Cannes-ba nem nyáron kell utazni és nem is télen vagy ősszel. A tavasz az igazi szezon, amikor minden virág nyílik. A parthoz közeli Croisette sétány mentén pétanque-partik vannak, még az öltönyösök is nekivetkőznek, és némelyiknek megengedik, hogy beszálljon. Ilyen öltönyösökkel éppen tavasszal tengert lehet rekeszteni, egymást érik a nagy nemzetközi konferenciák, a fesztiválpalotában csak úgy hemzsegnek ilyenkor és örülnek, ha kiszabadulnak egy-két órára.
A híres üdülőváros kikötőjében is érdemes kószálni. Én magam többször is megtehettem (én is öltönyös voltam párszor), és direkt rámentem a jachtokra. Mármint arra, hogy igazán különlegeseket találjak, s nem feltétlenül a méret miatt, bár voltak olyan nagyok is, hogy elfáradtam, míg végignéztem. Kívülről. Kétajtós szekrények ugyanis majdnem mindenhol "véletlenül" épp ott sétáltak, ahol fölkapaszkodhattam volna egy keskeny pallón.
Nem mindegyik járműnek volt neve, de amelyiknek igen, annak sokszor oroszos volt, mint például Marussia vagy Deema (kiejtve Gyima). Aztán az is feltűnt, hogy néhány, láthatóan nem tulajdonos, hanem vendég öltönyös fickót mégiscsak felengedtek. Az egyiket felismertem, mert egy nappal azelőtt interjúztam vele. Az egyik nagy nemzetközi ingatlanos cég alvezére volt. Csak később esett le a tantusz: itt köttetnek az igazi nagy üzletek és nem a hivatalos tárgyalótermekben, benn a nagy nemzetközi ingatlanvásáron. Nem egy-két irodaház cserélt gazdát, hanem egész portfóliók, hotelestől, raktárostól meg plázástól. Erről a későbbi közleményekből lehetett értesülni.
Az öböltől csak egy kőhajításra van fenn a vár, ott is eltölthetünk pár órát, de nekem azt tanácsolták, hogy inkább menjek ki a buszpályaudvarra és szálljak fel egy Grasse-ba induló járatra, nem fogom megbánni. Na, de mi ez a Grasse, ami ilyen vonzó? A választ akkor még nem nagyon tudtam, lévén az internet épphogy elindult (több mint 25 éve történt mindez) és nem tudtam utánajárni. Viszont a sofőr kezembe nyomott egy kis reklámfüzetet és azt mondta nagyon alap angolsággal: csak 20 kilométer, de megéri.
Fölkapaszkodott a busz a hegyes vidékre, direkt megállt egy lapos épület előtt, ami kívülről nem volt nagyon hivalkodó és a tábláján is csak egy név állt: Fragonard. Mivel külön parkolója is volt és épp egy kisebb turistacsoport szállt vissza a kisbuszába, gondoltam, tényleg jó helyen járok. Bent aztán virágokat is találtam, de nem a belső udvari fákon, hanem hosszú nagy asztalokon, laposan kiterítve és lepréselve. Leesett: parfümgyárba jöttem.
Szerencsémre tök egyedül voltam és a tulajdonos is ott volt a látogatóközpontban. Szóba elegyedtünk (jobban tudott angolul, mint a sofőr), és miután megtudta, hogy honnan jöttem, elkezdte mesélni az addigi egyetlen budapesti látogatásának kellemes pillanatait. Közben meg bevitt olyan üzemrészekbe is, amiket általában nem mutatnak meg a turistáknak. A végén ingyen akart adni egy kisebb parfümöt, de kifizettem. Nem viselt meg az ára, bár nem volt kevés.
Provence-ban várak, kastélyok és paloták is szépen sorakoznak, sőt, még a római időkből is van jó pár épület. Orange városka különösen érdekes, van például a belső részén egy nagyobb amfiteátrum, kitűnő akusztikával. Csak gyalog szabad sétálni a városban, így lehet igazán élvezni a történelmi levegőjét. Lehet biciklit is bérelni, de dimbes-dombos, izzasztó, még egy tavaszi napon is.
Pár évvel később a családdal is felkerestem a vidéket, s nem hagyhattuk ki Avignon-t sem, a pápák palotájával meg a klassz sütijeivel. Kisétáltunk a híres hídra, a Pont Saint-Bénezet-re is. Ott csordogált (nem írhatom, hogy hömpölygött, mert akkor épp alig volt benne víz) a Rhône folyó. Valójában csak egy fél híd ez, mert annyiszor vitte el az áradat, hogy a 17. században már nem állították helyre. A csonka részen viszont el lehet időzni, emlékszem, a fiamnak épp ott meséltem a pápákról, akiknek sokáig ez a város volt a főhadiszállása.
Írtam az előbb, hogy én is öltönyös voltam párszor Cannes-ban. A konferenciák szünetében azért megpróbáltam ismerkedni, bár hivatalból az igazgatókat meg a menedzsereket kellett vadászni interjú céljából. A sajtóközpontban viszont sikerült beszélgetni egy bajuszos francia kollégával, akitől tanácsot kértem: mi az a két-három hely, ahová feltétlenül el kell mennem a csodálatos Franciaországban?
Kikötöttem, hogy nem lehet közte Párizs, az ugyanis evidens, egyébként meg már jártam ott többször is, de bármikor szívesen visszamegyek. Két várost mondott, soha nem találtam volna ki. Az egyik Dijon volt, a másik Aix-en-Provence. Az utóbbi volt nagyobb élmény – a mustárosnak is tetszett a belvárosa, csak nem annyira.
Aix, a helyiek csak így hívják, szintén tavasszal jó választás. Meg nyáron, meg ősszel. Kulturális kavalkád, annyi a sok jó koncert, a kiállítás, és a croissant is itt esett a legjobban. A sétát nem lehet megunni és remek kézműves vásárai vannak, a csellengés a hétvégén is kellemes a bolhapiacon. Kétszer jártam ott az elmúlt évtizedekben, utoljára 9 éve.
Én ugyan nem nagyon vettem észre, de az egyik éttermes mondta: egyre több a kelet-európai kézműves, valamiért felfedezték maguknak ezt a gyöngyszemet. Van, aki lakást is vett már és hozni akarja a családját. Mit mondjak? Meg tudom érteni.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Két balti állam vezeti a sort. 
