Megnéztem: négyszáztíz volt az euró, amikor felálltam a számítógép elől, hogy kiugorjak ebédelni. Tudtam, hogy a thai gyorsétteremben emelték az árakat, de úgy gondoltam, belefér még, azt a pár száz forintot igazán kifizetem, hiszen lehet élni fafülgomba és curry szósz nélkül, csak nem mindig vagyok biztos abban, hogy érdemes. A mangólénél azért már hezitáltam. Finom és egészséges is, de igazán semmi sem történik az emberrel, ha csapvíz folyik a torkán, őszintén szólva. Megvettem azért, és nem csak azt. Pluszban egy kávét, sima hosszú, odavágják elém a pincérek, szinte összetörik a bögre, löttyen a fekete, és a felszolgálóknak a leghalványabb fogalma sincs az alapvető illemszabályokról, nemhogy a vendéglátásról, de ehhez már hozzászokhattam, ezen a helyen vagy másfél éve lemondtak arról, hogy olyan személyzetet fizessenek, aki példának okáért visszaköszön.
Az zavart inkább, hogy egy hosszú kávé hatszáz forint, és még inkább zavart az a gyomromban kavargó érzés, amelyik szinte a torkomig ér, az önvádnak ez a tisztázatlan, önsorsrontó formája, amelyik az élvezetet nem engedi meg, de mégsem kényszerít rendes önkontrollra, a fejemben non-stop visszhangzó kérdés, hogy de miért veszem ezt még mindig meg? Miért élek úgy, mintha még mindig ugyanannyit lehetne fogyasztani? Hogy biztosan kijönne ugyanaz a kávé meg ugyanaz a mangólé? Nem ülnék végre le egy kockás lap elé? Csak mivel számoljak? Négyszáztízzel, négyszázötvennel vagy ötszázzal?
Ittam a löttyöt, a pult mögött sorakozó, kissé száraz, ámde vegán sütemények felé már komolyan egyáltalán nem tekintgetve, és megnéztem az üzeneteimet a telefonomon, ahol csak annyi fogadott a legjobb barátomtól, hogy „szerinted most a szemünk láttára omlik össze a magyar gazdaság?”. Ezt annyira azért nem értettem, végtére csak az euró négyszáztíz, ez volna az összeomlás?, „hülye vagy? honnan tudjam?”, válaszoltam neki közepesen kedvesen, mire ő szintén közepesen kedvesen jelezte, hogy „te annyi gazdasághoz értő embert ismersz, kicsit összeszedhetnéd magad”. Hát köszi. „Olvass cikkeket”, javasoltam inkább, „úgyis mindegyik mást mond”, majd ellenőriztem az euró-árfolyamot, és már négyszáztizenhatot mutatott.
Egy ebéd – egy mangólével megkoronázott currys tészta plusz egy fél kávé elfogyasztása - alatt hat forintot emelkedett az euró a forinthoz képest. Szürkés képek rémlettek fel előttem, amelyeken utcán seprik a pengőt, és családi rémtörténetek idéződtek fel a fejemben állítólagosan gazdasági világválság miatt önmagukra kezet emelő rokonokról nagyjából száz évvel ezelőttről, de a tény igazából csak a villódzó telefonképernyő volt a négyszáztizenhattal, hirtelen magam sem tudtam, hogy mit jelent ez nekem?
Persze, vannak sorskönyvek meg örökségek, dédszülők, akik rosszul reagáltak bizonyos recessziókra, mondjuk mert valóban elveszítették minden pénzüket, és úgy kellett volna továbbmenniük minden nélkül egy nem egészen gázfűtéses, összkomfortos világban, de én például egészen szerencsés vagyok, mert csak a villódzó négyszáztizenhatot látom, és ez nem a halál, továbbá – micsoda mázli! - egyetlen külföldi nyaralást sem terveztem idénre, hát mi lenne akkor most velem, hányszorosát fizetném ki a tervezettnek, teszem azt, egy szolid Horvátországgal, ahol nézhetném a tengert, amit eléggé szeretek és szagolhatnám az apartman falába ivódott izzadság sűrű illatát, mások izzadságáét, és ez a szag annyira azért nem zavaró, hogy ne lehetne nagyot aludni benne, pihenőset, tenger utánit, vagy mondjuk nem terveztem egy romantikus Párizst (Párizs borzasztó tud lenni nyáron, a romantika meg amúgy is bullshit), esetleg egy bicikli-túrát és kirándulást a Bohinji-tónál, bár ez utóbbira most igazán semmi rosszat nem tudok mondani hirtelen.
Az az akcióterv ötlik fel bennem a kávé maradékát kortyolgatva, hogy megrendelek mindent, ami tartós, most azonnal. Micsoda képtelenség egyébként is, hogy nem vásároltam be rendesen étolajat mindeddig, mi akadályozhatott meg ebben?, a konyhámban csak elférne mondjuk húsz liter hatósági áras, azon nem veszíthetek, olcsóbb már nem lesz, de drágább biztosan. Konzervek jöhetnének szintén, bár bizonytalan, hova pakolom. A macskám dolgai ráadásul, igazán el kell ezen gondolkozni, hiszen Endre, a tápkereskedő nemrég úgyis figyelmeztetett, hogy a következő alomszállítmány már tizenöt százalékkal drágább lesz, hát mennyi lehet még a következő utáni így ezzel a négyszáztizenhattal? Lehetséges, hogy engednem kéne a macskám természetes törekvéseinek, és hagynom, hogy a balkonládát rekvirálja magának, mindig azt, amelyiket nem tudom teljesen elzárni és beültetni előle, a macskaalmot pedig kihúzni a költségek közül? Nem, semmiképpen, a négyszáztizenhatos euró nem mehet a higiénia rovására.
Ugyanez a helyzet a piperével egyébként. Mint az alommal és a konzervvel. Lakásunkat feltankolhatjuk samponnal és tusfürdővel, továbbá fogkrémmel, ez is megtakarítás, az arckrém pedig szintén olyasmi, ami csak emelkedhet. Raktárrá kellene változni! Nem volna lehetséges esetleg a szolgáltatóknak is előre fizetni? Mondjuk a fodrásznak négy alkalom most, de akkor esküdjön, hogy nem kell hozzáadnom a későbbiekben. Odaállok, és kész: figyi, előre mondom decemberig – egy festés és egy vágás lesz minden alkalommal, könyörgök, hagy’ fizessek most és legyen ez az ár mindörökre! Már amennyi örökre van ebben az életben, vagyis év végéig legalább? Vajon mit válaszolna? Röhögne tiszta szívből, azt hiszem.
Felállok és fizetek. A pult ragad, a kártyaterminál piszkos. Elhatározom, hogy ma este előveszem a kockás papírt vagy az Excel-táblát, és rendesebben számolok. Előveszem a macskát is, beszéljük meg a balkonláda ügyét. De titokban sejtem, hogy nem fogom, egyiket sem, inkább csak figyelem a híreket, és aggódom. Nem éltem még olyan világban, ahol négyszáztizenhat forint egy euró, és őszintén nem tudom, vajon mi fog történni?
Jövő héten érkeznek Budapestre a küldöttség tagjai. 
