Mióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, folyamatosan téma, hogy vajon belecsúszhat-e a világ a nukleáris háborúba, és ezzel a teljes pusztulás szélére sodródhat-e az emberi civilizáció, sőt akár az emberi faj. Amikor erről van szó, általában az 1962-es kubai rakétaválságot szokták emlegetni, mint azt a pillanatot, amikor a legközelebb állt a világ a nukleáris háborúhoz, és most olyasmiket szoktak nyilatkozni a szakértők, politikusok, hogy a kubai válság óta nem volt ekkora a veszélye a nukleáris háborúnak. De valóban ez a helyzet? A pontosan 60 éve, a szovjet rakéták Kubába telepítése kapcsán kiéleződött feszültség óta nem álltunk ennyire közel ahhoz, hogy elkezdjenek potyogni az égből a nukleáris robbanófejek?
A kérdésre persze lehetetlen egzakt választ adni: nem tudjuk lemérni, hogy bizonyos pillanatokban pontosan hány milliméterre közelítette meg az amerikai elnök vagy az aktuális szovjet pártfőtitkár keze azt a bizonyos „nagy piros gombot”, ahogy most sem látunk bele Vlagyimir Putyin gondolataiba, és arról is csak feltételezéseink lehetnek, hogy mi történne azután, ha Oroszország nukleáris fegyvert vetne be Ukrajnában. Az mindenesetre biztos, hogy a legnagyobb veszélyt egy valódi, eldurvuló konfliktus mellett a hidegháború éveiben az jelentette, hogy valamilyen félreértés, mondjuk egy téves riasztás, egy technológiai malőr miatt elinduló rakéta, esetleg a másik oldal valamilyen lépésének téves értelmezése indítja arra az egyik szuperhatalom vezetését, hogy kiadja a végzetes parancsot a visszacsapásra.
Ilyen szempontból mindig is veszélyes ügyeknek számítottak a nukleáris fegyverek, hordozórakéták tesztjei, valamint a hadgyakorlatok is, hiszen utóbbiak sokszor pont olyan helyzeteket szimuláltak, ahol be kellett vetni a nukleáris fegyvereket is. Éppen ezért persze a felek igyekeztek ezeket jó előre bejelenteni és nyilvánvalóvá tenni, hogy valójában nem céljuk a háború elindítása, de a másik oldalon így is feszülten figyelték azért az eseményeket, ha másért nem is, a begyűjthető információk miatt. A NATO tegnap kezdődött, Állhatatos Dél (Steadfast Noon) fedőnevű, a nukleáris elrettentő erőket is felvonultató európai hadgyakorlata is jó előre be lett jelentve, és senki sem gondolhatja, hogy a NATO nukleáris csapást tervezne mérni Oroszországra. Azonban ettől függetlenül talán nem a legszerencsésebb ezt a gyakorlatot most, ráadásul az orosz nukleáris erők szintén évi rendszerességgel megtartott hadgyakorlatával részben átfedésben megrendezni.
Pattanásig feszült helyzetben
39 évvel ezelőtt ugyanis pont egy feszült helyzetben megrendezett NATO-hadgyakorlat sodorta a pusztuláshoz nagyon közel – egyes vélemények szerint a kubai rakétaválsághoz hasonló közelségbe – a világot. Érdemes tehát felidézni az 1983-as Able Archer fedőnevű gyakorlat történetét, és azt, hogy milyen a feszültséget fokozó tényezők vezettek odáig, hogy nagyon kényelmetlen közelségbe került egy nukleáris háború kitörése.
