Az orosz légierő a háború első napjai óta nem látott aktivitása komoly szerepet játszott az avgyijivkai ukrán védelem váratlanul gyors összeomlásában. Az orosz gépek egyes napokon akár száznál is több nagy rombolóerejű, „precíziós” siklóbombát dobtak le az ukrán védelmi állásokra, és azóta is részben erre támaszkodva igyekeznek az orosz erők Avgyijivka térségében, de a front más részein is újabb területeket szerezni.

Az orosz légierő az elmúlt hetekben elképesztő veszteségeket szenvedett, csak február 17-e és 29-e között ukrán állítások szerint 12 Szu-34-es és Szu-35-ös harci gépet lőtt le az ukrán légvédelem. Igaz, hogy ebből egyelőre csak 4-5 tekinthető „megerősített” veszteségnek, azaz ennyi gép esetében van vizuális bizonyíték a megsemmisült gépről, azért ha csak a két szám közti középutat vesszük, tíz nap alatt nyolc elvesztett gép is megdöbbentően magas szám, mind az eddigi veszteségekhez, mind az orosz légierő elérhető gépeihez képest is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy február 23-án az oroszok rövid időn belül egy második A-50-es légtérellenőrző gépet is elvesztettek. Az ukrán légierő szóvivője március 3-án már arról beszélt, hogy az orosz légierő egész Ukrajna felett visszafogta tevékenységét a veszteségek miatt.

A fenti két bekezdés megállapításai látszólag némi ellentmondásban állnak egymással. Hogyan érhet el sikereket az orosz légierő, miközben éppen megtizedelik? Persze, jobban belegondolva nincs akkora ellentét: a nagyobb aktivitás egyben nagyobb kockázatot is jelent. De mégis: hogyan tudott az orosz légierő hirtelen ilyen komoly támogatást nyújtani a szárazföldi erőknek? És hogyan tudott néhány nap alatt ilyen látványos választ adni az ukrán légvédelem?

Kellett a támogatás

Orosz oldalon azt kell kiemelni, hogy ugyan az ukrán tüzérségi lőszerhiány ellenére az orosz tüzérség önmagában nem képes elegendő nyomást helyezni az ukrán védelmi vonalakra ahhoz, hogy a gyalogság és a páncélosok érzékelhető eredményeket tudjanak elérni. A nyomás növelésében az „öngyilkos”, elsősorban Lancet drónok tudnak segíteni, Avgyijivkából például jöttek olyan hírek, hogy az oroszok egy kifejezetten az ukrán védelmi állások rombolására „szakosodott” drónos egységet vezényeltek a térségbe az ukrán védelem megroppanása előtti időszakban.

Az orosz tüzérség fő problémája a gyors reagálásra képes tűzvezetési rendszerek hiánya, illetve az alacsony pontosság, a pontos, a harctéri fejleményekre gyorsan reagálni képes drónoké pedig az, hogy néhány kilogrammos robbanófejeik nem alkalmasak igazán megerősített, mélyen beásott, épületekben kialakított állások hatékony támadására. Az orosz légierő által már egy ideje bevetett „szárnyas” bombák – azaz átalakítókészletekkel korlátozottan irányíthatóvá, illetve célravezethetővé tett, a frontvonaltól nagyobb távolságból indítható hagyományos bombák – viszont mindkét problémára elég jó választ adnak.

February is the shortest month of the year, but our sky defenders have achieved the greatest results in downing russian jets since October 2022.

The Ukrainian Air Force destroyed:
ten Su-34 fighter-bombers
two Su-35 fighters
one A-50 long-range radar detection and control… pic.twitter.com/jZ302fRxHF

— Defense of Ukraine (@DefenceU) February 29, 2024

Viszonylag precízek, azaz nagy átlagban eltalálják legalább a kijelölt célpont környékét, másrészt ezek 250, 500 kilogrammos bombák akkor is jókora rombolást végeznek, ha nem tökéletes találatot érnek el. Tíz-húsz ilyen bevetésével már egy komolyan megerősített frontszakasz is erőteljesen meggyengíthető. Ráadásul az ilyen bombákat ledobó gépeknek a tüzérségi eszközökkel ellentétben nem kell tartaniuk az ukrán tüzérség és az ukrán drónok ellencsapásaitól sem – csak az ukrán légvédelem jelenthet rájuk veszélyt.

