"A fű nagyobb lett, és megszólaltak a tücskök" – az El Caminóról jelentjük

Cercedilla – Segovia, 30 kilométer. Még előző nap este meglepetés ért, ugyanis ugyanott szállt meg egy zarándokpár. A férfival futottam össze. Nem volt beszédes. Ennyiben maradtunk. Reggel fejlámpával a kezében jelent meg, még nem kelt fel a nap. A kaput záró lakat kódját kérte el.

Én is viszonylag korán tudtam indulni, ami tíz perccel nyolc előttet jelentett. A pakolásban az okozott nehézséget, hogy viszonylag hosszú a szakasz és egy nagy emelkedővel kezdődik az 1700 méteren fekvő hágóhoz.

Továbbá az úton nincs település, büfé és víz. Emiatt több mint három liter vizet készítettem be. Meg egy literes gazpacho levest. Nekem nagyon megízlett ez a változat is. Gondoltam, léböjt-kúrát tartok.

Hát a plusz négy kiló bizony nehéz lett. Gondoltam rá, hogy itt kéne hagyni valamit. Mondjuk a nyelvkönyvet, de végül letettem róla. Mi az optimális felkészülés? Mennyit fogok bírni? No, a vizet mindig ki lehet önteni.

Kezdetben jól ment a műúton, mert nem a terméskővel borított járdát választottam. Jött is egy bácsi lefelé, szintén az úton. Mutatta, hogy a köves nem jó. Milyen igaza lett! A műút először kies ösvénnyé változott, egyre több kővel. A zarándokpárt utolértem. A hölgy szlovén. Ennél több nem derült ki. Úgy tűnt, nem voltak egymással jóban. Messze ültek le egymástól, a pasas jóval előbbre ment.

Az út egy római utat kezdett el követni, ami iszonyú köves volt. Ezen a gördülő köveket kell érteni. Szóval bokarengető kis út volt ez. Minden elismerésem a rómaiaké, hogy ennyi ideig megmaradt. A szépségét két római híd adta. Tisztelem az ilyen műveket.

Azonban az emelkedő csak nem akart abbamaradni. A kezdeti lelkesedést fáradtság, majd némi kétely követte. Egyre gyakrabban kellett megállnom. Egyszer bújócskáznom is kellett egy fa alatt. Négykézlábra ereszkedtem.

Eszembe jutott egy régi pszicho gyakorlat, ahol egy gumikötelet addig kellett húznom, ameddig bírtam. Hát akkor könnyen feladtam. Áldom is a trénert, hogy erre rádöbbentett. Most már nem kellett.

Lépésről lépésre csak felértem. Magvas gondolatok nem jutottak eszembe, hacsak nem az erőlködésről. Vizet azért nem öntöttem ki. A hágóról nem tárult elém szép kilátás.

Hogy az erőlködést levezessem, némi levesezés után elindultam lefelé. Szép széles út, néha kövecses. Az emelkedéssel nagyon szép fenyvesbe értem. A hágó környékén több kiránduló is volt, egyszer egy egész csapat. A hágó alatt egy forrás volt, az egyetlen foglalt az úton. Azzal nyugtattam magam, hogy biztos nem iható. De akkor miért hívják a királynő forrásának?

A hágótól mintegy 15 kilométer hosszan lefelé kellett menni, összesen körülbelül 700 métert lefelé, míg a kapaszkodó úgy 550 méter volt. Volt egy kilátós pont, és egy szép mező őszi kikericcsel. Gondoltam, belefekszem egy szelfi kedvéért, de aztán elvetettem a gondolatot.

A rengetegben rengeteg fenyős képet készítettem. A gyaloglás meditatív állapotába kerültem. Úgy két óra múlva leértem a fenyők öve alá és végre volt kilátás. Innen ligetes legelők húzódtak, közepes számú tehénnel.

Kisebb ereszkedés után már egy domb mögé is be lehetett látni: ott volt Segovia és ki lehetett venni a székesegyház tornyát. Csakhogy igen messze, úgy 10 kilométerre volt.

Erőt vettem magamon, lendületet vettem, már csak azért is, mert a szállásról szóltak, hogy háromnegyed hatig jó lenne odaérni. Én magamban hatra gondoltam. Kérdés: mennyire erőltessük meg magunkat mások kedvéért? Itt, ugye, elvileg és gyakorlatilag is lehet később érkezni.

A ligetes fák után leértem a lapályra. Innen egészen Leónig húzódik az úgynevezett Meseta, „Az asztal”. Úgy 300 kilométeren fogok áthatolni rajta. Szívesen gyaloglok laposon is, viszonylag ingerszegény környezetben. Meditatív, szerintem. A fű nagyobb lett, és megszólaltak a tücskök.

Egy rom mellett jöttem el, sziklák látszottak ki a talajból. El tudok ide képzelni egy zarándokszállást. No, itt öntöttem ki 1,5 kilogramm súlyú vizet. Kicsit túlbiztosítottam magam.

Segoviába érkezve a központi térhez mentem, mivel épp mellette volt a szállásom. A téren áll egy római aqueduct (csatornahíd, ókori vízvezeték – a szerk.), azaz a vízhez van köze.

No tényleg, épp itt, épp most? Egyébként egyensúlyban van a dolog, és egy talapzaton lévő kereszttel, illetve egy Madonnával „hozták közelebb”, mintegy áramvonalasították a kora múlt közízléséhez.

A szálláson nem pecsétet, hanem rajzot kaptam ottjártam igazolására. Kedves argentin hölgy rajzolta. Ismét a képzelőerő! Este még belaktam, holnap a lapályon messzire szeretnék eljutni (csak ott van értelmes távolságban szállás). Nagy ottani háttérzaj közepette, gyenge spanyoltudással foglaltam szobát. Nem vagyok 100 százalékig biztos benne, de a többi szállás foglaltat jelzett. Bízzunk!

(Folytatjuk.)

Az El Camino-cikksorozat további részeit itt lehet majd elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.