A Policy Agenda által készített kutatás azt mérte fel, hogy mit gondol a társadalom a váratlan kiadásokról, és mennyire van erre felkészülve.
Anyagi kiszolgáltatottság
2016-ban a magyar létminimum összege egy fős háztartás esetén 88 619 forint volt (a 2017. évre vonatkozó adatot hamarosan közöljük). A családi átlagok pedig azt mutatják, hogy mekkora jövedelem szükséges egy háztartásnak ahhoz, hogy biztosíthassa tagjai számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény - a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan megfelelőnek minősülő - szükségletek kielégítését. Ugyanakkor ez a bevételi szint nem nyújt lehetőséget arra, hogy belső átcsoportosításokkal, vagy ebből félrerakott megtakarításokkal legyen lehetősége tartalék képzésére, és váratlan kiadásainak finanszírozására.
Az, hogy mekkora tartalék lenne kívánatos nyilvánvalóan háztartásonként eltérő. A Policy Agenda által készített kutatás eredményei szerint a háztartások szintjén a kisebb váratlan kiadások fedezetére nagyságrendileg átlagosan 300 ezer forintra lenne szükség (297 350,- Ft). Azaz ekkora összegnek kellene rendelkezésre állnia ahhoz, hogy ne rendítse meg egy ilyen eset a családi költségvetést, ne kényszerüljön arra, hogy külső forráshoz kelljen nyúlnia.
Természetesen befolyásolja ezt a kívánatos megtakarítási szintet, hogy mennyien élnek az adott családban. Az egy-két fős háztartásban ez az összeg 257 ezer forint, a három-négy fős esetében már 359 ezer forint. Érdekes módon az 5 fős, és ennél nagyobb háztartásoknál csökken ez az összeg 284 ezer forintra.
Településtípusok esetén is jelentős különbségek vannak. Míg a budapesti háztartások 334 ezer forintos kívánatos szintet jelöltek meg, addig a községekben ez lecsökken 257 ezer forintra. A majdnem 25 százalék-os különbség önmagában nem magyarázható az árakkal, sokkal inkább egy anyagi-jóléti pozícióval van összefüggésben.
Ennél is nagyobb különbség van iskolai végzettség alapján. Azok a megkérdezettek, akik legfeljebb 8 általános iskolai végzettséggel rendelkeznek 176 ezer forintos kívánt tartalékot jelölnek meg, míg a diplomások 359 ezer forintot mondtak. Ugyanígy, ha nem is ekkor mértékben, de különbség van az aktív dolgozó (321 ezer forint) és a nyugdíjas (237 ezer) háztartások között.
Kinek van, kinek nincs?
Önmagában nem is az a legfontosabb, hogy egy háztartás mekkora „elvárt” tartalékot gondol elégségesnek, sokkal inkább az a kérdés, hogy ez rendelkezésre áll-e számára. Ebben a tekintetben szomorú képet fest a társadalom.
Mindössze a háztartások 34 százalék mondta azt, hogy van akkora megtakarításuk, ami elegendő a kisebb váratlan kiadások finanszírozására. Ez az arány a fővárosban élőknél 38 százalék, a községekben pedig 30 százalék. Az sem meglepő, hogy az egy-két fős háztartások 36 százaléka, míg az öt, vagy annál nagyobbaknak 24 százaléka mondta, hogy van akkor tartaléka, amelyet elvárt megtakarításként jónak tartana.
A magyar társadalomnak összességében mintegy kétharmada úgy érzi, hogy nincs anyagilag felkészülve, ha kisebb váratlan kiadást kellene finanszíroznia. Ez pedig alapvető probléma, mivel ez olyan kiszolgáltatottsági elem, amely növeli a társadalmi félelmeket. Könnyű belátni azt a további problémát, ha egy munkavállaló azt érzi, hogy nincs félretett pénze arra, hogy a munkából való átmeneti kiesését „finanszírozni” tudja, akkor akár önként lemond munkavállalói jogairól, csak el ne veszítse munkáját. Ugyanez az egzisztenciális kiszolgáltatottsági érzés az élet más területein is megjelenhet.
Eldőlni látszik a véleményezés. 
