„Mit csináltok, barmok? Menjetek be! Mitől féltek? Harcolni jöttetek ide, nem óvodába!”

2022 őszétől az orosz hadseregbe belépő katonák lényegében határozatlan időre szóló szerződést írnak alá. Még a súlyos sérüléseket elszenvedett, tartósan beteg katonák is kénytelenek visszatérni a harctérre. Az orosz katonaság visszaéléseivel, a katonák helyzetével foglalkozó orosz Bereg független újságírói csoport október végén több, a dezertálás mellett döntő szerződéses katona történetét mutatta be. Az orosz Meduza közölte ennek rövidített változatát, cikkünkhöz ezt az anyagot használtuk. A neveket az eredeti cikkben is megváltoztatták. 

Andrej számára a fronton a legfélelmetesebb fegyver a „Baba Jaga” volt – így, „vasorrú bábának” nevezték az ukrán Vampire támadó drónokat, amelyek éjszaka támadtak Kreminna mellett. Hőkameráikkal pontosan látták a katonák helyzetét. Amikor Andrej a rókalyukszerű lövészárokban hallotta, hogy közeledik egy, imádkozott, hogy ne dobjanak rá gránátot. Egy augusztusi bevetésen társával egy sebesült katonát mentettek ki, akit egy ilyen drón támadott meg, menekülés közben azonban újabb ukrán drónok vették üldözőbe őket. Végül a sérült társukat magukra hagyták. „Könyörgött, hogy maradjak vele… de nem tudtam segíteni” – idézte fel Andrej, aki visszatérve csak a katona megégett holttestét találta. Amikor a parancsnoknak jelentette az esetet, az mindössze annyit mondott: „Rendben, akkor eltűntnek nyilvánítjuk” – és aláíratta mindenkivel az erről szóló papírt – ezt állítólag azért csinálják, mert így nem kell kifizetni az elesetteknek járó pénzt. Az eset olyan mély nyomot hagyott Andrejben, hogy fontolóra vette a szerződésének felmondását – majd  szembesült azzal, hogy az gyakorlatilag lehetetlen.

A férfi korábban rendőr elleni támadás és autólopás miatt volt börtönben, a háború elején a hírhedt orosz magánhadsereghez, a Wagner-csoporthoz csatlakozott, mert úgy érezte, hogy „az anyaföld szenved”. Egy év harc után egy támadásban jobb szemére megvakult. Amikor nem újította meg a Wagnerrel kötött szerződését, a Védelmi Minisztériummal szerződött, ahol sérülése ellenére géppuskásként alkalmazták. „Majd megtanulsz lőni a bal szemeddel” – mondták neki.

Nem így történt: bal szemével sosem tanult meg rendesen célozni, így amikor géppuskásként gránátvetőt kapott, visszaadta, és inkább egy gépkarabélyt választott. „Mint egy közönséges lövész” – mondta. Azonban a fegyvere három-négy lövés után elakadt, és egységének egyetlen felderítő drónja sem tudott segítséget nyújtani.

Andrej szerint voltak bevetések, amelyre őt és társait „fegyverrel kényszerítették.” Nyílt mezőkön haladtak, ahol gránátokat dobáló drónok repkedtek felettük. „Ha eltaláltak valakit, az felrobbant. A srácok elvesztették a karjukat, lábukat. És nem mehettél vissza” – fogalmazott arra utalva, hogy a sajátjaik ölték volna meg őket.

Andrej azt állítja, hogy parancsnokaik gyakran „egyenesen a sűrűjébe” küldték őket, alig 30 méterre az ukrán állásoktól. Egyik alkalommal egy hetet töltöttek egy lövészárokban, anélkül hogy előrejutottak volna. Parancsnokaik – biztonságos fedezésekben üldögélve – folyamatosan szidták őket, amiért „nem haladnak előre.” A nyomás akkora volt, hogy többen öngyilkosok lettek: volt, aki felakasztotta magát a lövészárokban, más gránáttal vetett véget az életének. 

Az ukrán erők előrenyomulásakor Andrej bal szemével is gondok lettek a robbanások okozta agyrázkódások miatt. Ekkor már nem volt hajlandó bevetésekre menni, így őt és más „engedetleneket” egy markolóval ásott gödörbe zárták az erdőben. „A nedves földön aludtunk a szabad ég alatt” – emlékezett. Társai titokban kenyeret és vizet hoztak nekik, miközben az egység orvosa csak fájdalomcsillapítót dobott be a gödörbe. Néhányukat fához bilincselték és étel nélkül hagyták. „A saját katonatársaink [vertek meg]” – mondta Andrej, aki értetlenül állt a bántalmazások előtt.

