Nem lennénk szívesen Rishi Sunak brit miniszterelnök helyében – leginkább így foglalható össze az Egyesült Királyságban tartandó parlamenti választások előtti helyzet. De kezdjük az elején.

2010-et írtunk, amikor Gordon Brown korábbi brit miniszterelnök a választási eredmény utáni megosztottság miatt május 11-én ellátogatott a királynőhöz a Buckingham-palotába, és lemondott a miniszterelnöki posztról, miután a koalícióra törekvő pártoknak nem sikerült megegyeznie. Brown saját helyére David Cameront, az akkor még ellenzékben lévő konzervatívok (toryk) vezetőjét javasolta – a többi pedig történelem.

Megkopott arcok

Július 4-én a britek egy több mint 14 éve hatalmon lévő politikai párt sorsáról döntenek majd, amely kétes teljesítményű miniszterelnökök egész sorát vonultatta fel ezen idő alatt.

A jelenleg külügyminiszterként tevékenykedő David Cameron 2010 és 2016 közt vezette miniszterelnökként az Egyesült Királyságot, kinevezésével az 1800-as évek eleje óta legfiatalabb kormányfő lett 43 évesen. Cameron kormányának megítélése összességében alapvetően jónak minősíthető, a hatalomra kerülése után bevezetett megszorító csomaggal például sikerült megfeleznie a költségvetési hiányt a GDP százalékában. Támogatta a melegházasság bevezetését, hivatali idejében több jelentős népszavazást is tartottak, köztük a választási rendszer megváltoztatásáról, Skócia függetlenségéről 2014-ben, valamint 2016-ban kiírta a Brexit-népszavazást is. Cameron egyébként kifejezetten a maradás mellett kampányolt, a brit kilépés megszavazása után le is mondott.

Utódja, a keményvonalas Theresa May egyértelműen azzal a céllal kormányzott, hogy a Brexit tényleg megtörténjen, ezt azonban 2016 és 2019 közti megbízatása alatt nem sikerült végrehajtania, a brit kilépésből pedig az internet egyik kedvenc vicce lett – így születtek meg az ehhez hasonló mémek is:

May lemondásával egyértelművé vált, hogy közelednek a toryk végnapjai, hiszen az őt követő Boris Johnsonnak már csak épphogy 3 év jutott hivatalban, bár az vitathatatlan, hogy a 2019 júliusa és 2022 júliusa közti miniszterelnöki ciklusa alatt valóban elhagyta az Európai Uniót az Egyesült Királyság. Johnson irányítása alatt a pandémia kirobbanásakor a brit oltási program a világon egyik leggyorsabbként lépett működésbe, azonban a kormányfő pont a járvány kapcsán került egy botrány közepébe, ugyanis bulikat tartottak a Downing Street 10-ben (ez a miniszterelnöki hivatal) a lezárások alatt. Az utolsó szöget koporsójában azonban mégis az jelentette, hogy egy szexuális zaklatással vádolt politikust emelt egy fontos parlamenti funkcióra – ezután Johnson miniszterei tömegesen beadták lemondásukat.

A megbukott miniszterelnököt egy még csúnyábban bukó utód követte, hiszen a magát Margaret Thatcher, a legendás brit vezető Vaslady modernkori változatának pozicionáló Liz Truss kormányfői pályafutása simán csak kínos: 45 napos kormányzása alatt érdemi eredményre nem, csupán hangzatos ígéretekre futotta.

Ezzel viszont el is értünk a jelenleg is hatalmon lévő Rishi Sunak kormányához, aki 2022 októbere óta vezeti az Egyesült Királyságot egyre súlyosbodó gazdasági és lakhatási nehézségek mellett, és aki miniszterelnöki mivoltában – ez gyakorlatilag nem kérdés –, a július 4-i választások után bukni fog.

Könnyű préda

Senki sem lenne most Rishi Sunak helyében szívesen, hiszen bár az elmúlt 14 év tory kormányzásának botrányainak kis részéért felelős személyesen, a várható brutális politikai bukás után biztosan rajta csattan majd az ostor. A vereség pedig tényleg csúnyának ígérkezik, a Reuters idézte a YouGov június 3-án készült közvélemény-kutatását, amely szerint a jelenleg ellenzékben lévő munkáspárt (labour) történelmi győzelemre készülhet, ugyanis a jelenlegi előrejelzések szerint nagyobb aránnyal nyernek majd, mint 1997-ben, Tony Blair kormányzása alatt.

