Tavaly októberben a New York Times több, mint 100 interjún alapuló cikket közölt, amelyben elemezte azt a titkos tervet, amelynek célja, hogy „Amerika újra nukleáris nagyhatalommá váljon” egy „modern arzenál létrehozásával egy változékony új nukleáris korszak számára”.
Miközben a második Trump-kormányzat gyorsan lebontja a második világháború utáni nemzetközi rend kulcsfontosságú elemeit, úgy tűnik, hogy nem vette figyelembe tetteinek néhány nyilvánvaló lehetséges következményét – például azt, hogy a nukleáris fegyverek elterjedésének újabb körét indítja el, ezúttal nem terroristák, hanem a korábban az Egyesült Államok szövetségeseként ismert országok által.
A Trump-kormányzat ugyanis jelenleg éppen az együttműködő nemzetközi partnerségek hálóját – beleértve az olyan intézményeket is, mint a NATO – tépi szét.
Márpedig ha a liberális rend megbukik, akkor vele együtt a nonproliferációs rendszer is megbukik. Hacsak a Trump-kormányzat nem változtat irányt, az elkövetkező éveket valószínűleg nukleáris válságok fogják meghatározni.
Fotó: MTI/EPA/Bloomberg/Al Drago
A francia példa
A nukleáris területen a legtöbb figyelem mindig is a szuperhatalmakra összpontosult, és utánuk az olyan lator államokra, mint Észak-Korea (amely 2006-ban nukleáris fegyverrel kezdett el rendelkezni), Irak (amely arzenálra törekedett) és Irán (amely esetében most a küszöbön áll). A közelmúlt eseményeinek köszönhetően azonban a gyakran figyelmen kívül hagyott francia történet nagyobb figyelmet érdemel.
Franciaország 1954-ben kezdte meg titkos katonai nukleáris programját, amelyet 1958-ban hozott nyilvánosságra, és 1960-ban sikeresen tesztelte első fegyverét.
Miért fejlesztette ki Párizs a bombát, amikor már az amerikai nukleáris védőernyő alatt állt? Mert Charles de Gaulle francia elnök egyszerűen nem bízott abban, hogy Washington betartja a biztonsági garanciákat. Úgy érezte, hogy a kiterjesztett elrettentés csak látszat, és ahhoz, hogy Párizs valóban biztonságban legyen, nem volt más választása, mint saját nukleáris képességet szerezni. Ahogy 1963-ban fogalmazott: „Az amerikai atomfegyverek továbbra is a világbéke alapvető garanciái. . . De az amerikai atomütőerő nem feltétlenül reagál azonnal minden Európát és Franciaországot érintő eshetőségre. Így úgy döntöttünk, hogy egy olyan atomerővel szereljük fel magunkat, amely csak a miénk”. A franciák ezt „force de frappe”-nek – „csapásmérő erőnek” – nevezték.
A legtöbb nem francia elemző generációk óta gúnyolódott ezen az érvelésen, mivel úgy vélték, hogy inkább túlzott gall büszkeséget vagy paranoiát tükröz, mintsem józan stratégiai logikát. A második Trump-kormányzat első hetei után azonban egyre kevesebben gúnyolódnak.
Ukrajna szomorú példája
Különösen kényes kérdést vetettek fel a szovjet nukleáris arzenál maradványai, amelyek a birodalom szétesése után a független Ukrajnában állomásoztak. Más országok nyomást gyakoroltak Kijevre, hogy adja vissza ezeket Moszkvának, azt ígérve, hogy ez nem fog hátrányt okozni neki. Mivel Kijev nem sok ellenállási képességgel rendelkezett, beleegyezett, és a lépést az 1994-es Budapesti Memorandumban kodifikálták: Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország védelmi biztosítékaiért.
Akkoriban egyesek azzal érveltek, hogy ez hiba. John Mearsheimer politológus például 1993-ban azt írta, hogy Ukrajnának előbb-utóbb szembe kell szállnia az orosz revansizmussal, és ennek legkevésbé problematikus módja a nukleáris képesség fenntartása. „Ukrajna nem tudja magát hagyományos fegyverekkel megvédeni egy nukleárisan felfegyverzett Oroszországgal szemben, és egyetlen állam, beleértve az Egyesült Államokat is, sem fog érdemi biztonsági garanciát nyújtani neki” – írta. „Az ukrán atomfegyverek jelentik az egyetlen megbízható elrettentő eszközt az orosz agresszióval szemben”.
Ki lehet a következő?
Trump kiszámíthatatlan külpolitikáját figyelembe véve a legkézenfekvőbb jelöltek Ukrajna és Tajvan lehetnek, olyan nemzetek, amelyeket egyértelműen fenyegetnek erős nukleáris fegyverekkel rendelkező szomszédjaik. (Tajvan már kétszer is próbálkozott, az 1970-es és 1980-as években, de az Egyesült Államok minden alkalommal rajtakapta és megállította a folyamatot).
Ha a nemzetközi biztonságpolitikai rend tovább erodálódik, Dél-Korea valószínűleg az első új atomhatalom lesz ebben a proliferációs hullámban. Az ország 1975-ben csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, de tetszés szerint kiléphet, és arra a következtetésre juthat, hogy szüksége van egy független nukleáris képességre az Észak-Korea jelentette fenyegetés visszaszorításához. Dél-koreai tisztviselők már elkezdtek beszélni erről a lehetőségről, és ezek a megbeszélések minden bizonnyal felerősödnének, ha az Egyesült Államok lépéseket tenne a kilépés irányába. Ha Szöul atomfegyvereket fejlesztene ki, Tokió valószínűleg követné. És végül Ausztrália is csatlakozhatna hozzájuk, újraindítva az 1970-es években felhagyott nukleáris fegyverprogramját.
Európában egyes lengyel tábornokok nyíltan fontolgatják, hogy a Franciaországra és az Egyesült Királyságra való támaszkodáson túl saját nukleáris erőre is szert tesznek. A lengyel parlamentben március 7-én tartott beszédében Donald Tusk miniszterelnök úgy tűnt, hogy támogatja ezt az elképzelést. Lengyelországnak „meg kell ragadnia a legmodernebb lehetőségeket, a nukleáris fegyverekkel és a modern nem hagyományos fegyverekkel kapcsolatban is” – emelte ki. „Nem elég a hagyományos fegyvereket, a leghagyományosabbakat beszerezni”. Eközben az északi és balti országok tisztviselői bizonyára négyszemközt is beszélgetnek a nuklearizációról – Svédországnak egyébként az 1970-es évekig volt önálló nukleáris programja.
Nos, a fentiek közül egyik sem teljesen biztos, már csak azért sem, mert még senki sem tudja, hogy a Trump-kormányzat valóban el fog-e menni olyan messzire, hogy feladja az elődjei által generációkon keresztül kiépített szövetségeket. De ha mégis megteszi, senki sem lepődhet meg, ha a korábbi szövetségesek átgondolnak néhány olyan döntést, amelyeket a tartós amerikai védelem feltételezésével hoztak.
Túl korai lenne megjósolni, hogyan fog alakulni ez a furcsa új világ. De azok a pszichológiai akadályok, amelyek sokáig távol tartották a proliferációt, talán máris leomlottak.
Szerdán 3 százalék feletti az emelkedés. 