Az oroszok az ukránok relatív gyengeségét kihasználandó egyre nagyobb számban vetették ezeket a bombákat be, és az elmúlt hónapokban minden jel szerint felpörgették a hagyományos bombákat siklóbombává alakító készleteik gyártását is, mert a korábban látott FAB-250M, illetve FAB-500M bombák mellett immár RBK-500, valamint OFAB-500 kazettás bombákat is fel lehetett fedezni az orosz gépekről készített felvételeken átalakítókészlettel felszerelve.

Az ilyen bombákkal végrehajtott támadások számának növelését tette lehetővé az is, hogy az oroszok immár Szu-24-es gépekre is fel tudják applikálni, ezzel nagyjából a kétszeresére növelve a használható gépek számát (az oroszoknak nagyjából 80-80 bevethető Szu-34-es és Szu-24-es gépük van, eddig csak az előbbi típust használták a siklóbombák bevetésére). Ráadásul egyes gépekre egyes bombákból a korábbi kettő helyett már négy darabot is fel tudnak szerelni.

Éljen az integráció

Erre az új, de legalábbis új léptékű fenyegetésre tehát az ukrán légvédelemnek kellett válaszolnia. Korábban már írtunk arról, hogy az ukránok időnként „vadászni” járnak a légvédelmi ütegeiket (ezek normál esetben több kilővőegységből, egy-két radarból, energiaellátást biztosító egységekből, és egy tűzvezető, irányító-parancsnoki állásból állnak, de „vadász” üzemmódban akár egy generátor, egy tűzvezető rendszer és egy kilövőállás is elég lehet a sikeres bevetéshez).

Ez lehetővé teszi az ukránok számára, hogy miközben mondjuk egy Patriot-üteg Kijev közelében védi a fővárost, annak egy részét „odacsempésszék” a frontvonal közelébe, és kellemetlen meglepetést okozzanak a magukat túlságosan biztonságban érző orosz gépeknek. Az ilyen típusú bevetéseknek azonban korlátot szab az elérhető radarok, tűzvezető egységek, illetve a rakéták száma.

Minden jel szerint az ukránok most bemutatott, pusztító válaszlépéseit az tette lehetővé, hogy ezen a területen léptek hatalmasat előre. Ennek egyik módja lehetett, hogy ha új, komplett ütegeket nem is, plusz radarokat, illetve parancsnoki állomásokat kaphattak Nyugatról az ukránok.

A másik módja az ilyen képességek növelésének ennél jóval izgalmasabb. Az amerikai haderő régóta dolgozik azon, hogy a különböző eszközeit minél szélesebb rendszerekbe integrálja. Korábban írtunk arról, hogy az F-35 legnagyobb előnye az információgyűjtés és –feldolgozás területén van. A légvédelem területén egy ilyen fejlett, integrált rendszer valahogy úgy néz ki, hogy egy légvédelmi üteg például nemcsak saját radarjának adatait képes használni, hanem a harctéren jelen lévő minden szenzor adatait. Ennek előnye, hogy a különböző szenzorok képesek egymás „vakfoltjait” kiegészíteni (például egy repülőgép radarja láthat egy földi radarállomás szempontjából éppen egy tereptárgy által kitakart ellenséges eszközt), másrészt jócskán megnehezíti a fenyegetéseket észlelni és elkerülni, esetleg ellencsapásokkal semlegesíteni kívánó ellenséges eszközök dolgát is.

Ehhez el kell érni, hogy a különböző rendszerek „közös nyelven” kommunikáljanak, a központi irányítás pedig gyorsan át tudja látni a különböző információkat, illetve mondjuk gyorsan és kevés hibával tudjon arról dönteni, mely fenyegetések ellen milyen eszközöket és hogyan vessen be. Az amerikai haderő még 2019-ben hajtott végre egy sikeres tesztet, amelyben több különböző földi radar, illetve egy F-35-ös követett két, egyszerre beérkező célpontot (alacsonyan repülő cirkálórakétákat), amelyek egyszerre soha nem voltak „láthatók” egyetlen eszköz számára. A két „ellenséges” rakétát szinte egyidőben lőtte ki két Patriot-rakétakilövő, amelyeknek nem kellett közvetlen kapcsolatban állniuk egyik szenzorral sem, hanem csak a szenzorokból beérkező adatok szintézisét, a célpontok helyzetét és pályáját kapták meg.