A felmérés szerint a balközép labour 422 helyet szerez majd a parlamentben, ezzel 194 mandátumos többségbe kerülnek majd a toryknak jósolt 228 helyhez képest. A Sunak vezette jelenlegi kormánypárt számára ezen jóslat megvalósulása katasztrofális lenne, hiszen egy évszázada nem értek el ennyire pocsék eredményt a konzervatívok.

A pofonoknak azonban itt még nincs vége, hiszen azóta újból színre lépett Nigel Farage, a továbbra is rendkívül népszerű jobboldali, Brexit-párti politikus és véleményvezér, pártja, a Reform UK pedig további szavazatokat csaklizhat el a kormánypárttól.

Az ellenfél

A tory-kormányzás visszásságai, a Brexit-kilépés megszavazása, valamint az azt körül ölelő szerencsétlenség olyannyira a konzervatívok ellen fordította a brit közvélemény egy jelentős hányadát, hogy a labour kis túlzással két egymásra rakott piszkafát is megjelölhetne a következő miniszterelnökként, és a végeredmény minden bizonnyal nem lenne kérdés.

Sunak helyzetét azonban csak továbbra rontja, hogy a balközép ellenzék kitermelt magából egy valódi politikai kihívót is, így szinte biztosan kijelenthető, hogy az Egyesült Királyság következő miniszterelnökének neve Keir Starmer lesz. A 61 éves, jogász végzettségű Starmer 2020 óta áll a labour élén, irányítása alatt a párt a korábbi erősen liberális, sokszor szocialista platformokról valamennyire középre mozdult, ez olyan ígéretek elhagyását jelentette, mint a tandíjak eltörlése, valamint az uniós szabad mozgás támogatása. Politikai kritikusai szerint politikája nehezen besorolható a megszokott irányvonalakba, azonban jövőbeli kormányzásának főbb irányvonalát 2023 februárjában tűzte ki, a labour választási programjának szlogenje a „nemzeti megújulás évtizede”. Starmer első ciklusának végére szeretné elérni, hogy az Egyesült Királyság a G7-ek közt a legmagasabb, tartós gazdasági növekedést érje el, és váljon 2030-ra egy „tiszta energia szuperhatalommá”, nulla szén-dioxid kibocsátású árammal.

Starmer ezen beszédében elkötelezte magát továbbá az egészségügyi és gondozási reform mellett, az igazságszolgáltatási rendszer javítása mellett, valamint az oktatás és a gyermekgondozás reformját is említette – igaz, ezt feltételesen.

Külpolitikáját tekintve az Egyesült Államokban inkább Joe Bidenhez áll közel, és mélyen NATO-párti. Ukrajna támogatását is folytatná, míg az izraeli-palesztin konfliktusban „fenntartható tűzszünet” kialakítására szólított fel.

Veszélyes példa

A brit politikai irányváltás tehát szinte biztosra vehető, az pedig, hogy több mint 14 év kormányzás után megbukik egy korábban többször is hatalmas győzelmet arató kormánypárt, akár a magyar kormány számára is intő jel lehet. Azzal ugyanis, hogy az elégedetlen választókat sikerült egyesíteni egy ember mögé – ez jelen helyzetben Keir Starmernek tűnik – a korábban legyőzhetetlennek tűnő konzervatívokra akkora vereség vár, hogy az is kérdéses, hogy a jelenlegi miniszterek közül hányan lehetnek parlamenti képviselők majd a következő ciklusban.

Anélkül, hogy túlságosan is hasonlítani akarnánk Starmer, és az elmúlt időszakban Magyarországon politikai üstökösként berobbanó Magyar Péter személyét, nem lennénk meglepve, ha a jelenleg csak a Tisza Párt EP-listavezetőjeként induló politikus két év múlva bőszen nézegetné a brit kormányváltó példát.