A milliárdosok fölzabálják az amerikai politikát

A Forbes nemrégiben kiadott, az adóbevallásokat júliusig elemző jelentése szerint legalább 28 milliárdos támogatja Harrist, eddig 116 millió dollár értékben. A Forbes megállapította, hogy a Harrist támogató milliárdosok nettó vagyona 280 milliárd dollár, és mindegyikük legalább 1 millió dollárt adott a demokrata jelöltet támogató csoportoknak.

Harris legnagyobb adományozói közé tartozik Michael Bloomberg, New York volt polgármestere és Reid Hoffman, a LinkedIn társalapítója, akik mindketten több mint 20 millió dollárt juttattak Harrist támogató csoportoknak.

Ami Trumpot illeti, a Forbes megállapítja, hogy július végéig 26 milliárdos már több mint 1 millió dollárt adott a Trump–Vance-t támogató csoportoknak. A volt elnök legnagyobb támogatója, Timothy Mellon, eddig 125 millió dollárt utalt Trumpot támogató csoportoknak ebben a ciklusban, többet, mint a Harrist támogató milliárdosok együttvéve.

Trump második legnagyobb támogatója, Linda McMahon a World Wrestling Entertainmenttől több, mint 16 millió dollárt adott Trumpnak, míg Miriam Adelson – aki nem mellékesen amerikai–izraeli állampolgár –, a néhai kaszinómágnás, Sheldon Adelson özvegyeként eddig közel 6 millió dollárt adományozott.

A milliárdosok piactere

Valóban Amerika „demokratikus” választási rendszerét elárasztja a pénz, különösen a milliárdosok kampánydollárjai. A 2024-es amerikai választási költés minden eddigi rekordot meg fog dönteni. Csak kampányreklámokra közel 16 milliárd dollárt költenek majd.

Ha pedig ehhez hozzáadjuk a kampány lebonyolításának költségeit, a választások összköltsége valószínűleg megközelíti a 20 milliárd dollárt. Ez az irtózatos összeg a nagyon gazdagokat helyezi a vezető pozícióba, amikor az USA következő elnökének és kongresszusának megválasztásáról van szó.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pénz mindig is kritikus eleme volt az amerikai választási kampányoknak. Mark Hanna amerikai szenátor már 1895-ben így viccelődött: „Két dolog fontos a politikában. Az első a pénz, a másodikra pedig nem emlékszem”.

Az a pénz azonban, amely évtizedekkel ezelőtt az amerikai kampányokat finanszírozta, többféle forrásból származott. Természetesen a gazdagok jelentős összegeket adtak, de ugyanígy tettek a civil szervezetek, a politikai pártok, az állami alapok – és a kis adományozók is.

A szuper PAC-ok felemelkedése

A vállalatoknak régen tilos volt kampány-hozzájárulásokat tenni. Mindez azonban megváltozott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 2010-es, katasztrofális Citizens United-döntése után. A bíróság alapvetően felforgatta a kampányfinanszírozás színterét, amikor kimondta, hogy míg a jelöltekre továbbra is szigorú hozzájárulási korlátok vonatkoznak, addig a vállalatok és a nagyon gazdagok külső csoportokon keresztül korlátlanul támogathatják a jelölteket. Ez a döntés hozta létre a „szuper PAC-okat”, olyan külső politikai csoportokat, amelyek bármilyen forrásból (kivéve a külföldi forrásokat) korlátlan mennyiségű kampánypénzt gyűjthetnek és költhetnek. A szuper PAC-ok – a vállalatok és a gazdagok nagyrészt szabályozatlan játszótere, ahol korlátlan összegeket költhetnek az általuk preferált jelölt megválasztására.

Közvetlenül a Citizens United döntést követően a 2010-es félidős választások során 83 szuper PAC 89 millió dollárt gyűjtött össze. Idén eddig mintegy 2321 szuper PAC gyűjtött össze 2,2 milliárd dollárt, és a választások vége előtt még sokkal több fog összegyűlni.

