Az 1990-es politikai rendszerváltozást követő mintegy 12 évben elég gyors volt a mindenkori uniós átlag felé történő jövedelmi konvergenciánk, azt követően viszont a térség többi gazdaságához képest lelassult. A mesterségesen felpumpált 2022 után jött a recessziós 2023, és jön a költségvetési bajokkal terhelt 2024-2025; itt fennáll a további relatív lecsúszás veszélye - írta hazánk 20 éves uniós tagságának mérlegét megvonva Bod Péter Ákos, a jegybank volt elnöke az Mfor-on megjelent cikkében.

A cikkíró több okot is felsorolt ennek alátámasztására:

    • A magyar államháztartás eladósodottsági szintje a 2001-es mélyponttól trendszerűen megnőtt, előbb a két politikai blokk (szocialista/szabaddemokrata versus Fidesz és szövetségesei) közötti gazdasági populista versengés következtében, majd a 2010 utáni érdemi parlamenti-intézményi kontrol nélküli években a fiskális fegyelem megszűntével.
    • A magyar gazdaság trendszerűen inflációsabb az európai átlagnál; a forintvaluta értékének felét elvesztette a horonyvalutához képest (és a térségben is sokat devalválódott a zloty, cseh korona, újabban a lej viszonylatában)
    • Az állami újraelosztás arányai (állami bevétel/GDP; állami kiadás/GDP) a térségi átlagnál jóval magasabb szintűek. Az állami szektor kiterjedése sokkal nagyobb, mint amely ehhez a fejlettségi (fejletlenségi) szinttel jár. 
    • A munkatermelékenység növekedési üteme trendszerűen elmarad a térségi átlagtól (ez komoly eltérés az 1990-es évtizedhez képest, akkor ugyanis az egy foglalkoztatottra vagy ledolgozott munkaórára jutó hozzáadott érték nálunk volt a legmagasabb – igaz, alapvetően a nagy mennyiségben beáramló FDI nyomán). 
    • A gazdasági verseny intenzitása az EU-tagság elnyerését megelőző években, majd a tagság első évtizedében nőtt, egybevágóan az EU és az OECD ajánlásaival, a 2010 utáni politikai recentralizációs éra során tudatos kormányzati politikák és kényszerű vállalati alkalmazkodási-túlélési szokások révén gyengült. 
    • Az uniós transzferek gazdaságfejlesztő szerepe másodlagos magához az uniós piac és az uniós intézményi rend által felkínált potenciális növekedési képességhez. A magyar kormányok (kezdettől fogva mindmáig) alapvetően a politikai bázisuk megerősítésére, majd mind nyíltabban a preferált járadékvadász körök jól tartására használták a pénzek nagy részét.   

Ezek után azt hangsúlyozta, hogy egy nem EU-konform hatalmi szerkezet jött létre, ami a fejlődés akadálya. Mint írta:

"A második évtized végén vált nyilvánvalóvá az EU intézményeinek, hogy itt nem időszakos megtorpanás, átmeneti visszacsúszás (backsliding) történt, hanem az EU alapdokumentumaiba és évtizedes kiforrott szokásjogába ütköző hatalmi szerkezet jött létre. Ez a szisztéma (NER) tartósan nem fér meg az EU meglevő jogi-értékrendi kereteivel. Különösen nem azzal a stratégia fordulattal, amelyre rákényszerülnek az európai nemzetek és közös intézményeik, tekintettel Oroszország történelmi visszafordulására, az amerikai és kínai geopolitikai viszony kiéleződésére, valamint a technológiai, klimatikus, migrációs és egyéb nagyjelentőségi kihívásokra."

Végezetül levonja a következtetést: az EU-nak csak a költségvetési politikát illetően van hatásos fegyelmező eszköze, de a jogállami normák kikényszerítésében nincs releváns tapasztalata. Úgy véli, hogy a négy politikai ciklus során felépített sajátos magyar társadalmi-gazdasági-politikai szisztémával nem lehet egy újabb évtizedet eltölteni az integrációs szervezetben. 

"Ha a gazdasági racionalitás érvényesül, akkor az itt kiépült NER-rendszer gyors és gyökeres visszabontásával kell reagálni az új viszonyokra (és a csekély országméretből eddig is fakadó adottságokra). Ám láttuk, hogy e téren is érvényesül a politika primátusa." - állapította meg a szerző.