótermékekben és közösségi médiás felületeken is feltűnő narratíva szerint azonban az Egyesült Államokon és „csatlósain” kívül a világ egy jelentős része szimpátiával, de legalábbis megértően figyeli Oroszország akcióit, amelyet ráadásul egyfajta, az egypólusú, Amerika irányította világrend elleni kihívásként is lehet értelmezni, amelyhez egyre több állam csatlakozna.
Melyik értelmezés áll közelebb a valósághoz? Azt látjuk, hogy Ukrajna nyugati támogatói valóban dollármilliárdokban mérhető segítséget nyújtanak az országnak az Oroszország ellen vívott háborúban, de mi a helyzet Oroszország szövetségeseivel?
Megreccsent szövetség
Rögtön ott van a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezet (KBSzSz), amelyet szokás az „orosz NATO”-ként is emlegetni. Az Oroszországon kívül Belaruszt, Kazahsztán, Kirgizisztánt, Örményországot és Tádzsikisztánt magába foglaló szervezet működése valóban emlékeztet a NATO-éra, van egy főtitkára, a tagállamok közös hadgyakorlatokat tartanak. Ahogy a NATO-tagállamok esetében, a KBSzSz tagjai is megegyeztek a kölcsönös segítségnyújtásról, azaz ha bármelyik tagállamot külső támadás éri, akkor azt a többiek saját maguk elleni támadásként értékelik, és ennek értelmében cselekszenek.
Az Ukrajnában történteket persze még a putyini propaganda alternatív valóságában is nehéz lenne Oroszország elleni külső támadásként bemutatni – sőt az is kérdés ugyebár, hogy háborúról vagy csupán „különleges katonai műveletről” van szó, néhány napja maga Putyin is előbbinek nevezte az ukrajnai eseményeket, miközben az érvényes orosz törvények alapján ezért eljárás is indulhatna ellene. Az mindenesetre tény, hogy a KBSzSz tagállamai közül egyik sem csatlakozott semmilyen aktív formában a hadművelethez, de még arról sem értesülhettünk, hogy mondjuk saját készleteikből szállítottak volna valamit a fronton harcoló orosz csapatoknak. Még a leginkább orosz csatlósnak számító, Ukrajnával hosszú közös határral rendelkező Belarusz sem intézett támadást Ukrajna ellen, hiába lebegtették ennek lehetőségét a háború első napjai óta, bár Lukasenka belarusz elnök azért azt kétségtelenül megengedte, hogy országa területéről az oroszok hadműveleteket indítsanak.
A KBSzSz tagjainak passzivitásához az is hozzájárulhatott, hogy ahogy Oroszország a néhány napra tervezett, de jelenleg már tíz hónapja zajló háborúban egyre több katonai erőforrását kötötte le, más területeken kénytelen volt passzívabb szerepkörbe visszavonulni. Míg a háború kitörése előtt néhány héttel az orosz erők a kazah kormány hívására, papíron a KBSzSz égisze alatt bevonultak az országba megszüntetni a „terrorveszélyt” (az országban tömegtüntetések zajlottak a rezsim ellen), addig az ősszel kiújult örmény-azeri határvillongások idején Örményország hiába kérte a szervezet segítségét. A KBSzSz katonai segítség helyett csupán egy „tényfeltáró” missziót indított, és ezt Nikol Pasinján örmény miniszterelnök nyilvánosan, a szervezet november végi csúcstalálkozóján számon is kérte.
Jól mutatja a széljárás változását az is, hogy a szervezet tagjai közül csupán Belarusz voksolt nemmel a négy ukrán megye orosz annexióját elítélő ENSZ-közgyűlési határozatról szóló szavazáson, a többiek a sokkal enyhébb tartózkodást választották.
Négy legény a gáton
Ha ezt a szavazást megnézzük, jól látható, mely országok is számítanak Oroszország legközelebbi szövetségeseinek. Oroszországon és Belaruszon kívül nemmel a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Nicaragua és Szíria szavazott még nemmel, 35 állam képviselője tartózkodott, néhány ország pedig nem vett részt a szavazáson, miközben a határozat mellett 143 ország tette le voksát.
BREAKING
— UN News (@UN_News_Centre) October 12, 2022
The UN General Assembly adopted a resolution that condemns #Russia's "illegal so-called referendums" in regions within #Ukraine's internationally-recognized borders, and demands it reverses its annexation declaration.
