Szlovéniában a legtöbb magyar, aki rendszeresen utazik külföldre, járt már, még ha csak átutazóban is. Az országot ezért nem nagyon kell bemutatni senkinek, mindenki fejében ott van az elnagyolt kép: sok hegy, kevés tengerpart, kisvárosok, rafting, síelés, esetleg – érdeklődéstől függően – első világháborús helyszínek és emlékhelyek.
Kicsit olyan az egész, mintha valami multis taposómalomba belefáradt fiatal- és középkorúakra szabott rekreációs park lenne. Zöld, gyönyörű tájak mindenfelé, a hegyekben a legtöbb helyen nincs túl nagy tömeg, lehet kihívásokat találni, de azért nagy veszélyek nincsenek, minden nagyon öko-, bio- és kézműves hangulatot áraszt.
Az emberek is kedvesek, az árak nyugat-európai, sőt már magyar szemmel sem vészesek, a konyha nem eget rengető, de pont annyi ismerős olaszos és osztrákos, sőt itt-ott Monarchia-örökségként Magyarországon is bevett elem és fogás van benne, hogy mindenki talál a fogára valót bárhol.
De miért leszek mindig egy kicsit ideges, amikor hosszabb időt töltök Szlovéniában, miközben minden a lazulásról, az önmagunkhoz való visszatalálásról kéne szóljon? Mert nem értem. Nem értem, hogy nekik miért jött ez össze, és nekünk miért nem.
Nyugati levegő
Miről beszélek? Itt van ez a világviszonylatban mind méretben, lakosságszámban, gazdasági erőt tekintve statisztikai hibahatár alatti ország, tele járhatatlan hegyekkel, egy véletlennek túl nagy, szándékosnak viszont túl kicsi tengerparttal, különösebb ásványkincsek nélkül – negyven év kommunizmussal a háta mögött –, és jól élnek benne az emberek, és látszólag egész jól is érzik magukat.
Emlékeznek arra, hogy éppen melyik kormány melyik politikusa mit ígért arról, hogy mikor is érjük utol Ausztriát? És hogy ehhez képest Ausztriába átmenni még mindig olyan, mintha egy dimenziókapun lépnénk át? Nem tudom, a szlovéneknek mit ígértek ezzel kapcsolatban, de ők nagyjából megcsinálták.
Most biztos van, aki felhördül, hogy de hát hol van még Szlovénia Ausztriától!? Való igaz, ha a számokat vesszük, akkor nem eszik olyan forrón a jotát (hagyományos szlovén káposztás bableves). Az egy főre jutó GDP tekintetében Ausztria (az IMF 2023-as becsült adatai szerint) a 15. helyen, míg Szlovénia a 35. helyen található a világ országainak sorában, Magyarország pedig a 44. Ha az értéket is nézzük, akkor még inkább látványos a különbség: a szlovénekre fejenként nagyjából 20 ezer dollárral kevesebbnyi nemzeti össztermék jut, míg Szlovénia és Magyarország között csupán körülbelül 9 ezer dollár különbség van.
Na jó, de autózzunk egy kicsit a vidéki utakon, nézzünk szét a tájon, üljünk be valahova, aludjunk egyet valahol, és utána tegyük a kezünket a szívünkre – ez már bizony a Nyugat! Kicsit persze lepattantabb, koszosabb, kevésbé süt az arcunkba a jólét mindenhonnan, de mégiscsak.
És ezek csak a külsőségek. Egy olaszországi utazás miatt idén háromszor is jártunk Szlovéniában (fél-fél napot, aztán egy bő hetet). Ez alatt egyetlen igazán rossz élményünk volt: az egyébként lenyűgöző Postojna-barlang bejáratánál található önkiszolgáló étteremben nemcsak sokat kellett várni, hogy drágán együnk valamit, de még a kaja is pocsék volt. Ennyi. Egyébként nagyjából mindenhol azt kaptuk, annyiért és úgy, ahogy elképzeltük, miközben átlag minden nap ettünk valahol, jöttünk-mentünk, különböző szolgáltatásokat is igénybe vettünk még úgy is, hogy elfelejtettük előre megbeszélni az árat. Nem találkoztunk különösebben bunkó pincérrel, boltossal, nem csapták be az orrunk előtt az ajtót sehol, nem akartak átverni, lehúzni minket.
Ha most őszintén, hazafias érzelmeinket félretéve elképzelünk egy Magyarországon bárhol és főleg kifejezetten turistás helyeken eltöltött tíz napot, el tudunk képzelni hasonló arányokat? Nyilván statisztikailag nem állja meg a helyét az összehasonlítás, de a Sümeg környékén, majd a Balatonon eltöltött hasonló idő alatt szinte minden napra jutott valami kisebb-nagyobb bosszúság, kényelmetlenség, kellemetlenség. Pedig itt több szempontból is „hazai pályán” játszottunk, a Balatonon a saját nyaralónk környékén, ismerős terepen mozogtunk, nyelvi problémáink pedig sehol nem voltak.
Jut eszembe, Szlovéniában nem találkoztunk olyan 50 évesnél fiatalabb emberrel, akivel ne értettük volna meg egymást teljesen jól angolul, pedig nagyobb városban nem is jártunk – vajon ugyanezt mesélné egy Magyarországot bebarangoló külföldi turista is?
