A Policy Agenda által készített kutatás azt mérte fel, hogy mit gondol a társadalom a váratlan kiadásokról, és mennyire van erre felkészülve.
Anyagi kiszolgáltatottság
2016-ban a magyar létminimum összege egy fős háztartás esetén 88 619 forint volt (a 2017. évre vonatkozó adatot hamarosan közöljük). A családi átlagok pedig azt mutatják, hogy mekkora jövedelem szükséges egy háztartásnak ahhoz, hogy biztosíthassa tagjai számára a folyamatos életvitellel kapcsolatos szerény - a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan megfelelőnek minősülő - szükségletek kielégítését. Ugyanakkor ez a bevételi szint nem nyújt lehetőséget arra, hogy belső átcsoportosításokkal, vagy ebből félrerakott megtakarításokkal legyen lehetősége tartalék képzésére, és váratlan kiadásainak finanszírozására.
Az, hogy mekkora tartalék lenne kívánatos nyilvánvalóan háztartásonként eltérő. A Policy Agenda által készített kutatás eredményei szerint a háztartások szintjén a kisebb váratlan kiadások fedezetére nagyságrendileg átlagosan 300 ezer forintra lenne szükség (297 350,- Ft). Azaz ekkora összegnek kellene rendelkezésre állnia ahhoz, hogy ne rendítse meg egy ilyen eset a családi költségvetést, ne kényszerüljön arra, hogy külső forráshoz kelljen nyúlnia.
Természetesen befolyásolja ezt a kívánatos megtakarítási szintet, hogy mennyien élnek az adott családban. Az egy-két fős háztartásban ez az összeg 257 ezer forint, a három-négy fős esetében már 359 ezer forint. Érdekes módon az 5 fős, és ennél nagyobb háztartásoknál csökken ez az összeg 284 ezer forintra.
Településtípusok esetén is jelentős különbségek vannak. Míg a budapesti háztartások 334 ezer forintos kívánatos szintet jelöltek meg, addig a községekben ez lecsökken 257 ezer forintra. A majdnem 25 százalék-os különbség önmagában nem magyarázható az árakkal, sokkal inkább egy anyagi-jóléti pozícióval van összefüggésben.
Ennél is nagyobb különbség van iskolai végzettség alapján. Azok a megkérdezettek, akik legfeljebb 8 általános iskolai végzettséggel rendelkeznek 176 ezer forintos kívánt tartalékot jelölnek meg, míg a diplomások 359 ezer forintot mondtak. Ugyanígy, ha nem is ekkor mértékben, de különbség van az aktív dolgozó (321 ezer forint) és a nyugdíjas (237 ezer) háztartások között.
Kinek van, kinek nincs?
Önmagában nem is az a legfontosabb, hogy egy háztartás mekkora „elvárt” tartalékot gondol elégségesnek, sokkal inkább az a kérdés, hogy ez rendelkezésre áll-e számára. Ebben a tekintetben szomorú képet fest a társadalom.
Mindössze a háztartások 34 százalék mondta azt, hogy van akkora megtakarításuk, ami elegendő a kisebb váratlan kiadások finanszírozására. Ez az arány a fővárosban élőknél 38 százalék, a községekben pedig 30 százalék. Az sem meglepő, hogy az egy-két fős háztartások 36 százaléka, míg az öt, vagy annál nagyobbaknak 24 százaléka mondta, hogy van akkor tartaléka, amelyet elvárt megtakarításként jónak tartana.
A magyar társadalomnak összességében mintegy kétharmada úgy érzi, hogy nincs anyagilag felkészülve, ha kisebb váratlan kiadást kellene finanszíroznia. Ez pedig alapvető probléma, mivel ez olyan kiszolgáltatottsági elem, amely növeli a társadalmi félelmeket. Könnyű belátni azt a további problémát, ha egy munkavállaló azt érzi, hogy nincs félretett pénze arra, hogy a munkából való átmeneti kiesését „finanszírozni” tudja, akkor akár önként lemond munkavállalói jogairól, csak el ne veszítse munkáját. Ugyanez az egzisztenciális kiszolgáltatottsági érzés az élet más területein is megjelenhet.
Az Antifát terrorszervezetté tetetné az EU-n belül a kormány.
