|
| Az elit és a nép: deficites kapcsolat. Kijózanító eredmény az európai parlamenti választásokon. (Az EP strasbourgi épülete.) EPA/PATRICK SEEGER |
A 2008-as pénzügyi válság előbb gazdasági, majd szociális és napjainkra (biztonság)politikai válsággá terebélyesedett Európában és szerte a világban. Az életszínvonal stagnálása és a társadalmi szakadékok növekedése közepette a centrista eliteknek egyre nehezebb megnyugtató válaszokat adniuk. Mindeközben Európa keleti perifériáján újra félfeudális hatalmi, intézményi és társadalmi struktúrában hívő politikusok emelkednek fel.
A német sajtóban a héten két elemzés is foglalkozott olyan történelmi sokkhatásokkal (1919 és 1989), amelyeket térségünk társadalmainak a mai napig csak részben sikerült megemésztenie – már ha egyáltalán.
1919 traumatizáló békerendszere
Peter Hoeres történész szerint nem az első világháború, hanem a Párizs-környéki békék voltak a múlt század „őskatasztrófái”. Hoeres szerint Európa népei évszázadokon keresztül vívtak óriási háborúkat, de a Harmincéves háború (1618-1648), a Hétéves háború (1756-1763) és a Napóleoni háborúk (1803-1815) után sikerült olyan tartósabb békeszerződéseket kialkudni, amelyek egymás elismerésére, a kiegyenlítődésre és a felejtésre fókuszáltak. Ez az első világháború végén nem sikerült.
A történész kiemeli, hogy az 1919-es békerendszer Németországot gazdaságilag, katonailag, politikailag és mentálisan is masszívan megterhelte. Hoeres rámutat, hogy hasonlóan borzasztó fogadtatásra találtak a békeszerződések Ausztriában (St. Germain), Magyarországon (Trianon, „amely a mai napig traumát jelent”), Bulgáriában (Neuilly-sur-Seine) és Törökországban (Sèvres, „amelyet nem is ratifikáltak”). Sehol sem sikerült a megbékélés, a tartós rend létrehozása.
Amikor a 21. századi tanulságokról kérdezte a lap a történészt, Hoeres kiemelte: nem szabad az ellenfeleket tartósan stigmatizálni. Szíriában és Észak-Koreában szerinte arcmentő békeszerződést kell kötni, a kívülről irányított rezsimváltásoktól pedig óvakodni kell.
A rendszerváltás elpárolgott varázsa
|
| Káncz Csaba |
Reinhold Vetter politológus eközben térségünk rendszerváltás óta eltelt három évtizedét vizsgálta írásában. Vetter szerint térségünkben mára elpárolgott a nagy szabadság- és reformimpulzus. A májusi EP-választás a keleti EU-tagállamokban kijózanító eredményeket hozott. Ezen tíz országból nyolc esetében a részvételi arány alatta maradt az EU-átlagnak és részben még annál is alacsonyabb volt, mint 2014-ben.
Vetter aggasztónak tartja, hogy új EU tagállamokban már a népesség jelentős része támogat autoriter kormányzást, avagy erős állami vezetőt. Olyan intézmények, mint a hadsereg vagy az egyház nagyobb tekintélynek örvendenek, mint a politikai pártok, a parlament és a kormány.
Komoly deficit mutatkozik az új tagállamokban Vetter szerint az elitek és a nép közötti kapcsolat vonatkozásában, vagyis, hogy az átlagpolgár milyen szinten van bevonva a koncepciók kidolgozásába és végrehajtásába. Sajnálatos, hogy már maga a rendszerváltás is egy elitprojekt volt, ahogyan a gazdasági sokkterápiák, sőt az EU bővítés is.Az EU belépési kritériumokat politikai, gazdasági és adminisztratív szinten ugyan érvényesítették, de társadalmi szinten nem. Valóban, emeli ki Vetter, elképesztő szegénységi mutatókat találunk az új tagállamokban, ahol a gazdasági növekedés tempójával nem tartottak lépést a szociális ellátórendszerek.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
A tudományos kutatások néha fura dolgokon keresztül jutnak el ahhoz az eredményhez, amit várnak tőlük. Most a spagetti van soron. 