Egy kicsit minden jobb
De nézzünk néhány konkrét helyet és szolgáltatást, ami meglepően jó volt Szlovéniában. A Maribor külvárosában található Betnava kalandparkban a gyerekek kortól függően 9 vagy 15 euróért, a felnőttek 18 euróért korlátlan ideig mászkálhatnak a nekik alkalmas pályákon, a személyzet csak akkor kerül elő, ha segíteni kell valakinek. (Ugyanez a balatonfűzfői kalandparkban: egyetlen menet egy gyereknek 2500 vagy 3500 forint, a kislányunknak segítő fickó fontosnak tartotta, hogy megjegyzéseket tegyen arra, miért fújjuk be szúnyogriasztóval.) És amikor második alkalommal pont ebédszünet idején estünk be két türelmetlen kisgyerekkel, akkor öt perc alatt kinyitották a pénztárt és feladták a gyerekekre a hámokat, ezen ne múljon alapon. (Ugyanez a tihanyi kalandparkban: nem szóltak a kétórás jegy megvásárlásánál, hogy aznap már csak egy óráig vannak nyitva – igaz, aztán reklamálásunkra másnap „lejárhattuk” a megmaradt időt, csak hát ehhez újabb nettó egy órát kellett autóznunk.)
A Logár-völgy (Logarska dolina) minden túlzás nélkül az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam. Lenyűgöző, hogy az osztrák Alpoknál kicsit esősebb és melegebb hegyeken milyen magasságig felmegy a dús, zöld aljnövényzet, a photoshopoltnak tűnően zöld fű itt is megvan, de vadvirágok, a fák alatt jókora páfrányok, az utolsó kis sziklapárkányon is megkapaszkodó jókora fák teszik még változatosabbá a látványt.
Mindez persze adott, maximum nem kell tönkretenni, teleszemetelni, beleépíteni, haveri vállalkozónak átjátszani, állami támogatással hatalmas betonmonstrum szállodát építeni a közepére, esetleg útépítés ürügyén feltúrni és tarvágni – hát igen, ez sem sikerül azért mindenütt.
Cserébe találhatunk ezen a környéken egy Solcava panorámaút elnevezésű látnivalót, ami egy 37 kilométeres útszakasz, ahonnan valóban lenyűgöző panoráma nyílik a környékre. Ez önmagában nem hozna külön bevételt az itt lakóknak, viszont az úton a számos kiépített kis kilátó és pihenőhely, a megállókból elérhető természeti látványosságok mellett több kis gazdaság is található. Ezeket az interneten másodpercek alatt megtalálható és letölhető prospektus mutatja be, az általuk kínált programokkal és termékekkel együtt. Az egyiknél felvágottat, sajtot, a másiknál joghurtot, a harmadiknál gyümölcsöt lehet venni, van, ahol meleg ételt is kínálnak, az egyik gazdaság fő attrakciója pedig egy több kilométeres, íjászoknak kiépített sétaútvonal, ahol több órát is eltölthet, aki nem kisgyerekekkel van (és konyít bármit az íjászathoz).
Automatikusan jön
A legmeglepőbbek viszont azok a több helyen is kirakott, hűtött automaták voltak, amelyekből a helyi termékeket azonnal, akár bankkártyával meg lehetett venni. Nem tudom, a kedves olvasó próbált-e már magyar kis falvakban helyi termékeket venni. Az nagyjából úgy néz ki, hogy van egy piac minden páratlan hét negyedik napjához képest egy nappal előbb vagy később, a nyírt birkaszőr aktuális árfolyamától függően délelőtt vagy délután, vagy égő áldozatot kell felajánlani az ősi magyar isteneknek pontosan teliholdkor, hogy megtudjuk Jolán néni címét, aki tudja, hogy Margitka – az őstermelő – mikor szokott otthon lenni, csak hát a csengő nem működik, ezért a kapunál kell kiabálni. Kártyás fizetés? Ne vicceljünk, kérem! Röviden: kicsit több kitartás és szerencse kell hozzá, mint 13 másodperc alatt megvenni valamit egy automatából.
Bevallom, nem tudom, milyen pénzből, kik és hogyan állították fel ezeket az automatákat, de van egy olyan sejtésem, hogy az egész nem került annyiba, amennyiért egy NER-hez bekötött magyar üzletember kikelne az ágyból. Viszont működik, jó a helyi gazdának, a turistának és még az államnak is.
Nyilván önmagában mindez – az automaták, egy fél órával előbb kinyitott kalandpark, egy kedves, angolul jól beszélő, a bátran próbálkozó, de félúton kicsit bepánikoló gyereket kedvesen bátorító sziklamászó-oktató – ezredszázalékokban sem látszik meg a makrogazdasági adatokban. Ha viszont így egyben nézzük a képet, valahol mégiscsak megmagyarázza, miért élnek jobban a történelmileg hasonló, gazdaságilag semmilyen különleges potenciállal nem rendelkező Szlovéniában az emberek.
Amikor ehhez a cikkhez nézegettem a szlovén gazdaság adatait – „Mi a fenéből élnek ezek, csak a turizmusból?” felkiáltással –, egy dolog megütötte a szememet. Egy átlagos szlovén, iparban dolgozó alkalmazott 45 ezer euró hozzáadott értéket hoz létre egy évben (ez nagyjából az EU átlagának felel meg), míg Magyarországon ugyanez az érték 19 600 euró. Biztosan lehet ezt sok mindennel magyarázni, de hogy a dolgokhoz és az egymáshoz való alapvető hozzáállásnak van ebben a különbségben szerepe, az nem lehet kérdéses.
Szóval valószínűleg semmi nagy titok vagy összeesküvés nincs, csak egy kicsit jobban csinálják arrafele a dolgokat. Ez egyrészt elszomorító – hiszen nem külső tényezőkön, hanem rajtunk múlik a különbség –, másrészt reménykeltő is: nem kéne ahhoz feltalálni a spanyolviaszt, hogy végre tényleg elkezdjük utolérni, ha nem is Ausztriát, de legalább Szlovéniát.
A Világjáró rovat többi cikkét itt találja.
Növekedett az amerikai kontingens Romániában.