Mire eljött 1983 novembere, a hadgyakorlat ideje, a hidegháborús feszültség már hosszú ideje nem látott erősségű volt. Az 1981 januárjában hivatalba lépő Ronald Reagan amerikai elnök ugyanis elődjei óvatos, reálpolitikában gyökerező külpolitikája helyett sokkal konfrontatívabban állt a Szovjetunióhoz, és többször is világossá tette, hogy nem hajlandó elfogadni a kétpólusú világrendet, a Szovjetunió létét. 1982 nyarán például brit parlamenti képviselők előtt arról beszélt, hogy „a marxizmus-leninizmust a történelem szemétdombján fogja hagyni a szabadság és a demokrácia” (szó szerinti fordításban az atomháborús kontextusban igen rosszul hangzó ash-heap, azaz nagyjából hamuhalom kifejezést használva).
A másik oldalon Jurij Andropov szovjet főtitkár – aki egyébként az 1956-os forradalmat budapesti szovjet nagykövetként élte át – a Gorbacsov előtti utolsó régi vágású szovjet vezetőként meg volt győződve arról, hogy Reagan nem habozna megindítani a nukleáris háborút a Szovjetunió ellen, ha úgy ítéli meg, hogy be tud vinni egy olyan döntő első ütést, amely után már nem kell jelentős szovjet válaszcsapásra számítani. Andropov ezért még 1981-ben beindította a RJAN-akciót (Raketno-Jadernoe Napadenie – Nukleáris Rakétatámadás): ennek keretében a KGB arra kapott parancsot, hogy minden erővel igyekezzen összegyűjteni olyan információkat, amelyek előre jelezhetik, ha a nyugati erők nukleáris első csapás indítására készülődnének. A szovjet hírszerzés igyekezett szoros megfigyelés alatt tartani a NATO bázisait, a NATO-haderők mozgását és kommunikációját, a nukleáris csapást engedélyezni képes kormánytisztviselők napi rutinját is megfigyelték, de feljegyzések készültek az európai nagyvárosok éjszakai kivilágításáról, sőt azt is figyelték, hogy nem kínálnak-e hirtelen jóval több pénzt a véradóknak az ilyen központokban, hátha ez is a háborúra készülődés jele lehet.
1983 februárjában egy KGB-utasításban arra hívták fel a hírszerzők figyelmét, hogy amennyiben a NATO első csapásra készülne, azt valószínűleg
„hadmozgások vagy hadgyakorlatok álcája mögött hajtanák végre”,
hogy ne derüljön fény idő előtt a tervek valódi mibenlétére.
Ebbe az eleve paranoid hangulatba érkezett aztán Reagan 1983 márciusi, az Evangelisták Nemzeti Szövetségének konferenciáján tartott beszéde, amelyben a Szovjetuniót „ördögi birodalomnak” nevezte, és egyértelműen az Egyesült Államok ellenségeként azonosította. Ezután jelentette be az amerikai elnök néhány héttel később „csillagháborús” kezdeményezését. A hivatalosan SDI (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés) néven futó program célja az lett volna, hogy az űrbe telepített eszközökkel olyan védőhálót hozzon létre, amely megvédheti az Egyesült Államokat az interkontinentális rakéták ellen – ezzel felborítva a „kölcsönös megsemmisítésre” épülő törékeny egyensúlyi helyzetet, hiszen egy amerikai első csapás után ezután már nem tudott volna hasonlóan pusztító választ adni a Szovjetunió.
Ráadásként megkezdődött az új fejlesztésű Pershing II, nukleáris robbanófejekkel felszerelhető rakéták telepítése Nyugat-Németországba. Ezek a középhatótávolságú rakéták nemcsak beazonosítható helyen található rakétasilókból, hanem teherautóplatformokról bárhonnan kilőhetők voltak, és 6-8 perc alatt már Moszkvát is elérhették volna, ezzel minimálisra csökkentve a szovjetek számára a válaszcsapás elindítására rendelkezésükre álló időt.
