A franciák puszta jóindulatból ennyire bunkók?

Első látásra akár úgy is tűnhet, hogy az átlagos francia vendéglátós, boltos, szállásadó igencsak bunkó módon tud viselkedni vendégeivel, vevőivel. Aki például – hozzám hasonlóan – gügyög valamit franciául, az biztosan tapasztalhatta már az alábbi örökzöld manővert.

Az ember tehát összeszedi középiskolából maradt, Duolingóval fűszerezett, hosszú évek óta nem használt franciáját, és megpróbál ezzel elintézni valamit – jó érzés a helyi nyelven megszólalni, meg hát balga módon azt feltételezi, hogy ezzel mintegy kimutatja nagyrabecsülését a dicső francia kultúra és történelem előtt, illetve – valljuk be – esetleg kedvezőbb elbánásban, egy-két kedves szóban, egy mosolyban reménykedik. (Meg hát némi joggal feltételezi, hogy egy átlagos vidéki francia helyen az angollal indítás nem lesz túl célravezető.)

Ha azonban nem tökéletesen szólal meg, akkor a helyzet gyorsan eszkalálódik. Márpedig nem tud tökéletesen megszólalni, mert még ha netán az összes rag és szóvirág a helyén is van, a kiejtése reménytelenül kelet-európai lesz, ha pedig netalántán tökéletes irodalmi francia kiejtése lenne, akkor meg fennhéjázó sznobnak fogják tartani. A válasz tehát általában egy lesújtó pillantás, majd az átváltás „angolra”.

Az idézőjelet az indokolja, hogy az esetek túlnyomó többségében az illető angoltudása mélyen a saját franciatudásunk alatt van, azzal a különbséggel, hogy ő nemcsak azt a kevés angol szót nem tudja kiejteni, amit véletlenül ismer, de cserébe egy kukkot sem ért abból, amit angolul mondanak neki.

Itt még lehet cifrázni néhány olyan körrel, amelyben az ember bizonygatja, hogy amúgy érteni egész jól ért franciául, mondja csak nyugodtan úgy – hiába. Vagy azzal, hogy miután már térden állva könyörgünk néhány francia szóért, akkor az illető elkezd olyan sebességgel és olyan szavakat használva beszélni, hogy anyanyelvi franciatudás alatt esély se legyen elkapni még egy-két ismerős szót sem.

Miközben a kommunikáció padlógázzal száguld a zsákutcában, sikerül még azzal is rossz érzést kelteni az emberben, hogy a helyzetet humorral, egy bocsánatkérő mosollyal oldani kívánó próbálkozásainkra az őszinte, pengévé szoruló ajkú, hideg megvetést kapjuk válaszul: ekkorra ugyanis az illető meggyőződött róla, hogy nem elég, hogy franciául nem tudunk, még angolul sem, ráadásul pedig nyilvánvalóan minimum enyhén szellemi fogyatékosok is vagyunk.

Jót akarnak?

De ha esetleg a nyelvi akadályokat sikerülne is leküzdeni, a franciák nagyon ügyesen tudják érzékeltetni, hogy mennyire őszintén kellemetlen nekik a jelenléted, a kérdéseid, az igényeid.  Sok-sok év után most Korzikán kellett rádöbbennem, hogy ez valójában a diszkrét francia figyelmesség egyik megnyilvánulása.

Erre az is bizonyíték, hogy ezt a hozzáállást a legritkábban akkor kapja meg az ember, ha csak úgy simán interakcióba keveredik franciákkal. A túraösvényen szembejövők kedvesen köszöngetnek, megdicsérik a gyerekeket, hogy milyen ügyesek és szépek. A kanyoning-túrán a tört franciaságom nem akadály, hogy elbeszélgessünk az élet és egy ötméteres szikláról való leugrás nagy kérdéseiről. A strandon mellettünk homokvárat építők felajánlják a vödröt – és így tovább. De ha közben pénzt is akarnánk adni nekik valamiért vagy az idejükért, na akkor már más a helyzet.

Egyrészt ezzel is motiválják szegény külföldieket, hogy még több energiát fektessenek a csodálatos francia kultúrára ajtót nyitó csodálatos francia nyelv jobb elsajátításába, másrészt pedig segíteni akarnak nekünk, hogy ne érezzük olyan rosszul magunkat, amikor haza kell indulni. A harmadik megoldásként azt tudom elképzelni, hogy egyszerűen nem akarnak abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy azt érezhessem, csak a pénzemért kedvesek velem, és magukat sem alázzák meg azzal, hogy pénzért megvásárolhatónak mutassák magukat. Sikerül.

