A Kommerszant című orosz napilap szerzője a hajdan virágzó szovjet sci-fi irodalmat elemezve megállapítja, hogy „szocialista társadalom nem alakult ki hazánkban, 100 évvel 1926 után sem. De a szocializmus eszméi még mindig élnek.”
A milliárdos oligarchák társadalmában erről elmélkedni 2026-ban, egy külső szemlélő számára, meglehetősen anakronisztikus. Mégis, a cikket illusztrálandó egy olyan fotót mellékel hozzá a szerző, melyen az egyik fiatal résztvevő Novoszibirszkben az októberi forradalom 105. évfordulójára emlékezik, 2022-ben.
Oroszországban ma is erős a kommunista párt, és se szeri, se száma a vidéki városokban magasodó Lenin-szobroknak. A sztálinizmus fogalma összekapcsolódik a II. világháborúval, amelyben 27 millió szovjet állampolgár halt meg. Ezért lehetséges például, hogy Volgográdban – a hajdani Sztálingrádban – a repteret Sztálinról nevezték el nemrég.
Száz éve nemcsak a sci-fi írók, hanem a politikai propagandisták is álmodoztak a jövőről, „kivéve persze, ha a kommunista eszmét a sci-fi egyik formájának tekintjük” – jegyzi meg csípősen a Kommerszantban megjelent cikk szerzője.
Vlagyimir Szarabjanov A kommunizmus útján című heti sorozatának 1926. december 2-án a Gudok nevű újságban megjelent cikkében három szereplős képzelt vitát ír meg, egy munkás, egy paraszt és a szerző részvételével.
A „munkás” szerint kiderült, hogy Vlagyimir Iljicsnek igaza volt. Ő ugyanis azt mondta, hogy „a kisparaszt tulajdonosok a szocializmus ellen vannak. És több mint 20 millió kistulajdonosunk van. Milyen szocializmusunk lehet itt? Gyakran gondolok erre a kérdésre, de el sem tudom képzelni, hogyan fog itt kialakulni egy szocialista társadalom. Talán úgy 100 év múlva.” Nos, ez nem teljesült álom maradt, ellentétben a Holdra szállással.
Fotó: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov
A „paraszt” szerint száz év múlva minden egyszerű lesz: a munkások a gyárakban dolgoznak, a földművesek egyre többet keresnek, és az élet jobb lesz. De csak amíg nincsenek földbirtokosok, mert csak úgy marad erős a szovjethatalom!
A cikk szerzője viszont ódzkodik a jóléttől és a versenytől: „ha vannak, akik gyorsabban kapaszkodnak fel a ranglétrán, mint mások, akkor, aki a leggyorsabban fejlődik, az végül máson fog lovagolni. Gondoskodni kell tehát róla, hogy a kulákok ne gazdagodhassanak meg gyorsabban, mint a közép- és szegényparasztok.”
A szerző amellett érvel, hogy a szocializmust a munkások és a parasztok összefogásával lehet felépíteni. Így 2026-ban senki sem fog senkit kizsákmányolni. Értelmiségről nem esik szó.
Mindez hogyan kapcsolódik a sci-fihez és a jövőbe látáshoz? A múlt század húszas-harmincas éveiben nemcsak az amerikai, de a szovjet tudósokat és írókat is egyaránt erősen foglalkoztatta a jövő társadalma, amelynek a műveikben is hangot adtak.
Az emberek mindig is szerettek volna legalább egy pillantást vetni a jövőbe, elképzelni, milyen lesz az élet az utódaink számára, milyen találmányok születnek, hogyan változik a mindennapi élet, a divat és a társadalom szerkezete. A cikkíró száz évre tekint vissza, az 1926-os év jóslatait elemezve.
