Máig megvan a pillanat, amikor nagyjából húsz évvel ezelőtt végleg összetört bennem valami Londonnal kapcsolatban. Mielőtt először jártam volna a városban, valahogy úgy képzeltem, mint az egykori Brit Birodalom fényességes és lenyűgöző fővárosát, ahol minden sarokról a történelem kicsit dohos, de bódítóan izgalmas illata árad felénk. Egy-két nap mászkálás után már kezdett gyanús lenni, hogy az angolok kicsit máshogy állnak a várostervezéshez, mint ahogy én azt Budapesten és mondjuk a másik nagy európai gyarmatbirodalom központján, Párizson edződött szememmel elképzeltem, de arra nem voltam felkészülve, hogy egyszer csak meglátom ezt:
Kedves olvasó, ön a fenti képen a londoni Baynard House-t láthatja, bár azt azért nem tenném hozzá, hogy teljes pompájában, mert egyrészt a pompa szó valahogy nem annyira passzol ehhez az épülethez, másrészt a teljes élmény befogadásához ott kell állni szemben vele a Temze partján, vagy még inkább az azóta megépült Millennium Bridge gyaloghídon. (A sokk akkor túlságosan erős volt, hogy utánanézzek, mit is látok, de néhány hete újra Londonban jártam, és elindultam a Tate Modern felől a túlpartra, és a traumát immár egy okostelefonnal a zsebemben sikerült újra felidézni.)
Mert hát maga az épület olyan, amilyen. Én nem vagyok sem építész, sem művészettörténész, sem esztéta, és ezért egyszerűen egy meglehetősen ronda, a magyarországi szocreál remekekhez hasonlatos valaminek látom, de most utánaolvastam kicsit, hogy mégse lógjon a levegőben annyira ez a kirohanás. Megtudtam, hogy a Baynard House William Holford brit építész és várostervező(!) 1979-ben átadott épülete, amely a brutalista építészet egyik jeles londoni képviselőjének számít, és vannak, akik kifejezetten rajonganak érte.
Ízlések és pofonok, persze, de alapvetően nekem nem az épülettel magával volt bajom, hanem azzal, hogy ott áll, ahol. Néhány száz méterre a Szent Pál-székesegyháztól, London egyik jelképétől, a nagy tűzvész előtti város kevés megmaradt épületének egyikétől. A Temze partján, hogy messziről látszódjon, és a székesegyház a házak közül kibukkanó kupolájának látványába is a lehető leginkább belezavarjon, ha a túlpartról nézzük.
Vegyük észre, hogy a még teljesebb élmény kedvéért a mellette álló épületek is tökéletesen elütnek stílusban mind a székesegyháztól, mind a Baynard House-tól, a Millennium Bridge hídfőjének másik oldalán pedig éppen most készül el egy negyedik (ötödik-hatodik) stílusú épület. Még szebb az egész történet, ha tudjuk, a nevét onnan kapta az épület, hogy az egykori Baynard’s Castle helyén áll, amelynek első változatát a normann hódítók első hullámával érkezett Ralph Baynard építette, és 1213-ban már leromboltatta János király, a második változata pedig a nagy londoni tűzvész idején pusztult el nagyrészt 1666-ban. Tehát a mai ház nem egyszerűen egy üres telek vagy valami rakparti bűzös ipari épület helyére épült, hanem a történelmi London egy fontos pontjára, egy korábban történelmi jelentőséggel bíró, ismert épület helyére.
Magasról megtisztelt hagyományok
Mindezt egy olyan országban, ahol ugyebár közismerten többszáz éves, teljesen elképesztő törvényekre hivatkozik a precedensjog, ahol – kis túlzással – vagyonok és életek múlhatnak azon, ha valaki nem a megfelelő, az idő homályába vesző eredetű hagyományok szerint viselkedik. És ahol például a nemrég lezajlott koronázási szertartáson a normann kori hagyományoktól a véres gyarmatbirodalmi múlt emlékein át a 20. századig az ország egész történelme keveredett össze egy több ezer oldalban is nehezen felfejthető, teljesen kaotikus, néhol fenséges, néhol végtelenül nevetségesnek ható ceremóniában. De a Baynard House-t egy várostervező(!) teljesen jó ötletnek gondolta felépíteni oda, ahova, és a londoniak ahelyett, hogy a Tower udvarán csapatták volna le a fejét a szent hagyományok nevében, egy vállrándítással túltették magukat a dolgon.
Persze aztán eszébe jut az embernek más is. Az angolok és a birodalomépítő britek a hagyományok tisztelete mellett általában nem féltek szokatlan módszerekhez nyúlni. Az 1415-ös azincourt-i csatában a nemes, hagyománytisztelő, fenséges francia lovagokat az angol hosszúíjászok mészárolták le, a világhódító Spanyol Birodalmat véres kezű szerződéses kalózok kényszerítették térdre a 16-17. században.
