A háború kitörése óta téma, hogy az események Oroszország és Kína – illetve hát a két ország politikai berendezkedését ismerve – Putyin és Hszi Csin-ping szövetségéhez vezethetnek. A kínai-orosz tömb pedig már gazdaságilag, katonailag és politikailag is közel, vagy akár teljesen egyenrangú félként intézhetne kihívást az Egyesült Államok, mint a hidegháború utáni rend egyetlen igazi világhatalma felé. A képletet ízlés szerint tovább lehet bővíteni az erdogani Törökország, az iráni iszlám teokrácia, Szaúd-Arábia, a Bolsonaro vezette Brazília, vagy éppen a Modi-féle autokrata rezsim vezette India – és persze akár az orbáni Magyarország csatlakozásával ehhez az illiberális-autokrata tengelyhez.
Egységben az erő?
Ha Oroszország és Kína, illetve a fent felsorolt államokból még néhány valóban létrehozna egy szoros politikai-gazdasági-katonai együttműködést, neadjisten szövetséget, az valóban akár az Egyesült Államokkal, vagy a NATO-val is összemérhető, vagy még akár azt meg is haladó erőt képviselhetne. Messzire vezetne azon elmélkedni, hogy ez vajon hosszú távon „jó” vagy „rossz” lenne a világ vagy éppen az emberiség dolgainak alakulása szempontjából. Maradjunk itt most annyiban, hogy egy NATO-tagország polgáraiként ez elméletben legalábbis nem lenne egy üdvözlendő fejlemény, azt pedig mindenképpen ki lehet jelenteni, hogy az Egyesült Államok vezetése számára ez egy elkerülendő forgatókönyvnek számítana.
De mit tehetne ez ellen Amerika? Washington viszonya Moszkvával és Pekinggel is régóta nem látott mélységekbe zuhant, mindkét ország nyíltan az amerikai hegemónia megtörését tűzte ki célul, a kiapadhatatlan orosz energia- és más erőforrások összeházasítása a kínai technológiával, munkaerővel és gyártókapacitással szinte tálcán kínálja fel magát.
Ahogy Janan Ganesh, a Financial Times külpolitikai újságírója kifejti, az Egyesült Államok kilátásai azért nem annyira borúsak. Érdemes elővenni a történelemkönyveket, és láthatjuk, hogy némileg hasonló helyzet egyszer már adódott: a második világháború után a kommunista Szovjetunió és a frissen kommunista vezetés alá került Kína legalább ennyire természetes szövetségesei voltak egymásnak. Kína ugyan még messze volt a mai gazdasági-világpolitikai súlyától, viszont a Szovjetunió – és az uralma alá tartozó keleti blokk – egyedül is képes volt kétpólusúvá tenni a világrendet. Egy szoros szovjet-kínai, a kölcsönös előnyökön és a közös ideológián alapuló szövetség komoly fejtörést okozott volna a „hanyatló Nyugatnak”.
Ehhez képest mi történt? A szovjet-kínai viszony az 1950-es évek második felére egyre feszültebbé vált, majd a helyzet 1969-re fegyveres határvillongásokig fokozódott. A szakítást aztán Nixon amerikai elnök 1972-es kínai látogatása, az amerikai-kínai kapcsolatok teljes újraértelmezése tette teljessé. A hidegháború további részében a Szovjetunió és Kína a kölcsönös ellenszenv és gyanakvás légkörében, saját érdekeik mentén haladva, egymásnak gyakran keresztbe téve intézte ügyeit (az 1978-as kínai-vietnami háborúban például a szovjetek Vietnamnak szállítottak fegyvert). Gorbacsov idején és azóta persze sokat javult a két ország viszonya, de némi rossz szájíz azért máig megmaradt.
Ütik egymást
A szovjet-kínai szakítás legfontosabb okai között az ideológiai nézeteltérések, illetve Mao és Hruscsov személyes rossz viszonya is ott voltak. De mi a helyzet a mai autokratákkal és diktátorokkal? Köztük talán nincsenek hasonló feszültségek? Hogyan is passzol össze az orosz-szovjet történelmi nagyság feltámasztásán ügyködő, némi pravoszláv keresztény mázzal leöntött putyini ideológia, illetve a „kommunista” és vallásellenes, a sokezeréves kínai birodalmi hagyományra épülő Kína eszmerendszere? Vagy ott van az, hogy Putyin egyik legnagyobb sérelmének azt tekinti, hogy Washingtonban nem kezelik kellő, világhatalomnak kijáró tisztelettel Oroszországot. A mind gazdasági teljesítményben, mind lakosságszámban sokszorosan Oroszország fölé növő, ráadásul szomszédos Kína majd megadja ezt a tiszteletet, és nem próbálja meg kihasználni a helyzetet, ha mondjuk technológiai segítséggel kihúz néhány orosz iparágat a kátyúból?