In favour: 143
Against: 5
Abstentions: 35 pic.twitter.com/MDDIapqTGv
És elvi kiálláson kívül mit kapott ettől a négy országtól Oroszország? Hát nem sokat. Belaruszról már volt szó, Nicaragua pedig szóra sem érdemes, onnan remélni sem remélhetett semmit Oroszország. A háború egy szakaszában volt arról szó, hogy Bassár el-Aszad szír elnök a polgárháborúban nyújtott orosz támogatásért cserébe több ezer mindenre elszánt, kemény utcai harcokon edződött „önkéntest” küld az ukrán frontra, de ebből végül nem lett semmi. (Ami nem csoda, hiszen Aszadnak magának is szüksége van a fegyvereseire, és a helyzetét az orosz támogatás a háborúval párhuzamos csökkenése sem erősíti, és ez csak az egyik ok a sokból, amiért ez egy nehezen komolyan vehető hír volt.)
Később felröppent – az orosz kormánymédia háza tájáról – az a hír is, hogy Észak-Korea 100 ezer önkéntest küldene az ukrán frontra, és miután erről a talán még abszurdabb lehetőségről is kiderült, hogy nincs túl sok kapcsolódási pontja a valósághoz, az kezdte bejárni a világsajtót, hogy Észak-Korea tüzérségi lőszereket fog szállítani Oroszországnak. Ez első látásra nem tűnik akkora lehetetlenségnek, hiszen Észak-Korea hatalmas haderejének raktáraiban bőven lehetnek szovjet fegyverrendszerekkel kompatibilis lőszerek, de vannak azért kérdőjelek ezzel kapcsolatban is. Ha az orosz készletek egy része elavultnak számít, akkor mit lehet mondani az észak-koreai, esetenként a koreai háború idejéről megmaradt készletekről? És milyen lehet az újabban gyártott eszközök, lőszerek minősége?
Ha a világ egyik legszegényebb országa a világ egyik legnagyobb hadseregét igyekszik fenntartani (az észak-koreai hadsereg állandó létszáma 950 ezer fő, ez nagyjából az oroszéval egyenlő), ott azért várhatók meglepetések a felszerelés minőségével kapcsolatban. Amikor 2010-ben a jonphjong-szigeti incidens folyamán az észak-koreaiak ágyútüzet zúdítottak a dél-koreai fennhatóság alatt álló szigetre, akkor a jelentések szerint a lövések nagyjából fele találta el a szigetet – nem a rajta lévő dél-koreai bázist, hanem magát a szigetet. Hogy ez a tüzérek, az ágyúk vagy a lövedékek hibája volt-e azt nem tudjuk, mindenesetre e készletekből a fél világon átszállítani sok-sok tonnát, az nem tűnik a legjobb ötletnek, bár arra a célra még ezek a lőszerek is alkalmasak lehetnek, hogy úgy nagyjából az ukrán vonalak felé lövöldözzenek velük, többre viszont nem igazán. Mindenesetre az ellentmondásos hírek ellenére Ukrajnában eddig egyetlen észak-koreai gyártású lőszer vagy fegyver jelenlétét sem igazolták, márpedig nagyon gyorsan ki szokott derülni, ha valamilyen korábban nem látott eszköz megjelenik a hadszíntéren, ha máshogy nem, egy becsapódott lőszer maradványai között már felfedezték volna az elemzők, ha történtek volna ilyen szállítások.
Égi áldás Teheránból, kivárás Pekingben
Az egyetlen állam, amelytől eddig valós, pontosan ilyen módokon igazolható segítséget is kapott Oroszország, az Irán. Tudjuk, hogy Irán százával szállított azóta be is vetett drónokat Oroszországnak, és szó van további szállításokról, illetve legalábbis tárgyalások folynak iráni ballisztikus rakéták vételével kapcsolatban is. Az, hogy Irán mennyire tekinthető Oroszország szövetségesének, jó kérdés. A már említett ENSZ-szavazáson Irán nem vett részt. A két állam hidegháborús viszonya a legjobb esetben is feszült volt, az iraki-iráni háborúban például a Szovjetunió inkább Irakot támogatta, és az Oroszországban, illetve más szovjet tagköztársaságokban teret nyerő iszlám ügyében sem egyeznek a két állam érdekei. A közös ellenségek, illetve a kölcsönösen előnyös üzletek úgy látszik most ideig-óráig közös platformra hozták Moszkvát és Teheránt, de egyelőre nehéz megmondani, mennyire lehet tartós vagy ölthet szorosabb formát ez a mostani jó viszony.
