Arra már nem emlékszem, hogy mit csináltam 2004. május elsején, Magyarország uniós csatlakozásának a napján, arra viszont igen, hogy mekkora várakozás előzte meg – főleg a fiatalok között – a belépést. Anno szinte fel sem merült, hogy ne legyünk tagjai az uniós közösségnek, hiszen az a jólétet és a fejlődést, de legalábbis annak ígéretét jelentette.
Fotó: Ralf Roletschek
Kinyílt Európa
Jóval előnyösebbnek tűnt egy európai gigaprojekten belül lenni, mint kint rekedni, a praktikus szempontokon túl már csak azért is, mert mégiscsak Európához tartozunk. Az EU nem teljesen egyenlő Európával, és korántsem tökéletes, de a mienk.
A csatlakozást követő években számtalan ismerősöm használta ki a határok leomlását, és vállalt munkát Nagy-Britanniában (amely ma már nem EU-tag), Ausztriában vagy éppen Németországban. Sokan csak próbaidőre, néhány évre mentek, de sokan végül kint ragadtak.
Sok százezer értékes emberről van szó – őket elveszítette Magyarország az elmúlt 20 évben.
Egy Angliában élő ismerősöm szinte minden évben elmondta, hogy na majd jövőre hazacuccolnak. Aztán persze nem tették. Kint beindult a karrier, születtek a gyerekek, miközben itthon nem változott semmi – azok az okok, ami miatt anno elmentek, ma is fennállnak, miközben ott nyugodtan, gyomorgörcs nélkül élhetnek. Anyuka meg kijön fapadossal, ha vigyázni kell az unokákra. Tehát miért is jönnének vissza?
Az EU egyik, ha nem a legnagyobb előnye kétségkívül a határok eltűnése. És nem csak a szabad munkavállalásra gondolok, hanem például az utazásra.
Megfizethetetlen érzés, hogy péntek délután fogjuk a hátizsákunkat, kibuszozunk Ferihegyre, felszállunk egy repülőre, néhány órával később pedig leszállunk Milánóban, Stockholmban, Lisszabonban vagy Alicantéban – anélkül, hogy (a repülőtéri személyzeten kívül) bárki elkérné az útlevelünket vagy személyinket.
A határok kitágultak, a „játszóterünk” brutálisan megnőtt. Joggal érezhetjük, hogy szinte egész Európa a mienk.
Piszkos anyagiak
Komoly előnye a tagságnak a temérdek uniós pénz is. Ha hirtelen egy gonosz varázsütésre összedőlne mindaz, ami kisebb-nagyobb részben uniós pénzből épült, Magyarország romhalmaz lenne.
Az Európai Bizottság kimutatása szerint az egyenleg szinte minden évben vastagon pozitív volt, és sosem fordult negatívba – azaz mindeddig jóval többet kaptunk az uniós kasszából, mint amennyit befizettünk. 2022-ben például 4,852 milliárd euró pluszt mutatott az egyenleg.
Az uniós pénzek visszatartása persze rontott a helyzeten, de az egyenleg még így is pozitív.
És persze még sorolhatnánk az előnyöket, a környezet- és fogyasztóvédelmi standardoktól kezdve az Erasmus-ösztöndíjakon át az egységes mobiltarifákig. És biztonságot nyújtó érzés egy demokratikus közösség tagjainak lenni.
Tegyük hozzá azt is, hogy – minden ellenkező híresztelés ellenére – nincs kényszerzubbony.
A függetlenség egyes területeken ugyan korlátozódott, de alapvetően nem tűnt el. Aki nem akar úgynevezett migránsokat befogadni, az pénzzel kiválthatja őket; aki nem akar háborúba fegyvereket szállítani, azt senki sem kötelezi erre; aki szidni akarja Brüsszelt, az bátran megteheti.
Persze ne hallgassuk el az árnyoldalakat sem: Brüsszel tud nagyon szürke és nagyon kocka lenni – és nem csak azért, mert sokáig még az uborka görbületét is „szabályozta.” Ideológiailag sem kimondottan rugalmas, és olykor a kettős mércéért sem kell a szomszédba mennie.
Kulturálisan pedig gyakrabban visszanyúlhatna a közös gyökerekre – hányszor hallott Ön vezető uniós politikust beszédében Platónt vagy Goethét idézni? (És ezt nem sznobságból mondom, hanem mert tanulhatnának tőlük.)
Tartós házasság
De ezek orvosolható problémák. Akinek nem tetszik a jelenlegi fősodor, az szavazhat másra, jobb- és baloldalon is. Az EU-t lehet javítgatni, formálni, változtatni. El lehet például dönteni, hogy Európai Egyesült Államokat, nemzetek Európáját vagy valami köztes verziót akarunk.
Kívülről nem tudnánk befolyásolni a sorsát, belülről viszont igenis tudjuk – már csak ezért is érdemes elmenni választani június 9-én.
A Magyarország-EU házasság sok vihart megélt, de még mindig tart, válni pedig igazából senki sem akar. És ez a tény önmagáért beszél.
A Nagyító többi cikkét itt olvashatják. Szubjektív beszámolónkat Brüsszelből pedig itt érhetik el:
A Nemzeti Választási Iroda befejezte az összesítést. 