Tegyünk még hozzá ehhez két keményvonalas, de egymással engesztelhetetlenül szembenálló iszlám államot, Irán és Szaúd-Arábia formájában, illetve az iszlámot szintén felhasználó, de egyelőre mind Irántól, mind Szaúd-Arábiától azért e tekintetben nagyon messzire álló erdogani Törökországot, a hindu többség védelmezőjeként a moszlimok ellen fellépő Modit India élén - láthatjuk, hogy ezeket az elemeket azért nem olyan egyszerű összeadogatni.
És akkor még ott van az is, hogy az autokrata vezetők általában erős egyéniségek, akik a saját országukban nincsenek hozzászokva az ellentmondáshoz, nincsenek rákényszerítve a liberális, nyugati demokráciákban megszokott kompromisszumos politizáláshoz, illetve az eredményeiket részben annak köszönhetik, hogy fel tudják és merik rúgni a korábbi kompromisszumokat és megállapodásokat mind belföldön, mind külföldön.
Fel tudnak építeni ilyen államok ilyen vezetői egy olyan szoros politikai-gazdasági-katonai szövetséget, mint a minden érdekellentét és vita ellenére is nagyrészt közös ideológiai alapokon, közös értékek mentén, évtizedek aprólékos kompromisszumaival létrehozott NATO vagy az Európai Unió? Nehezen. Ganesh véleménye szerint hiába érződik egyre inkább a „szankciós fáradtság” a nyugati államokon, az illiberális-autokrata vezetők közti egység előbb fog megbomlani, mint a nyugati országoké az ukrajnai háború ügyében.
„A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az autokrata világban lesz először törés: ha nem e [a háború] miatt, akkor más miatt. Miközben a liberális államok nagyjából ugyanúgy liberálisak, az autokráciának számos ízesítése van, és ezek nem adnak ki jó kombinációkat."
Botok a küllők közé
És még könnyebben fordulnak egymás ellen az autokráciák, ha van egy ellenérdekelt fél is a porondon, aki igyekszik kihasználni a meglévő ellentéteket, hogy bomlassza az ilyen szövetségeket. Ahogy Kissinger 1971-ben lecsapott a lehetőségre, hogy a Szovjetunióval összekülönbözött Kínával új alapra helyezze az amerikai kapcsolatokat (elsősorban neki tulajdonítják a sorsfordító Nixon-látogatás ötletét és előkészítését is).
Amikor tehát azt látjuk, hogy Biden Szaúd-Arábiában ökölpacsizik Mohamed bin Szalmán koronaherceggel, akit az amerikai elnök maga is Dzsamál Hasogdzsi újságíró brutális meggyilkolása fő felelősének tart, akkor nem árt kicsit távolabbról nézni a képet. Igen, egy sötét rezsim egy sötét képviselőjének tesz gesztust az amerikai elnök, de ha ez kell ahhoz, hogy Szaúd-Arábia és Kína viszonyában ne bizonyos közös érdekek, hanem mondjuk a muszlim ujgurok sorsa kapjon nagyobb hangsúlyt, akkor bizony egy kényszeredett mosollyal végigült tárgyalás nem biztos, hogy túl nagy ár ezért.
Ki is mondta, hogy „ne figyeljenek oda arra, amit mondok. Egyetlen dologra figyeljenek: amit csinálok”. Ahogy minden politikus, az amerikai elnökök is szeretnek szép, egyértelmű üzeneteket közvetíteni a választók felé. Az Egyesült Államok a demokrácia és a szabadság földje, és mindenhol a világon kiáll ezekért az értékekért. Kivéve például, ha ezzel egymás karjaiba lökhetne két, egyébként vonakodó, de ezen értékek ellen nyíltan agitáló rezsimet. Hasonló szemszögből érdemes figyelni a híreket arról, hogy a Biden-adminisztráció hajlandónak mutatkozik újra megkötni Iránnal az atomalkut (miközben lehet, hogy már meg is érkezett néhány iráni drón az ukrajnai frontra, hogy az orosz háborús erőfeszítéseket segítse).
Képmutató az ilyen politika? Igen. Cinikus húzás az egyik véres kezű autokratát a legkeményebb szavakkal elítélni, majd egy másikkal mosolyogva tárgyalni? Hogyne. A világpolitika azonban csak a szlogenek szintjén tud a „jó-rossz”, „fekete-fehér” megosztások mentén működni, az amerikai diplomáciában pedig akkor is nagy hagyománya van az ilyen húzásoknak, ha ezt nyíltan kevesen szeretnék elismerni.
„Elfogadottá vált az az eszménykép, hogy Amerika úgy jutott el oda, ahova, hogy ’kiállt az értékeiért’. Valójában a hidegháború után létrejött ’szabályalapú liberális világrend’ a múlt morálisan megkérdőjelezhető kompromisszumainak segítségével épült fel.