Mert egyébként Korzikáról például elég nehéz nem szomorúan hazaindulni. És nem elsősorban a négyórás kompozás utáni, nettó 10-12 órás autózás miatt (négy emberre, átszállással a repülőjegy most nem volt opció), bár az sem segít. Hanem mert tényleg annyira lenyűgöző ez a sziget. Néhány éve a Korzika déli csücskétől látótávolságban lévő Szardínián jártunk, és az is tényleg nagyon szép, de Korzika rátesz még egy lapáttal.

A fehérhomokos, türkizkék vizű strand hátterében tornyosuló hatalmas hegyek (Korzika legmagasabb pontja a 2706 méteres Monte Cinto, amelyen június végén még a pusztító hőhullám idején is lehetett havat látni – Szardínia elbújhat a maga 1834 méteres Puna La Marmorájával). A hűsítő, kristálytiszta vizű, vízeséseken át fürödhető méretű medencékbe csobogó, majd újra vízesésekben lezúduló hegyi patakok. A leghíresebb strandokon is a parttól már néhány méterre nyüzsgő halak. Reggelire igazi francia bagett és vaj, ebédre igazi olasz pizza. Lenyűgöző középkori városkák. Kalandparkok, kanyoning, hajókázás, búvárkodás, minden „aktív pihenés”, amit a dekadens Nyugat feltalált az elmúlt évtizedekben.

Belátható tehát, hogy a korzikai franciák, francia korzikaiak (minden függetlenségi mozgalom ellenére olasz vagy korzikai – ez tulajdonképpen a régi genovai olaszhoz hasonlító nyelvjárás, némi franciás és egyéb ízzel keverve – szót helyiektől nem hallottunk) nem hagyhatják, hogy mindenki sírva hagyja el ezt a paradicsomot.

Szieszta á la France

Erőfeszítéseik közé tartozik az olasz és a francia életmód és munkamorál egészen sajátos ötvözete. A kisbolt a kempingben például reggel 8-kor nyit, tehát ha bárhova mennél a szigeten délelőtt, akkor nem ott fogsz reggel friss kenyeret venni. Délben aztán bezár – a szieszta szent! –, majd délután 3-kor újra kinyit. Eddig ez még stimmelne Olaszországban, csakhogy ott aztán késő estig nyitva is tartanak a boltok. Itt fél 8, 8 táján minden bezár. Hiába van világos 9-ig, ha estig strandolnál, így jártál.

Itt is működik minden kisgyerekes, vagy csak a rendes déli életritmushoz tökéletesen igazodni nem hajlandó turista rémálma, az éttermek által is tartott szieszta. Ha szerencséd van, a strandon fogásonként 20-30 eurós áron akár délután 3-kor is ehetsz meleget, de az étlap négyötöde ilyenkor nem játszik. A rendes éttermek viszont délután zárva vannak, 7-8 körül nyitnak ki. Nincs is jobb, mint egy délután óta a vízben, napon játszó gyerekkel kivárni a vacsorával az estét, majd ott kivárni, amíg tíz, húsz perces szünetekkel étlapot, evőeszközt, italt hoznak, majd esetleg – ha sikerült ugye megértetnünk magunkat az angolul nem tudó, franciául pedig direkt nem értő pincérrel – valami ételt is.

Az már szinte sok a jóból, hogy a legkülönbözőbb, legváratlanabb helyeken nem lehet kártyával fizetni, vagy hogy hét nap alatt nem találtunk olyan kávézót, ahol bármilyen laktózmentes alternatívát tudtak volna adni a sima tej helyett.

A földrajz is igyekszik besegíteni. A korzikai hegyek gyönyörűek, de amikor egy hányingerre hajlamos gyerekkel egy 20 kilométeres út már a második órájában tart a szerpentinen, akkor azért elgondolkozik az ember, hogy tulajdonképpen a tengerpartról is milyen szépek voltak ezek a hegyek.

Persze túlzok, erősen. Igen, a franciák néha egészen megdöbbentően kedvetlenül, sőt akár bunkón tudnak viselkedni bizonyos szerepekben, és 2025-ben, egy uniós turistaparadicsomban azért nincs felkészülve arra az ember, hogy egy parti vendéglőben, egy kalandparkban vagy a kemping recepcióján ne boldoguljon angolul.

De ez szerencsére (vagy sajnos) nem tudta sem ott helyben igazán elrontani a hangulatunkat, sem elvenni a kedvünket attól, hogy elkezdjük tervezgetni, hány év után és melyik részre lenne érdemes visszajönni. Addig majd gyűjtögetem a pontokat a Duolingóban, még ha tudom is, hogy hiába.

A Világjáró további cikkeit ide kattintva olvashatják>>>