Szinte az összes ilyen szuper PAC-pénz egy kis maroknyi gazdag adományozótól származik. Csak a milliárdosok – az Egyesült Államokban körülbelül 700 ilyen van – a 2022-es félidős választások összes finanszírozásának 15 százalékát nagyrészt a szuper PAC-okon keresztül biztosították. Idén mindössze 50 adományozó együttesen 1,5 milliárd dollárt pumpált ezekbe a külső politikai csoportokba.

Quid pro quo

A milliárdosok mindezen költései célzottan, konkrét jelöltek támogatására irányulnak, és gyakran egyértelműen megfogalmazott konkrét politikai célokat szolgálnak. A nagyobb szuper PAC-ok mintegy fele csak egy jelöltet támogat, és általában a jelölt korábbi munkatársai vagy barátai hozzák létre őket. Trumpnak saját szuper PAC-ja van (valójában több szuper PAC is), Kamala Harrisnek pedig a sajátja. Az ezeknek a szuper PAC-oknak adott pénzt közvetlenül az adott jelölt támogatására költik, és a jelölt tudja, honnan származik a pénz.

Ezek a nagy adományozók gyakran konkrét kérésekkel adnak pénzt. Sheldon és Miriam Adelson milliárdosok 2016-ban 20 millió dollárt adtak Trump szuper PAC-jának, hogy rávegyék őt az izraeli nagykövetség Tel-Avivból Jeruzsálembe való áthelyezésére. Amikor megválasztották, Trump elnök eleget tett a kérésnek. A milliárdos Reid Hoffman milliókat pumpált Harris szuper PAC-jébe, és nem csinál titkot abból, hogy azt szeretné, ha Harris elnökként kirúgná a kormány legfőbb trösztellenes szabályozóját, Lina Khant. Gyakrabban a kérések általános jellegűek, mint például Mellon kívánsága, hogy a következő Trump-kormányzat kormányzati deregulációt és adócsökkentést biztosítson üzleti érdekeltségei számára.

Úgy tűnik, Trump tökéletesen hajlandó együttműködni. Egy mar-a-lago-i vacsorán az olajipari cégvezetőkkel Trump tavasszal egy szemtelen „alkut” javasolt, miszerint 1 milliárd dollárt adjanak össze a kampányának. Cserébe megesküdött, hogy amint visszatér a Fehér Házba, felrúgja a Biden elnök kormányzása alatt életbe léptetett környezetvédelmi szabályokat.

A napirend meghatározása

A kampányok gazdag finanszírozói által okozott problémák nem korlátozódnak csak a konkrét szívességek megvásárlására. Ezek a gazdag adományozók képesek meghatározni a nemzet politikai napirendjét, meghatározva, hogy ki lesz egy párt zászlóvivője. Néhány tehetős adományozó pénzügyi támogatása a választás elején lehetővé teszi, hogy egy jelölt életképesnek tűnjön, majd egy életképes kampány később elérheti a kis adományozókat.

Kamala Harris 2020-as elnökjelöltségi pályázata akkor vált országos ismertté, amikor minden más jelöltnél több milliárdos és házastársuk adományozott Harrisnek – még Bidennél is többet. Most, 2024-es demokrata jelöltként azzal büszkélkedik, hogy támogatóinak 40 százaléka kis adományozó, ami igaz is. De a nagyon gazdagok korai támogatása nélkül talán soha nem került volna az országos színpadra.

A hivatalba jutás ára csak az elmúlt évtizedben óriási mértékben megnőtt. Ezt az árat az átlagos amerikaiak nem engedhetik meg maguknak, ezért a milliárdosok és vállalati érdekeltségeik töltik be az űrt. Ezek a gazdag különleges érdekcsoportok kevesen vannak, de hajlandóak bőségesen fizetni, gyakran saját érdekeik érvényesítéséért.

A közvetlenül meg nem választott és nagyrészt elszámoltathatatlan amerikai Legfelsőbb Bíróság áldásával az amerikai politikai környezetet alapvetően átformálja egy milliárdos kaszt. Ez egy nagyon veszélyes tendencia, amely joggal kérdőjelezi meg: Amerika még mindig a többség érdekeit képviselő demokrácia?