A háború kitörése óta nagyjából 13 500 ezer szankciós intézkedést hoztak az orosz állam, orosz vállalatok, illetve magánszemélyek ellen Nyugaton. Ezzel az Oroszország elleni szankciós rezsim példa nélkülivé vált a történelemben: még soha ennyi gazdasági korlátozó és büntető intézkedést nem vezettek be egyetlen állammal szemben sem.
Egy másik szempontból is példa nélküli viszont ez az intézkedéssorozat. Az sem fordult elő még soha, hogy egy világszinten is számottevő gazdasági erővel – és, tegyük hozzá, hatalmas nyersanyagkészletekkel – rendelkező ország ellen hozzanak ilyen intézkedéseket. Ugyan szokás lekezelően beszélni az orosz gazdaságnak az ország méretéhez és adottságaihoz viszonyított erejéről, azért az orosz 2021-ben még mindig a világ 8. legnagyobb gazdaságának számított (most a 11. helyre teszik a becslések). Itt nem Észak-Koreáról vagy Kubáról, esetleg az olajon keresztül azért súlyánál nagyobb jelentőséggel bíró Irakról vagy Iránról beszélünk tehát, hanem a világgazdaság egy fontos, nagyon nehezen megkerülhető szereplőjéről.
Merre megyünk?
Mindez azt is jelenti, hogy a Nyugat, illetve a nyugati vezetőknek tanácsokat adó gazdasági szakemberek is részben „vakon repülnek” a szankciók hatásossága, az Oroszország, a szankciókat kivető országok, illetve az e tekintetben semleges maradt államok gazdaságaira gyakorolt hatásai kérdésében.
E hatásokkal kapcsolatban finoman szólva is eltérő véleményeket hallhatunk, olvashatunk. A nyugati politikusok kezdetben arról beszéltek, hogy a szankciók elviselhetetlen terhet fognak jelenteni az orosz gazdaságnak, illetve egy idő után lehetetlenné teszik majd Oroszország számára, hogy tovább folytassa a háborút. Azóta némileg finomodtak az ilyen jóslatok, de még mindig az a „hivatalos” nyugati álláspont, hogy Oroszország súlyos károkat szenved a szankcióktól, amelyek hadi- és egyéb ipari termelését is jelentősen korlátozzák, és ezzel észrevehetően csökkentik az orosz haderő hadviselési képességeit.
Orosz részről – természetesen – azt kommunikálják, hogy legfeljebb kis fricskát jelentenek a szankciók, az orosz gazdaság alkalmazkodik, és hamarosan még erősebb lesz, mint volt. És persze ott vannak az ilyen vagy olyan, itt most nem firtatott okokból az orosz propagandára rímelő álláspontot hangoztató nyugati politikusok, akik szerint a szankciók jobban fájnak a Nyugatnak és elsősorban Európának, mint Oroszországnak, ezért mielőbbi eltörlésükre, de legalábbis alapos átgondolásukra lenne szükség.
Tény, ami tény: a háború már bő másfél éve tart, és az orosz haderő – ha súlyos problémákkal küszködve és súlyos veszteségeket szenvedve is – továbbra is harcol Ukrajnában, és ez a közeljövőben nem is látszik megváltozni. Az orosz hadiipar is termel, bár a veszteségeket nem képes fedezni, de arról szó sincs, hogy a nyugati korlátozások ellehetetlenítették volna legalább a legfejlettebb orosz katonai eszközök gyártását. Az orosz gazdaság is működik, és ha vannak is gondjai, ezek látványos összeomlásban, például hiperinflációban, súlyos áruhiányban vagy hasonlóban nem mutatkozott meg. Közben viszont rendszeresen jelennek meg azok az elemzések, amelyek a szankciók orosz gazdaságra gyakorolt súlyos hatásait elemzik, illetve olyan „kis színes” hírekkel is találkozhatunk, amelyekből a szankciók az orosz hétköznapokra gyakorolt hatását láthatjuk a nyugati termékek és alkatrészek hiányától a fékek nélkül leszálló orosz utasszállító repülőkig.
Még jobban nevethetnek a harmadikok
Akkor most mi is van a szankciók hatásosságával? És ami talán ennél is fontosabb, mi várható a jövőben? Ezeket a kérdéseket boncolgatja szerdán megjelent videójában Bendarzsevszkij Anton, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója is egy frissen megjelent tanulmány kapcsán.
Ebben a kanadai nemzeti bank kutatói egy elméleti modellen keresztül vizsgálták a szankcióknak az egyes szereplőkre gyakorolt hatásait. A modellben három szereplő kapott helyet, a szankciókat kivető országok tömbje, a szankciókat elszenvedő, fejlett gazdasággal rendelkező ország, illetve a semleges, de szintén jelentős világgazdasági súllyal rendelkező államok. A modellt természetesen úgy állították be, hogy az a lehető leginkább releváns legyen a mostani helyzetre, így az egyes szereplők elég jól megfeleltethetők sorrendben a nyugati szövetségesi rendszernek, Oroszországnak, illetve a Kína-India-Törökország hármasnak, mint a konfliktusban egyik oldalt sem egyértelműen preferáló, komoly gazdasági és stratégiai jelentőséggel bíró országoknak.