Amikor valaki kitalálta, hogy a gőzgép végül is hasznos dolog, az egész ország és társadalom a feje tetejére állt, de az ipari forradalom olyan gazdasági erőt adott ennek az esős, kieső szigetnek, aminek nem volt párja, de a Brit Birodalmat mégis nagyrészt magáncégek hozták létre és működtették a korona és az állam helyett és nevében (lásd mondjuk a Kelet-indiai Társaság történetét). A hagyományokat vagy akár személyesen a királynőt is pedig már ötven évvel ezelőtt, a közszolgálati tévén röhöghette ki szívből az, akinek ahhoz volt kedve.
Az egészet irányító London pedig közben fejlődött, ahogy fejlődött, ahogy éppen a pillanatnyi helyzet és a polgárok érdekei hozták: ha leégett, újjáépítették valahogy, ha kellett egy új épület, felépítették, ha hely kellett valaminek, lerombolták.
Senkinek nem jutott eszébe királyi vagy központi akaratra sugárutakat tervezni vonalzóval a kanyargós utcácskák helyére, körzővel körutakat vágni a város szövetébe, és ez nekik így jó volt. Sőt, senkinek nem jutott eszébe egy önkényesen meghatározott történelmi hagyomány nevében a Budai Várat telerakni réginek látszó, de méregdrága, és a semmiből felhúzott betonkolosszusokkal megszórni, a közhivatalokat odaköltöztetni, miközben a cechet álló polgárokat kitiltják onnan. London működött úgy, ahogy, sokszor mocskosan, kaotikusan, akár véresen, de amíg működött, nem piszkálták, amikor meg nem, megoldották valahogy a problémát.
Miközben mondjuk Párizsban minden fontosabb épület környezete is gondosan meg van tervezve, hogy értékelhessük monumentalitását, addig a Szent Pált például meg sem lehet rendesen nézni, mert a mellette lévő utcák és terek olyan szűkek, hogy nem tudunk tőle elég messze állni. A Louvre-hoz a világ leghíresebb sugárútja vezet, a Diadalívtől a Place de la Concorde-on át az üvegpiramisig minden katonás rendben, kiszámolva áll, a British Museum egy mellékutcába befordulva szakad ránk hirtelen, a múzeumot befogadó telken pedig még magánházak maradtak, amiket a bővítések, felújítások során is meghagytak – minek bolygatni azt, ami működik?
A Baynard House-tól pár perc sétára ütközhetünk bele a most már teljesen egyedül, egy vasúti hídtól elnyomva álldogálló Blackfriar pub épületébe, amely ugyan a régi London egy emlékének tűnik, de valójában egy korábbi dominikánus rendház helyén épült 1875 körül, és az 1960-as években már tervben volt a lebontása, amíg egy polgári összefogás keretében indult kampány meg nem mentette.
Hülye angolok, angol hülyék?
Mit is akarok ebből az egészből kihozni? Jó kérdés. Talán azt, hogy az, aki még nem járt Londonban, készüljön fel rá, hogy minden értéke mellett ezt bizony nehéz lenne a klasszikus értelemben „szép” városnak titulálni. Ne a Baynard House vagy más szentségtörések mellett kapjon idegösszeroppanást és motyogja érthetetlenül maga elé: „Miért? Ezt? Ide? De hát… Miért?”
Vagy talán azt, hogy a maga abszurditásában London, sőt egész Nagy-Britannia egész jól elműködött úgy sokszáz évig, hogy a polgárokat és az ő magánérdekeiket a lehető legkevésbé piszkálták felsőbb hatalmak valamiféle absztrakt felső jóra hivatkozva. Ha éppen egy elképesztően oda nem illő szürke betontömböt akartak építeni a Szent Pál székesegyház elé, akkor odaépítették. Talán néhány év vagy évtized múlva ugyanilyen könnyedséggel fogják lebontani is, hogy aztán valami lenyűgözőt vagy éppen valami teljesen jellegtelen akármit, esetleg az éppen aktuális legújabb építészeti stílus megosztó képviselőjét húzzák fel a helyére.
A Brexittel nagy pofonba szaladt bele Nagy-Britannia és szaladtak bele a britek, és talán a modern tömegdemokrácia, a globalizáció, a közösségi és a bulvármédia találkozása már olyan elegyet alkot, ami kikezdi az évszázados brit sikeresség alapjait is. Azonban ne feledjük, hogy a londoniaknak és a briteknek régóta volt joguk hülyének lenni, és ez eddig elég jól működött, és talán most is működni fog a végén.
A Világjáró korábbi cikkeit itt találja.
Az ÁKK kismértékben átalakította a 2025-re tervezett kibocsátás szerkezetét, a korábbinál nagyobb összegre számít az intézményi piacról, kevesebbre a lakosságtól. 