A negyedik hónapban, amikor Kreminna közelében állomásozott, Andrejt újabb bevetésre küldték, ahol súlyosan megsérült, többszörös törést szenvedve a karjában. A kórházi kezelés után hazatért a feleségéhez, ám egysége dezertálás miatt körözést adott ki ellene. Nem rejtőzött el, hanem kidolgozott egy tervet: „Ha valami történik velem, a Wagner-csoportosok elintézik” – mondta. Egy esetet hozott példaként, amikor a wagneresek az egyik társukat érő bántalmazást úgy torolták meg, hogy megverték a parancsnokot és felvételt készítettek az esetről, amelyet később a Védelmi Minisztériumnak is megmutattak.

„Miért hozzuk ki? Hadd rohadjon meg”

Hasonlóan Andrejhez, Szergej is a börtönből csatlakozott a hadsereghez, őt korábban lopás miatt ítéltek el. Csak 72 napja volt hátra büntetéséből, de a katonai szolgálattal remélte, hogy törleszthet a társadalom felé, másrészt az anyagiak is erősen nyomtak a latba. „Nem gondoltam, hogy láb nélkül maradok” – mesélte.

2023 októberében Szergejt a frontvonalra küldték Ukrajnába, a Harkiv megyei Kupjanszk közelébe. Egy hónap múlva az egysége megpróbálta elfoglalni Szinkivka falut, az ukrán hadsereg egyik kulcserődjét. „Gránátok kezdtek hullani” körülötte, így egy lőszerrel teli árokba bújt, és imádkozni kezdett. A támadást túlélte, de mindkét lábát elvesztette, és srapnel darabok fúródtak a testébe, többek közt az ágyékába és a mellkasába.

Szergej a fronton szerzett sérülései után öt órát töltött egy árokban, majd hat napot egy fedett bunkerben, ahol csak vizet, cigarettát és fájdalomcsillapítót kapott. Parancsnokai eleinte nem akarták kimenekíteni, mondván: „Miért hozzuk ki? Hadd rohadjon meg” – idézi Szergej. Végül engedélyezték a kórházba szállítását, de addigra szepszist kapott, és amputálni kellett a lábát. Ezt követően a 47. Harckocsi-hadosztály „rehabilitációs ezredéhez” rendelték, ahol a sérült katonákat kezelés helyett újra a frontra küldik. „Mint élő hús” – fogalmaz Szergej.

Egy másik katona elmondása szerint a sebesülteket súlyos betegségekkel és végtaghiánnyal is visszaküldik, sőt, még azok is visszatérnek a harcmezőre, akiknek már több amputációjuk volt. „Addig fog harcolni, amíg úgy nem néz ki, mint a Terminátor a protéziseivel!” – magyarázta. Azok a katonák, akik panaszt tesznek, gyorsabban kerülnek vissza a frontvonalra. Szergej szerint nemrég egy katonai rendőrségi vizsgálat nyomán bezárt az ezred hírhedt „kínzókamrája,” ahol étlen-szomjan, gumibotokkal verték őket, mielőtt újra a harcmezőre küldték volna.

A „rehabilitációs ezred” parancsnokai a kezelés és leszerelés ígéretével küldik vissza a sebesült katonákat a frontra – állítja a férfi. A Mulino-i laktanyában lévő sérülteket az ígéret szerint egy luhanszki kórházba szállítják. „Bárkinek, aki megsérült vagy biceg, azt ígérik, hogy minden további vizsgálatot és kezelést ott fognak elvégezni” – fogalmazott egy anonimitást kérő katona.

Valójában azonban a „kórház” csak kiképzési és elosztó központ, ahonnan újra a frontra küldik a sérülteket, köztük hepatitiszes, HIV-pozitív és végtagvesztett katonákat is.

A sebesült katonák leszerelése szinte lehetetlenné vált, amit egy másik, névtelenséget kérő katona is megerősített. „Mostanában csak akkor lehet leszerelni, ha hiányzik mindkét karod, mindkét lábad, vagy egyszerűen nincs fejed” – mondta. Parancsnokai egy papírt lobogtattak – állítólag Vlagyimir Putyin elnök aláírásával – , miszerint a leszereléshez ilyen súlyos sérülések szükségesek, de a dokumentumot nem engedték elolvasni. Bár ilyen rendeletre nem találtak bizonyítékot, 2023 november végén az orosz Védelmi Minisztérium valóban javasolta a toborzási orvosi vizsgálat kritériumainak enyhítését.

Szergej azt állítja, hogy a „rehabilitációs ezred” parancsnoka, Bogdan Romanov nem is titkolta, hogy a katonák feladata a „szolgálat” és „ágyútölteléknek lenni”. Nem csoda, hogy sok katona próbálkozik meg a szökéssel. A cikk készítése közben két szerződéses katona szökött meg a Mulino-i kiképzőtáborból. „Kimentek cigizni – és átmásztak a kerítésen” – mondta Szergej.