Persze a legnagyobb kérdőjelet Kína szerepe jelenti. A háború elején voltak olyan feltételezések, hogy ez lehet a pillanat, amikor az Egyesült Államok és a NATO dominálta világrend két legerősebbnek számító kihívója szoros szövetségre lép egymással, és az orosz nyersanyagok a kínai iparral és munkaerővel összeházasítva gazdaságilag és katonailag is győzhetetlen tömböt hoznak létre. Ennek egyelőre nem sok jele látszik. Tény, hogy Kína szívesen vásárol a nyugati szankciók miatt „leértékelt áron” kapható orosz gázból és olajból, és minden bizonnyal jó pénzért szállít is ezt-azt Oroszországnak, de a nagy nyílt kiállástól ez azért még messze van.
Az ENSZ-szavazáson Kína is a tartózkodott, és az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban általában is elég tartózkodó reakciók érkeztek Pekingből. Az év során hatalmát az elmúlt évtizedek Kínájában példátlan módon meghosszabbító és bebetonozó, de például a zéró-Covid politika és a gazdaság helyzete miatt problémákkal is küzdő Hszi Csin-ping érezhetően nem akarta felfedni a lapjait és elkötelezni magát egyik oldalon sem ebben a konfliktusban.
Hasonló pályát követett India és Dél-Afrika, a BRICS-országok két maradék tagja is. Szaúd-Arábia minden amerikai erőfeszítés ellenére sem állt be teljesen a nyugati szankciós politika mögé, az olajtermelés visszafogásával igyekezett magasan tartani az olajárat a kritikus időszakokban is.
Érdek nélkül nincs segítség
Ha Vlagyimir Putyin abban reménykedett, hogy Ukrajna lerohanásával egyben a hidegháború után kialakult világrend ellen is frontot nyit, és felsorakoznak mögé az ezzel ilyen vagy olyan okokból szintén elégedetlen államok, csalódnia kellett. Külpolitikai helyzete tovább nehezedett, amikor világossá vált, hogy hadereje jóval gyengébb, mint mindenki, akár ő maga is gondolta volna. Az orosz offenzíva elakadásával, majd az orosz vereségekkel azok az államok is inkább Oroszország ellen fordultak, de legalábbis kiváró, semleges álláspontra helyezkedtek, amelyek egy látványos orosz erődemonstráció esetén talán csábítást éreztek volna arra, hogy a győzteshez csatlakozzanak. (Arról, hogy a különböző autokrata rezsimek között miért jöhet létre nagyon nehezen tartós szövetség, egy korábbi cikkünkben írtunk, ez az ajánlóra kattintva olvasható.)
A nyugati szövetségi rendszer váratlanul szilárd és határozott egységet tudott felmutatni az ukrajnai háború kapcsán (Magyarország szerepét itt most nem elemeznénk, mindenesetre a magyar kormány sem igazán tudta ezt az egységet megbontani, a szankciókat érdemben akadályozni, csak saját különállását tudta demonstrálni, gyakorlatilag páriát csinálva az országból az Unión és a NATO-n belül is). Amikor – akár éppen magyar – politikusok arról beszélnek, hogy Európa a saját érdekeit is feláldozva segíti Ukrajnát, akkor egyrészt elfeledkeznek arról, hogy a rövid távú érdekek néha ellentétesek a hosszútávúakkal, másrészt arról, hogy bizony egy szövetséges néha erre kényszerül.
Ennek alapján Oroszországnak szövetségesei vagy barátai nem igazán maradtak, hiszen valós segítséget egyedül Irántól kapott, de annak biztosan megfizeti és meg fogja fizetni az árát. Oroszország nem szigetelődött el teljesen a nyugati világon kívül a világpolitikában, de saját legközelebbi szövetségeseinek bizalma is megrendült erejében, miközben azok az államok, amelyek támogatásában, esetleg nyílt kiállásában reménykedhetett, egyelőre csak kihasználható lehetőségként, saját érdekeik érvényesítésének esélyeként tekintenek a kialakult helyzetre.
A szlovén kormány csütörtöki ülésén további hat hónappal meghosszabbította a határellenőrzést a horvát és a magyar határon.
