Megtalálták a lyukat az oroszok az ukrán légvédelmen - hol bujkálnak a Patriotok?

Emlékezhetünk, hogy 2022-2023 telén Oroszország nagy légicsapáskampányban igyekezett minél nagyobb károkat okozni az ukrán energiainfrastruktúrában. A támadások komoly károkat okoztak ugyan, és voltak milliókat érintő áramszünetek, fűtés- és melegvízkimaradások, de összességében végül nem érték el céljukat, azaz e rendszerek teljes kiütését, illetve az ukrán polgári lakosság olyan mértékű terrorizálását, hogy a háború folytatásának támogatottsága jelentős visszaesést mutasson.

Aztán ahogy közeledett a tavasz, az ukrán kilátások is derűsebbek lettek, a támadási hullámok egyre kevesebb sikert értek el, egyre több drónt és rakéták semlegesített a közben beérkező nyugati eszközök segítségével az ukrán légvédelem. Végül aztán eljutottunk a pontra, hogy Kijev ellen például már nem is indítottak támadásokat az oroszok, mert eszközeiket száz százalékhoz közeli sikerességgel lőtték le az ukránok, de más nagyvárosok, elsősorban a rendszeresen támadott Odessza ellen is ritkultak a sikeres támadások.

A minta nyáron, majd ősszel is folytatódott: az oroszok időnként elindítottak egy támadási hullámot, de sikereket alig értek el, miközben a nyugati elemzők azt számolgatták, milyen kevés új, fejlett cirkáló- és ballisztikus rakétát lehet képes előállítani havonta az orosz hadiipar.

Borús égből rakétaeső

Majd jött 2023 karácsonya, és az utána megindított orosz légicsapások, és a nemzetközi sajtót régóta nem látott felvételek járták be. Lángok Kijevben, Harkivban és más ukrán nagyvárosokban, halálos áldozatok, sebesültek. Az ukrán légvédelem kilövési arányai is megzuhantak, a korábbi 90 és 100 százalék közötti értékek helyett olyat is láthattunk, hogy egyes eszközökből egyetlen darabot sem sikerült lelőni, mielőtt elérték volna célpontjukat.

Mi történt? Hogyan képesek most erre (újra) az oroszok, miután hosszú hónapokig nem voltak? Több tényező áll e mögött. Az egyik az, hogy a nyugati (és ukrán) hírszerzők, elemzők nyilvánvalóan alulbecsülték az orosz hadiipar teljesítőképességét a precíziós eszközök előállítása terén. Ugyan arról nincs szó, hogy az orosz üzemek öntenék az új cirkálórakétákat, de annál jelentősen többet tudnak legyártani, mint korábban számolták. Ennek fő oka, hogy az oroszok hatékony csatornákat építettek ki a nyugati szankciók kijátszására.

Nyugati elektronikai alkatrészek, elsősorban mikrochipek nélkül nem lehetne legyártani az orosz precíziós fegyvereket, és ezekre szigorú szankciós szabályozások is vonatkoznak – ennek ellenére ott vannak a frissen legyártott orosz eszközökben is. Ukrán számítások szerint például egy Kinzsal légi indítású hiperszonikus ballisztikus rakétában 78 amerikai alkatrész található, de összeraktak egy átfogó adatbázist is arról, melyik orosz fegyverrendszerben hány nyugati alkatrész található, és a mostani támadások során is bevetett X-101-es és X-59-es cirkálórakéták komponensei között is hosszú a lista.

A nyugati remények szerint a szankciók további szigorítása, az oroszok által használt közvetítőcégek feltérképezése és büntetése javítani fog a helyzeten, a valóságban azonban lehetetlen teljesen elzárni ezeket a csapokat, legfeljebb az oroszok által fizetett beszerzési árakat lehet feljebb és feljebb srófolni, de ez csak nagyon hosszú távon okozhat komolyabb problémákat a még mindig jelentős pénztartalékokkal rendelkező Oroszországnak.