Lehetne amellett érvelni, hogy Harry Truman 1945-ben a világ egyértelműen legnagyobb gazdaságának és még egyetlen atomhatalmának vezetőjeként a valaha volt legnagyobb hatalommal bíró ember volt a történelemben. Mégsem börtönöztette be vagy végeztette ki az összes németet, aki szerepet vállalt a náci rezsim működtetésében, és a japán császárt is a trónon hagyta. Az általa felépített CIA nem riadt vissza államcsínyektől és az elcsalt választásoktól. Ha a mindenkori legerősebb Egyesült Államok kötött hajlandó volt morálisan megkérdőjelezhető alkukra, akkor most mennyivel kéne elnézőbbek lennünk ezek iránt?”
- teszi fel a kérdést Janan Ganesh, aki írását azzal zárja, hogy a hatékony külpolitikához az is kell, hogy az ilyen kompromisszumokat ne fogadja feltétlenül óriási felzúdulás politikusok és elemzők részéről. A szerző szerint nem szabad egységes tömbként kezelni az autokráciákat – mint ahogy nem is azok.
„A végső győzelemhez az illiberalizmuson megjelenő repedések felismerésén és kihasználásán át vezet az út. Természetes dolog a morális érzékenység, de a győzelem erkölcsi kötelessége magasabb rendű.”
Ezzel a megállapítással persze lehet vitatkozni, vagy legalább feltenni azt a kérdést, hogy mégis hol húzódnak a „végső győzelemért” még megengedhető morális kompromisszumok határai, és ezeket ki és milyen alapon húzza meg. Tehát bin Szalmánnal belefér egy ökölpacsi, Szaúd-Arábiával egy kölcsönösen előnyös olajalku, de mondjuk újságírók megölését a saját titkosszolgálatunk számára már nem engedélyezzük? Vagy hol van ezen az ingoványos talajon az a pont, amikor már nemcsak sáros lesz a cipőnk, hanem le is húz a mocsár magával?
Mindenesetre az oroszbarát és a trumpista sajtó által is előszeretettel demens vénemberként lefestett Joe Biden – vagy legalábbis az általa összeállított apparátus – egyelőre elég dinamikusan mozog ezen a terepen, és a szomszédos országban zajló háborút a NATO védőernyője alól szemlélő, EU-tag országból azért inkább az lenne az érdekünk, hogy sikerüljön azokat a bizonyos repedéseket megtalálni az autokraták között épülő hidakon, és jókora ékeket verni beléjük.
Hitler és Sztálin 1939-ben mindkettejük érdekét szolgáló paktumot kötött. Ez hatalmazta fel a Szovjetuniót arra, hogy Lengyelország keleti felét elcsatolja és bekebelezze a balti államokat, de a két diktátor ideológiai szembenállása és a kölcsönös bizalmatlanság ahhoz vezetett, hogy Hitler két évvel később lerohanta a Szovjetuniót, és ezzel tulajdonképpen aláírta a Harmadik Birodalom halálos ítéletét. A világéletében harcos antikommunista Churchill a német támadás hírére közölte, hogy a Szovjetuniót attól kezdve Nagy-Britannia szövetségesének tekinti. Szállóigévé lett az ehhez fűzött megjegyzése a brit parlamentben:
„Ha Hitler megtámadná a Poklot, az lenne a legkevesebb, hogy kedvezően nyilatkozom az Ördögről az alsóházban.”
A brit, majd az amerikai hadianyag hamarosan ömleni kezdett a Szovjetunióba, a végeredményt tudjuk. Churchill keveset túlzott, amikor a sztálini rezsimet a pokolhoz hasonlította, de ma is kevesen mondanák azt, hogy morálisan finnyásabbnak kellett volna lennie, és hagynia a tömeggyilkos, nem sokkal korábban még Hitler szövetségesének számító Sztálint egyedül harcolni Hitler ellenében, és csak erkölcsileg kifogásolhatatlan módszerekkel és szövetségesekkel vívnia meg a háborút a nácizmus ellen. Ez még akkor is így van, ha a pokoli szövetség árát aztán részben pont a 40 évre szovjet uralom alá került Közép-Európa és Magyarország fizette meg.
Az nagyjából eldőlt, hogy az ukrajnai háborúban ki játssza Hitler szerepét, de az még nyitott, hogy a világ többi autokrata, illiberális vagy diktatorikus rezsimje hova helyezkedik ebben a játszmában, és hogy ha a – papíron legalábbis – Magyarországot is magában foglaló Nyugat ezúttal is győzni tud, akkor ki, milyen árat fog ezért fizetni. Úgy tűnik azonban, hogy morálisan kifogásolható kompromisszumokra most is szükség lesz, és az Egyesült Államok vezette Nyugat hajlandó is lesz ilyeneket megkötni.
Megbélyegzik az adósokat Kínában 