Úgy tűnik, hogy – nyilván nyugati, elsősorban amerikai segítséggel – az ukránoknak sikerült egy ilyen integrált légvédelmi rendszert létrehozniuk, amelyben azonban nemcsak a nyugati eszközeik (mondjuk a Patriot és a NASAMS rendszerek komponensei), hanem a szovjet eredetű eszközök is képesek egymással kommunikálni.

Sőt, minden jel szerint az ukránok azt is megoldották, hogy a különböző radarok, irányítóközpontok „idegen” rakétákat is irányítani tudjanak. Így például a szovjet-orosz S-300-as rendszerhez tartozó 30N6E radarok a jóval régebbi S-200-as rakétákkal, és minden jel szerint Patriot kilövőegységekkel és rakétákkal tudnak kommunikálni.

Végezetül pedig arra is vannak bizonyítékok, hogy az ukránok nemcsak digitálisan, hanem fizikailag is össze tudták párosítani az orosz és a nyugati rendszereket, konkrétan nyugati rakétákat lőve ki orosz kilövőegységekből. Ezeket a különböző komponensekből összetákolt SAM (Surface to Air Missile – föld-levegő rakéta) rendszereket a szakértők Mary Shelley híres regénye nyomán FrankenSAM rendszerekként emlegetik, és jelentősen bővítették az ukránok lehetőségeit az orosz légierő elleni harcban.

Ismeretlen fenyegetés

MIndennek számos előnye van ukrán szempontból. Egyrészt jóval több a fentiekben leírt, a frontvonalak közelében feltűnő „vadász” légvédelmi egységet lehet létrehozni különböző kombinációkkal. Mivel az S-300-ashoz való rakéták (érthető okokból) fogytán vannak, a saját kilövőegységeikkel sokat már nem érő radarokat, irányítóközpontokat össze lehet párosítani Patriot, Iris-t, S-200-as vagy más rendszerek kilövőegységeivel.

A másik nagy előnye ennek a megoldásnak, hogy összezavarja az orosz figyelmeztető és védelmi rendszereket. Az oroszok természetesen számos eszközzel folyamatosan figyelik és követik – amennyire tudják – az ukrán légvédelmi egységek mozgását, veszik kibocsátott jeleiket, de maguk az orosz repülőgépekben is van olyan rendszer, amely a pilótákat figyelmezteti, ha ellenséges radarok fogják be, és ez lehetővé teszik számukra a menekülést, elektronikai vagy más védelmi rendszerek – például radar- vagy hőcsapdák – aktiválását.

It is reported that this is a video from the crash site of yesterday's downed Su-34 fighter-bomber in the direction of Mariupol. pic.twitter.com/0lsu3N7xPj

— Ukrainian Front (@front_ukrainian) March 2, 2024

Csakhogy ezek a rendszerek mára nagyon bonyolult játékszerekké váltak, és adott esetben át is verhetők. Ha például az oroszok ez S-300-as rendszer radarjának jeleit észlelik, akkor valószínűleg nem számítanak Patriot vagy S-200-as – az S-300-as „saját” rakétáihoz képest más képességekkel, más elektronikus lenyomattal, más célravezető rendszerekkel rendelkező – rakéták érkezésére.

Amennyire lehet tudni, a frontvonaltól nagyjából kétszáz kilométerre lelőtt újabb A-50-es gépet az ukránok az elavult, ám a Patriotokhoz vagy az S-300-asokhoz képest is nagyobb hatótávolsággal rendelkező S-200-as rendszer V-880-as rakétáit egy S-300-as rendszer 30N6E radarjával célravezetve lőtték le.

Úgy tűnik, hogy a FrankenSAM-ek hirtelen, a frontvonalak közelében nagy számban történt bevetésükkel sikerült nagyon meglepni és összezavarni az orosz légierőt. A sorozatban lelőtt Szuhojok, illetve az A-50-es pilótái valószínűleg szó szerint azt se tudták, honnan és milyen formában érkeztek a végzetes rakéták.

A cikk alapjául elsősorban Tom Cooper a témával foglalkozó bejegyzései szolgáltak, ezeket itt olvashatják.