Lyukak az ernyőn

Másik tényezőként azt kell megemlíteni, hogy Ukrajna még mindig nem rendelkezik elég légvédelmi rendszerrel és elég rakétával ezekhez. A szovjet eredetű eszközökhöz nem nagyon tudnak beszerezni újabb rakétákat az ukránok, és ugyan néhány indítórendszert sikerült átbuherálniuk úgy, hogy azok nyugati rakétákat is képesek legyenek kezelni, azokból sem érkezik elegendő mennyiség.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy az ukrán integrált légvédelmi rendszer ugyan radarokkal képes lefedni az ország egész területét, légvédelmi ütegekkel azonban nem, tehát lesznek olyan városok, országrészek, amelyek felett lyukas lesz a légvédelmi ernyő. De ahol éppen nincsen lyuk, ott sem biztos, hogy minden bejövő célpontra kilőhetnek egy rakétát, hiszen azokkal is spórolni kell.

Ráadásul pedig minden légvédelmi rendszer túlterhelhető is. Egyrészt egy-egy üteg csak limitált számú ellenséges fenyegetést képes kezelni – egy MIM-23 HAWK hiába rendelkezik hat indítóállással, egyszerre csak két beérkező célpontot tud célba venni, egy négy kilövőállásos Buk-M1 pedig például négyet.

További korlátozó tényező az egyszerre kilőhető rakéták száma is. Egy átlagos HAWK üteg kilövőállásaiban például 18, egy Buk üteg állásaiban 16 rakéta áll készenlétben – ha ezeket kilövik, akkor legalább 10-15 percig tart az újratöltés, ebben az időablakban pedig egy második világháborús nehézbombázót sem tudnak lelőni, nemhogy egy a hangsebesség többszörösével érkező rakétát.

Próba-szerencse

Az orosz hadvezetést sok kritika érte már a háború során, hogy katonáik életét, eszközeik épségét nem kímélve mereven ragaszkodnak a „tankönyvi” technikákhoz. Azonban a légitámadások terén igenis próbálkoznak új taktikákkal, és ezek is hozzájárultak a mostani támadások sikereihez.

Az ukrán légvédelem fenti gyengeségei ugyanis önmagukban csak elvben nyújtanak lehetőséget a sikeres légicsapások végrehajtására. Mint arról már korábban írtunk (például az alábbi dobozra kattintva olvasható cikkben), a modern légvédelmek és légierők párbaja nem annyira egy vadnyugati pisztolypárbajra, hanem egy nagyon bonyolult számháborúra hasonlít. Aki „kidugja a fejét”, elárulja a helyzetét, az bajban lehet.

Ezért aztán az ukrán légvédelem „nyugalmi állapotban” csak néhány nagyobb hatótávolságú radart tart bekapcsolva, a légvédelmi ütegek saját radarjai rejtőzködő üzemmódban vannak, radarjaikat kikapcsolva tartják, sőt lehetőleg teljes rádiócsendet is tartanak. Nem véletlenül, ugyanis egy légvédelmi radar bekapcsolt állapotban nagyjából kétszer akkora távolságról fedezhető fel, mint amilyen távolságban képes célpontokat bemérni – és mindkét fél rendelkezik nagy hatótávolságú tüzérségi rendszerekkel és olyan drónokkal, rakétákkal, amelyek az így bemért célpont ellen bevethetők.

A dolog tehát úgy néz ki, hogy a légvédelmi ütegek csak akkor váltanak aktív üzemmódba, ha valamilyen beérkező fenyegetésről értesülnek valamilyen forrásból. Ha viszont bekapcsoltak, pláne tüzeltek is, akkor gyorsan új helyre is kell költözniük, hogy elkerüljék a bemérést és az ellencsapásokat.