Az amerikaiak ráadásul a szovjet erők elleni pszichológiai hadviselés keretében rendszeresen tesztelték a szovjet légteret és partvidéket védő erők éberségét azzal, hogy harci repülőgépekkel nyílegyenesen a szovjet légtér felé indultak, majd az utolsó pillanatban visszafordultak, hadihajóikkal szovjet bázisok közvetlen közelébe hajóztak. A szovjetek bosszantása mellett az ilyen akciók célja a szovjet védelmi képességek, protokollok, válaszreakciók felmérése is volt, mindenesetre ezekben is mindig benne volt valamilyen súlyosabb incidens lehetősége. 1983 áprilisában minden idők legnagyobb tengeri hadgyakorlata keretében egy 40 hajót és 300 repülőgépet számláló amerikai harccsoport gyakorlatozott a Kamcsatka-félsziget közelében, amerikai gépek egy kuril-szigeteki szovjet bázis felett is átrepültek.
Részben ez vezetett ahhoz, hogy Andropov a hasonló esetekre kiadta a parancsot: a szovjet légierő és légvédelem kérdés nélkül nyisson tüzet a behatoló gépekre – szeptember 1-jén pedig egy Szu-15-ös szovjet vadászgép lelőtte a koreai légitársaság navigációs hiba miatt a szovjet légtérbe tévedő 007-es járatát, rajta számos amerikai állampolgárral.
Túl jól sikerült realizmus
Ebben a légkörben kezdődött tehát november 7-én az Able Archer hadgyakorlat. Ez ugyan egy évente, rutinszerűen megrendezett hadgyakorlat volt, de az 1983-as kiadásában számos újítást is bevezettek. A hadgyakorlat szcenáriója szerint különböző proxyháborúk kitörése után a szovjet blokk nagyszabású, hagyományos eszközöket bevető támadást indított a teljes európai frontvonalon, majd november 6-án vegyi fegyvereket is bevetett. A hadgyakorlat ezen elképzelt ponttól kezdődött, méghozzá úgy, hogy a NATO erői politikai felhatalmazást kérnek nukleáris fegyverek bevetésére.
A realizmus érdekében a gyakorlatban a nukleáris csapásokat irányító parancsnoki központok mellett még Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Helmut Kohl német kancellár is részt vett, akik – bár nem egy időben – de eljátszották, mi lenne a teendőjük egy küszöbön álló nukleáris háború esetén. További pánikot okozott a szovjet hírszerzés körében, hogy a NATO újfajta kódolást használó kommunikációt is használt, és a hadgyakorlat előtti napokban – egyébként Grenada amerikai megszállása miatt – nagyon megnövekedett aktivitást érzékeltek Washington és London kommunikációjában, amelyet akár egy készülő támadás előtti egyeztetésnek is lehetett hinni.
A hadgyakorlatban a NATO erői szimuláltan végigmentek a készültségi szinteken egészen a nukleáris támadás elindításáig, a szovjet hírszerzés erre kihegyezett „fülei és szemei” pedig a legszörnyűbb forgatókönyvet látták kibontakozni. A KGB november 8-án vagy 9-én arról értesítette a külföldi irodáit, hogy az amerikai bázisokon háborús készenlét lépett életbe, és arra utasították őket, hogy azonnal derítsenek ki minél többet arról, pontosan milyen formában várható a NATO támadása.
Mivel például a Pershing-rakéták miatt a szovjet vezetés meg volt győződve arról, hogy utólag már nem, csak egy megelőző csapással van esélye visszavágni egy NATO nukleáris támadásért, megkezdődött erre a felkészülés: a kelet-németországi és lengyelországi légitámaszpontokon 30 perces készültségbe helyezték a nukleáris fegyverek szállítására is képes harci repülőgépeket, a szovjet atomtengeralattjárókat a sarki jégtakaró alá küldték, és minden bizonnyal hasonló előkészületek történtek az interkontinentális ballisztikus rakétákért felelős stratégiai nukleáris csapásmérő egységeknél is (de ezeket a nyugati hírszerzés nem tudta észlelni).