Nem szokványos módon egy amerikai példával indítja a kutakodást: 1926 áprilisában indult az Egyesült Államokban az Amazing Stories, egy teljes mértékben a sci-fi műfajának szentelt magazin. A kiadványban európai klasszikusok – Jules Verne és H.G. Wells – és kortárs amerikaiak művei egyaránt megjelentek. A májusi számban Charles Wynne Végtelen látás című novellája főhőse, egy zseniális csillagász, 1 millió dollárt (mai pénzben körülbelül 18 millió dollárt) kapott kutatásaiért, és tíz év alatt megalkotott egy szupertávcsövet, amely segítségével még a molekulákat is látni lehetett a Hold felszínén. A novella szerzője szerint a Marson 305 méter magas épületeket észleltek, amelyek felett hatalmas léghajók raja siklott.
Autogramgyártó masina és hangvezérelt írógép
Az apró alakok tökéletes férfiak voltak, finom arcvonásokkal. Olyan ruhát viseltek, amely Caesar légióinak évszázadokkal ezelőtti viseletére emlékeztetett. A gyönyörű nők csodás ruhákba öltözve csillogtak a napfényben.
A találmányok között van olyan szerkezet, amely képes időt megtakarítani az írók, filmsztárok és más hírességek számára, akiket rajongók hordái ostromolnak, autogramokat kérve. Ez tipikus kora-hollywoodi „probléma”. Egy ilyen okostollal száz aláírást lehetett egyszerre reprodukálni.
Egy másik találmány a diktáláson alapuló írógép volt, a „rágógumit rágó, púderező, kacér gyors- és gépíró nők” (nem oroszok) helyettesítője. A hangvezérelt írógép le is tudta lemásolni a begépelt szöveget, sőt, más nyelvekre rögtön lefordítani, akár kínaira is.
Már akkor veszélyesnek ítélte egy író a klímaváltozást
Igen figyelemreméltó egy autólopásgátló berendezés (ezt sem a Szovjetunió infrastruktúrájának találták ki, de álmodozni lehetett róla) miszerint, ha a tolvaj beindítja a motort és elindul, egy „lopott autó” tábla ugrik fel hátul. A sci-fi történetekben szerepelt egy gondolatolvasó masina, egy bolygóközi rádiókommunikációs eszköz és egy elektromágneses fegyver is.
Murray Leinster 1920-ban írt, Az őrült bolygó című novellája az első irodalmi mű a globális felmelegedésről. A történet a nagyon távoli jövőben játszódik, ahol a földi élet a felismerhetetlenségig megváltozott a légköri szén-dioxid szintjének emelkedése miatt. A főszereplő egy olyan világban él, amelyet óriási gombák és hatalmas rovarok uralnak.
A Szovjetunióban a NEP-korszak a sci-fi irodalom aranykora volt. Talán meglepő mai szemmel, de sok amerikai művet is lefordítottak. A szovjet sci-fi írók művei számos magazinban jelentek meg. Itt aztán elszabadult a képzelet: a Vénuszon erdők és hatalmas állatpopuláció található, no meg, emberszabású majmok. A Holdra repülés ezreket foglalkoztatott: 1926-ban már 62 amerikai állampolgár, sőt a szovjet Vlagyimir Verevkin nevű író is készen állt a Holdra repülésre. Az idő tájt már mind az amerikaiak, mind a szovjetek komolyan foglalkoztak a rakéták fejlesztésével.
Goddard professzor rakétája egymásba kapcsolt töltényekből állt, amelyek kiégésük után automatikusan kilökődnek. Úgy vélte, hogy a töltények száma és a bennük lévő üzemanyag mennyisége elegendő egy Holdra és vissza a Földre tartó repüléshez. Gondoltak a rakéta fűtésére, a világűr alacsony hőmérsékletétől való védelemre, valamint az utasok ellátására, levegővel és ételekkel, italokkal, azaz mindennel, amit akkor a biztonságos utazáshoz szükségesnek véltek.