Az oroszok a nyáron és ősszel, túlnyomórészt iráni drónokkal (vagy ezeknek orosz változataival), illetve néhány darab más rakétával végrehajtott csapásaikkal nemcsak az ukrán légvédelem „fárasztása”, rakétáinak fogyasztása volt a célja, hanem az ukrán légvédelem egységeinek térbeli feltérképezése, valamint reakcióinak tesztelése volt. Többször lehetett olyat látni, hogy például egy a Krím térségéből Odessza ellen indított drón vagy rakéta előbb mélyen berepült Ukrajna fölé, hogy aztán több kanyart leírva „hátulról” (tehát északi irányból, a szárazföld felől) érkezzen meg az odesszai célpontjához.

Halálos koktél

Ezekkel a próbálgatásokkal rengeteg adathoz jutottak az oroszok, és most az összegyűjtött tapasztalatokat és adatokat is használják. A december végén indult támadássorozat során egy-egy támadó hullám felépítése úgy nézett ki, hogy először megint drónok érkeztek nagyobb számban, különböző irányokból, nyakatekert útvonalakon, majd miután ezekkel sikerült nagyjából feltérképezni az ukrán légvédelem egységeinek aktuális helyzetét, következhetett a második-harmadik-negyedik fázis. Ekkor koordinálva, lehetőleg megint számos irányból (a frontvonalak közeléből, stratégiai bombázókról, fekete-tengeri hajókról és tengeralattjárókról) indítva úgy, hogy végül nagyjából egyszerre érjenek a kiválasztott célterületek fölé. A támadó eszközöket úgy válogatták össze, hogy a lehető legnagyobb eséllyel jussanak el célpontjaikhoz.

A január 2-ai támadás során például (az eddigi adatok szerint) 10 Kinzsal rakétát, 70 X-101/555 cirkálórakétát, 35 Sahed drónt, 3 Kalibr cirkálórakétát, 12 Iszkander és föld-föld üzemmódra átállított S-300-as ballisztikus rakétát, valamint 4 X-31P „radarvadász” rakétát lőttek ki.

Persze ez sem csodafegyver, a legtöbb eszközükkel így is az ukrán légvédelem végez. A Kijevben károkat és áldozatokat is okozó becsapódások többségét a lelőtt támadó eszközök (és a velük együtt megsemmisülő légvédelmi rakéták) roncsai, maradványai okozták. Az is sokatmondó adat, hogy mind a tíz, korábban orosz részről csodafegyverként kezelt Kinzsal rakétát lelőtte a légvédelem (minden bizonnyal Patriot ütegek segítségével), illetve az összes Sahed drón és Kalibr rakéta is erre a sorsra jutott. A 70 X-101/555 cirkálórakétából viszont már körülbelül tíz átjutott a légvédelmi ernyőn, ahogy az összes Iszkander, valamint S-300-as rakéta is, ahogy az X-31P-k is (arról az ukránok nem közöltek információt, hogy utóbbiak eltaláltak-e légvédelmi radarokat, ütegeket, pedig stratégiai szempontból ez lenne a legfontosabb információ).

Ukrán részről tehát azért pánikra nincsen ok, de az jól látható, hogy még mindig bőven lenne hova fejleszteni az ukrán légvédelmi rendszert. Kérdés, hogy ezekhez az eredményekhez mennyi eszközt kellett a frontvonalak közeléből elvonniuk az ukránoknak. És kérdés, hogy a tavalyihoz hasonlóan újra megmozdul-e a Nyugat, és leszállít-e egy újabb adag légvédelmi eszközt és utánpótlást az ukránoknak. Friss hírek szerint az európai NATO-tagállamok berendeltek ezer darab Patriot rakétát, amelynek egy részét már Európában fogják gyártani. Ezek ugyan még jó darabig nem kerülhetnek Ukrajnába, azonban az általuk felszabadított, a jövőre tartalékolt készletek már korábban is megérkezhetnek. Meglátjuk, a tél hátralévő részében ki felé billen a mérleg nyelve az ukrán égbolton zajló párbajban.

(Tom Cooper, Foreign Policy, Atlantic Council)