Találkozás Conchitával és a madridi út vége – az El Caminóról jelentjük

Santervás de Campos - Sahagun 20 kilométer.

Épp indulni akartam a múzeumos zarándokszállásról, amikor a házigazda reggelire invitált. Jól esett: friss kávé, sütemény és valódi füge. Érdeklődésemet látva csomagolt is a gyümölcsből papírzacskóba, mert a műanyag nem az igazi. No, ekkor ért a meglepetés!

Kiderült, hogy az éjjel spanyol zarándoknő érkezett: Conchita. Szívélyesen üdvözöltük egymást. A Camino Madrid utolsó napján tehát ismét útitársam akadt, a szimpatikus fajtából. Csak épp közös nyelvünk nem akadt, így ismételgetéssel fűszerezett angol-spanyol „keveréknyelvre” szorultunk.

A falu hatalmas templomát reggel sikerült kameravégre kapnom.

Előző este már csak a vízhólyagápolás miatt sem akaródzott a séta. Míg fényképeztem, Conchita előrement. A házigazda a falu széléig elkísért és még onnan is útbaigazított. A takarmánygyár mellett menjek, mondta.

Az út előszőr betonút volt, jól lehetett haladni. Majd utána majdnem mindig kavicsos úton kellett menni.

Utolértem a spanyol zarándoknőt, majd kissé lassabban már együtt haladtunk. Kérdés: mikor van az, hogy a haladás vágya felülkerekedik a szolidaritáson újdonsült útitársunk iránt? Úgy döntöttem, sehová sem sietek, és nem baj, ha alig értjük egymást.

A következő falu, Arenillas de Valderaduey szép nagy tégla templommal bír. A zárt kocsma előtti padon tartottunk pihenőt, megosztottuk ételkészleteinket. Egy bácsi kapirgált egy elhagyatott kertben. Útitársam kiderítette, hogy nem csak vályogból, hanem pusztán földtéglákból is építkeztek.

A helyi egészségház előtt ketten várakoztak egy padon. Conchita elmondta, hogy gyerekkorában mindenkihez házhoz jött az orvos. Most ezekhez a házakhoz kell jönni érte.

Átkeltünk egy hídon és egy patak folyását követtük. Sajnos túl sokáig, így a tarlón át kellett vágnunk, hogy visszatérjünk a jelzett útra.

A következő állomás egy nagyobbacska falu volt. Már a bejáratánál egy bástyás kapun kellett áthaladni. Nagy főtér templommal és a vele egybeépült kastéllyal. Ennek földszintjén egy zarándokszállás, délben természetesen zárva volt. Egy kis lépcsős alagúton lehetett átmenni a hatalmas épület túloldalára. Itt egy múzeum volt, aznap éppen ingyenes belépővel. Volt egy belső udvar is, a főtérre néző nagy lodzsa.

És meglepetésként egy alagútszerű folyosón egy olyan terembe lehetett jutni, amelynek rácsos ablaka a templom belsejére nézett. Itt lehetett emelet magasan belesni.

A templom egyébként zárva volt. Gondolom a kastély lakóinak kényelmes megoldás volt a templomlátogatás, és még a köznéppel sem kellett vegyülniük.

Nézelődés után felkerestük az egyetlen vendéglátó-ipari egységet, ahol aznap épp szűkített választék, meleg étel nem, de szendvics volt. Kedélyesen üldögéltünk.

A belső kerthelyiségben felfedezni véltem az átalakított ólakat, amelyek most WC-ként funkcionáltak. Régebben disznót tartottak, most pedig turistát – merült fel a korunk viszonyait ostorozó gondolat.

A szendvicsezésre Conchita meghívott. Zavarba hozott, hogy ő kezdi a meghívásokat. Hogy is van ez a férfi és női szerepekkel?

A falu szélén még egy négyzet alaprajzú kisebb erőd is volt, sarkain kerek tornyocskákkal. Jó benyomást tett rám a hely. Innen a kavicsos úton nehezen ment a gyaloglás Sahagúnba. Csak nem akart közeledni.

E városban ér véget a Camino Madrid, és csatlakozik a zajos, tömeges francia úthoz. Talán a búcsú ment nehezen. Gondoltam, jól megnézem az utolsó métert, de se felfestve, se táblával jelezve nem volt.A  Camino Madrid az elhanyagolt kistestvér. Persze csak nemrég alakították ki, középkori hagyományairól nem tudok.

A francia utat 2018-ban jártam végig. Első útnak ezt ajánlom. A legismertebb, legjobban bejáratott, hagyományos útvonal. A Camino Madrid pont annál az étteremnél – no jó, húsz méter különbséggel – csatlakozik, ahol hat éve hosszabban időztem, és a fáradtság miatt még a fűre is kifeküdtem, májusban.

Az applikáció és az útitársnőm ismerőse által ajánlott legjobb szállás a sarkon volt: az egyházi fenntartású Szent Kereszt. Frissítővel, cukorkával fogadott minket egy vanuatui férfi. Hál’ istennek volt némi fogalmam, merre is van Óceániában. Egy mexikói nő bejött segíteni, majd az angol pap regisztrált.

Nemzetközileg szervezik a fogadó turnusokat. Nemek szerint elkülönített szobák, a miénk négyágyas. Egy spanyollal és egy bolgárral vagyok egy szobában, de már csak felsőágy jutott. A bolgár ritka vendég errefelé, a katolikus hagyomány nem igazán erős náluk.

Öttől önkéntes kávés beszélgetés. Szervezett: körbe ülünk és mindenki a saját caminójáról beszél. Sok a francia, egy ausztrál pap is akad, aki most a tizedik ilyen útján van.

Elmondom, hogy nekem ez egy kicsit szökés a való világból, és rá lehet szokni. A szökést eddig csak egy ember hozta fel, jegyzi meg a beszélgetést vezető.

A misére is elmentem, hogy megkapjam a zarándokoknak adott szokásos áldást. Ezután kis séta következett a templom körül, a főtérre meg vissza.

Este közös vacsora az arra jelentkezőknek. A németül beszélőkhöz ültettek, ahol érdekes módon egy amerikai is volt. Németországban volt katona. A múlt rendszerben arra készítettek fel, hogy adott esetben rálőjek. Szerencsére ezt elkerültük.

Mellettem egy kölni nő ült. A Balatonról mesélt, nyugatnémet szemszögből. Inkább idősebbek adták a társaságot, két olasz fiatal kivételével. Kérdés: mi az igazi zarándoklat számomra? A csendesebb, magányos, vagy a zajosabb, társas?

Holnaptól a “főúton” megyek két napot Leónig. Erre hat éve már jártam. Érdekes lesz. Egy fasorra különösen emlékszem – akkor inkább vánszorogtam. Hogyan lesz most?

(Folytatjuk.)

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.