És ezzel a játék egy pillanat alatt nagyon is valóságossá vált. A NATO vezetése nem érzékelhette, hogy milyen szintű paranoia uralkodott már el ekkorra a szovjet hírszerzésben és a moszkvai vezetésben, azt viszont érzékelte, hogy a szovjet erőket készültségbe helyezik. Márpedig természetesen egy ilyen fenyegetést a NATO sem nézhetett volna ölbe tett kézzel – viszont minden további lépés csak tovább erősítette volna a szovjetek meggyőződését, hogy a NATO támadni készül, és onnantól a következmények gyorsan beláthatatlanok lehettek volna.
A világ szerencséje az volt, hogy a nyugati hadvezetés, elsősorban Leonard H. Perroots altábornagy, az amerikai légierő európai főparancsnok-helyettese javaslatára végül nem döntött úgy, hogy saját erőit is magasabb készültségi fokozatba helyezi válaszul. Az altábornagy azzal érvelt, hogy talán a szovjetek a hadgyakorlat miatt „tesznek szokatlan lépéseket”, és várják meg az Able Archer végét, hogy kiderüljön, tényleg ez-e a helyzet. November 11-én aztán véget ért a hadgyakorlat, és a szovjet félelmek is alábbhagytak, a világ pedig elkerülte a nukleáris armageddont. De nem sokon múlt. Egy rosszkor kiadott készültségi parancs, egy hibásan bejelző rakétaindítást figyelő radar (ahogy erre 1983 szeptember végén volt példa, csak szerencsére az akkor ott ülő kezelő tudta, hogy előfordulnak téves jelzések), egy eltévedt repülőgép bármelyike elindíthatta volna a végzetes eszkalációt.
Felborult egyensúly
A világ persze sokat változott 1983 óta, de bizonyos tényezők, amelyek olyan veszélyessé tették az 1983-as Able Archert, most újra fennálnak. Vlagyimir Putyin személyében egy Andropovhoz hasonlóan hosszú KGB-s múltra visszatekintő, a világot hasonlóan paranoid logika szerint értelmező vezető van pozícióban Moszkvában. Ha azt talán még Putyin sem gondolhatja komolyan, hogy Joe Biden egyszer csak teljes erejű nukleáris csapást intézne Oroszország ellen, az esetleg az eszébe juthat, hogy Amerikában talán elgondolkoztak az ő esetleges kiiktatásán. Nem tudjuk, hogy a putyini retorika, miszerint a Nyugat Oroszország megsemmisítésére tör, milyen mélységekig hatja át az orosz hírszerzés és haderő vezetőit, mindenesetre biztosan nem a helyzet nyugodt értékelése felé mozdítja a gondolkodásmódot.
A legfontosabb tényező viszont 1983-ban nem is maga a hadgyakorlat vagy a reagani retorika volt, hanem az erőegyensúly felborulása. A szovjetek hittek abban, hogy a NATO vélt vagy valós stratégiai előnyei miatt a vereség elkerülése kizárólag az első csapás megindítása révén érhető el háború esetén, és készek voltak ezt meg is lépni. Márpedig az orosz haderő ukrajnai fiaskója nyilvánvalóvá tette, hogy Oroszország sokkal gyengébb, mint akár saját vezetői gondolták volna. Hatalmas áldozatok árán sem sikerült legyűrni Ukrajnát, sőt most már az eddigi hódítások is veszélybe kerültek. A csúcstechnológiás fegyverek fogynak vagy nem is léteztek, ahogy egyre kevesebb a lőszer és hiába a mozgósítás, a harcolni képes és hajlandó katona is. Nagyon úgy tűnik, hogy a NATO technológiai, kiképzettségbeli fölénye egy hagyományos eszközökkel vívott háborúban esélyt sem adna Oroszországnak. Kérdés, hogy mire hajlandó Putyin a vereség elkerüléséért – remélhetőleg mindenesetre most sem bizonyul végzetesnek egy puskaporos légkörben végrehajtott nukleáris hadgyakorlat.
(Atomic Heritage Foundation, Smithonian Magazine, Wikipedia)