Ebben a modellben elemezték tehát a szankciók hatásait különböző forgatókönyvek esetén. Az első fontos tény, amit rögzíthetünk, az az, hogy nem igaz, hogy a szankciók jobban fájnak a Nyugatnak, mint Oroszországnak. A modellben Otthon és Külföld néven elnevezett szereplők esetében a nagyjából a jelenlegi helyzetnek megfelelő körülmények között a Külföld (tehát Oroszország) vesztesége a GDP-re vonatkoztatva nagyjából ötszöröse az Otthonénak (azaz a nyugati szövetségesi tömbének). Igen, a Nyugat is veszít a szankciókon, de jóval kevesebbet, mint Oroszország.
A tanulmány további megállapításai azonban már nyugati szemmel nézve jóval borúsabb képet festenek. A két félre gyakorolt hatás ugyanis nagyban függ attól, hogy a harmadik szereplő (a modellben ezt a Világ többi része névre keresztelték) mit tesz. Amennyiben nem csatlakozik a szankciókhoz, akkor áll elő ez a fenti, ötszörös különbség, ha azonban csatlakozna, akkor bő tízszeres lenne a két „gazdasági hadviselő” félre gyakorolt hatás közti különbség.
Ennél is fontosabb, hogy az idő múlásával a két szcenárió közti különbség még nagyobbá válik: ha a harmadik szereplő semleges marad, akkor idővel a Külföld veszteségei csökkennek, ahogy alkalmazkodik az új helyzethez, az Otthon veszteségei viszont nőnek, ahogy kiépülnek a Külföld és a Világ többi része közti új kapcsolatok.
Ha ezt lefordítjuk a való világra, akkor ez azt jelenti, hogy a világgazdaságban jelentős súlyú szereplők, elsősorban Kína, India vagy Törökország a szankciós intézkedésektől való távolmaradása egyrészt már a háború kezdete óta csökkenti Oroszország gazdasági veszteségeit, illetve növeli a nyugati államok szankciós költségeit, másrészt az idő múlásával tovább zárja ezt az ollót, tehát a Nyugat egyre nagyobb áron egyre kevesebb eredményt kap a szankcióktól.
Logikus megoldás lenne nyugati szempontból, ha sikerülne rávenni a nagy semleges gazdaságokat, hogy csatlakozzanak a szankciókhoz, azonban ez nem egyszerű feladat. Egyrészt ott vannak a világpolitikai, stratégiai megfontolások, ám ha ezeken esetleg sikerülne is túllendülni, nagyon erős gazdasági motiváció is van a szankcióktól való távolmaradásra. A modell szerint ugyanis míg a szankciókhoz való csatlakozás nagyjából 0,77 százalék GDP-visszaesést jelent, addig a kimaradás nettó nyereséget hoz, méghozzá 0,38 százalékos GDP-növekedés formájában. Összesen tehát több mint 1 százaléknyi GDP-növekedésre számíthat az az erős gazdasággal rendelkező állam, amely fenntartja a gazdasági kapcsolatokat a szankcionált állammal. És ez az előny idővel tartóssá is válhat, ha a szankciók hosszú éveken át fennmaradnak, és az eredeti kereskedelmi és egyéb kapcsolatok helyére tartós újak lépnek.
További kihívást jelent ennek fényében az is, hogy ebben a környezetben különösen nehéz akár a nyugati vállalatokat is rákényszeríteni arra, hogy erőteljesebben lépjenek fel az ellen, hogy a szankciók hatálya alá eső termékeiket ne engedjék közvetítőkön keresztül se Oroszországba jutni. Azt tudjuk, hogy ez most igencsak elterjedt gyakorlat, megszüntetése pedig elég nehéz feladat, úgy viszont gyakorlatilag lehetetlen, hogy a nyugati cégeknek nemcsak a saját kieső bevételeik miatt kell aggódniuk, hanem a semleges országokban működő versenytársaik térnyerésétől is tartaniuk kell.
Összességében tehát azt lehet mondani, hogy a szankciók ugyan működnek, de azokat a nagy célokat nem tudják teljesíteni, amelyeket eredetileg meghatároztak a nyugati politikusok. Az orosz gazdaság ugyan súlyos károkat szenvedett és szenved továbbra is, de ha nagyobb költséggel, közvetítőkön keresztül is, de mindent be tud szerezni, amire igazán szüksége van, és így – gazdasági szempontból – még jó sokáig, pénzügyi tartalékainak teljes kimerülésééig tudja folytatni a háborút.
Ráadásul a szankciók által okozott károk jóval enyhébbek, amennyiben erős semleges harmadik szereplők vannak a képben, és ez esetben idővel még tovább is csökkennek, miközben a Nyugat által fizetett ár is emelkedik. Döntő fontosságú lenne tehát a Nyugat számára, hogy valahogy rávegye az olyan szereplőket, mint Kína, India vagy Törökország, hogy lépjenek be az Oroszországot szankcionálók táborába, de ez egyelőre leküzdhetetlen akadálynak tűnik, mivel minden egyéb megfontolás mellett ezeknek az országoknak dollármilliárdokban kifejezhető nyereséget jelent kívül maradni a szankciókon, a csatlakozás pedig ezt a nyereséget jelentős veszteségbe fordítaná át.
Nem jött további leminősítés.