Goddard találmányáról a Komszomolszkaja Pravda számolt be 1926. július 9-én. Az amerikai hírek szerint a modellrakétát valójában már négy hónappal korábban tesztelték. A kísérletre Goddard távoli rokonának farmján került sor a massachusettsi Auburn-ben. Két és fél másodperc alatt a rakéta 12,5 méter magasra emelkedett, és 56 métert repült egy káposztaföld felett. E kísérlet és az első, valós Holdra való repülés között 43 év telt el.
A Komszomolszkaja Pravda 1926 júliusában arról számolt be, hogy Goddard a Holdra készül repülni. Mint kiderült, a műfaj jeles szovjet képviselője, a fent említett Vlagyimir Verevkin, szintén be akart kerülni a csapatba, olyannyira, hogy tárgyalni kezdett erről az amerikai tudósokkal. Verevkin váratlanul, 1938-ban halt meg, 33 éves korában. Halálának körülményei nem ismertek a rendelkezésre álló források szerint.
A száz évvel ezelőtti orosz újságokban már számos cikk jelent meg a Holdra repülésről, mint nem is olyan elérhetetlen vágyálomról. A New York-i székhelyű Ideal Aeroplane & Supply nevű pr cég idejében lépett, és ekkor a Holdat használta reklámjaiban. Az amerikai Popular Mechanics magazin 10. számában megjelent egy hirdetés, amely így kezdődött: „Vajon 1986-ban elrepülünk a Holdra? Ki tudja. Talán valaki már fejleszt egy új típusú gépet, amely elrepül a Holdra! Egy napon az emberek úgy fognak repülőgépeket vezetni, mint ma autókat.” Hogy ezt a fényes jövőt közelebb hozzák, az olvasóknak 25 centért kínáltak egy repülőgépmodellt.
Közben megizmosodott a szovjet sci-fi irodalom: Alekszandr Beljajev volt a műfaj szovjet klasszikusa, írásai először csak újságokban és folyóiratokban jelentek meg. Később népszerűek lettek a regényei is. Ezek közül az egyik a gondolatátvitellel foglalkozott.
Amiről akkor is álmodoztak az emberek és máig is csak álom maradt, az emberek lefagyasztása, azzal a lehetőséggel, hogy később újraélesztik őket. Ilyen ideák álltak mögötte, miszerint a polgári Európában zajló gazdasági válság idején a munkanélkülieket le kellene fagyasztani, majd felébresszék őket, amikor a gazdaság helyreáll. Nekik Grönlandon létesítettek volna egy különleges tárolóhelyet, hogy az akkor elképesztően távoli jövőben,1998 augusztusában újraélesszék.
Nem az autók mozognak, hanem a járdák
Beljajev szerint 1998-ban a kisgyerekek három méterrel a föld felett repülnek majd a saját játékgépeikkel. Természetesen nem ez volt az egyetlen változás. London mérföldekre terjeszkedik, és több ezer felhőkarcoló épül. A légi közlekedés szinte kizárólagos közlekedési eszközzé vált. A városokban az autókat felváltják a mozgó utak. A városok csendesebbek és tisztábbak lettek. A gyárkémények és malmok megszűntek füstölni. A technológia új módszereket teremtett az energia előállítására.
A munkások már nem állnak a társadalmi ranglétra alján. A gépek felszabadították őket a legnehezebb és legpiszkosabb fizikai munka alól. Az egészséges, művelt, egyszerűen, de jól öltözött, vidám és független munkások a társadalmi élet minden szálát a kezükben tartották.
Ez sem valósult meg Beljajev álmai közül, akárcsak a mélyfagyasztás. A spermafagyasztás viszont igen, ami eszébe sem jutott, de ami legalább annyira utópisztikus lett volna abban a korban. Érdekes fordulata az írásának, hogy a felengedett emberek nem tudnak alkalmazkodni a szép új világhoz. Azt kérik, hogy fagyasszák le őket újra.
Amiben változatlanul bíztak, hogy két-háromszáz év múlva talán állatok, növények életét figyelhetjük meg más bolygókon... És olyan embereket fogunk látni, akik kevésbé hasonlítanak a maiakhoz, mint a majmok az emberekhez.