Azt ígérték neki, hogy sofőr lehet

Gleb, egy Tatárföldről származó teherautósofőr, középiskola óta a volán mögött ül, mindig arról álmodott, hogy „bejárja a világot, új helyeket lásson”. 2022 elejére „Oroszországot és Kazahsztánt is bejárta.” Amikor az orosz invázió megkezdődött, döbbenten fogadta a hírt: „Először azt hittem, hogy Ukrajna támadta meg Oroszországot. De aztán beszéltem néhány sofőrrel, akik azt mondták, hogy nem, az oroszok támadták meg Ukrajnát” – mondja a Beregnek.

2022 nyarán, tehát az orosz invázió kezdetének évében Gleb elvesztette a jogosítványát egy incidens miatt, amit jogtalannak tartott. „Megérkeztem egy szállítmánnyal Naberezsnye Cselnybe, leparkoltam, megittam egy sört, és lefeküdtem aludni. Hajnali egykor megjelentek a rendőrök, felébresztettek, és alkoholszondáztatni akartak. Mondtam nekik, hogy hová dughatják a szondájukat, hiszen nem is vezettem” – méltatlankodott a férfi, aki ezután a politika felé fordult.

Az orosz közösségi médiában talált rá a „Szovjetunió dokumentumai” nevű csoportra, ahol olyan, állítólagos „iratokkal” találkozott, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy a Szovjetunió hivatalosan nem oszlott fel. „Visszaállíttattam a szovjet útlevelemet – és szereztek nekem egy szovjet jogosítványt is!”

Gleb csatlakozott a „Szovjetunió Polgárai” mozgalomhoz, amelynek tagjai úgy vélik, a Szovjetunió jogilag továbbra is létezik, míg Oroszország kormánya illegitim. Emiatt Gleb nem tartja be a modern orosz törvényeket: nem fizet adót és jogosítvány nélkül kezdett vezetni. Utóbbi nem könnyítette meg a dolgát, így a torzók ígérete nyomán horogra akadt. Gleb eleinte nem akart háborúba menni, de fél évnyi rábeszélés után engedett a toborzók ígéreteinek. Azt mondták neki, hogy visszakapja a jogosítványát, és csak sofőrként kell részt vennie a „különleges műveletben”.

„Megígérték, hogy nem kell majd lőnöm. Csak egy teherautót vezetnék” – mondta. Ennek ellenére, amikor május 4-én bevonult, a 272. Gépesített Lövészezred rohamosztagába osztották be. „Megkérdeztem a parancsnokaimat, miért egy rohamcsoportba kerültem, ahelyett, hogy sofőr lennék” – elevenítette fel. „Csak kinevettek.”

A fronton, Volcsanszk közelében Gleb fokozatosan ráébredt, hogy becsapták. „Láttátok azokat a filmeket, ahol a fasiszták hangszórókat használnak, és azt kiabálják: »Orosz katonák, adjátok meg magatokat!«? Nos, a mieink ugyanezt csinálták… akkor jöttem rá, hogy kikért harcolok.” Egy májusi bevetés során, mikor Gleb és társai egy „tisztogató műveletet” próbáltak végrehajtani egy épületnél, mesterlövészek és drónok támadták meg őket. A rádión fenyegető utasítások érkeztek:

„Mit csináltok, barmok? Menjetek be! Mitől féltek? Harcolni jöttetek ide, nem óvodába!” – idézte Gleb.

A férfit később egy drón támadta meg, amely 20 méterre robbant fel tőle. „A lökéshullám csak úgy eldobott – és körülbelül 10 másodperc múlva éreztem fájdalmat a lábamban.” Két nappal később, amikor végre lecsendesedtek a harcok, Gleb megszökött, a fegyverét botként használva. A térdét eltaláló srapnel a bőre alatt rekedt. A kórházban azonban az orvosok nem távolították el; ehelyett gipszet tettek a sérült térdére, és Glebet 30 napos szabadságra küldték.„Ahogy elhagytam a kórház ellenőrzőpontját, azt gondoltam: ez az, szabadság!” – mesélte. Tudta, hogy el kell hagynia az országot, mivel „hivatalosan leszerelni egyszerűen értelmetlen.” Gleb végül sikeresen elmenekült Oroszországból. Más szerződéses katonák, akik mellette harcoltak, élve eltemetve haltak meg egy lakóházban egy ostrom alatt. „Én és azok a srácok gyakran ültünk és gondolkodtunk, hogy miért is harcolunk valójában. És ők maguk sem tudták; ide küldték őket, hát eljöttek.”

Emberi jogi aktivisták szerint több mint 1500 orosz katona tagadta meg a frontvonalra vonulást, még Putyin 2022-es mozgósítási rendelete előtt. Ma a törvény ezt már nem engedi, így a dezertálás maradt az egyetlen kiút a harcolni nem akaró katonáknak, de a szökési kísérletek rendkívül veszélyesek. A Get Lost projekt, amely a dezertálók támogatására jött létre, drámai növekedést tapasztalt: 2023 januárjáig 28, 2024 januárjáig 284, és szeptemberig már 372 segítségkérést regisztráltak.