Brüsszel, április, szerda este – hatalmas buli van a Rue Archimédes egyik pubjában, egy kőhajításnyira az Európai Bizottság épületétől. Igazából csak egy sörért jöttünk újságíró kollégámmal, de előbb át kell vágni magunkat a csápoló tömegen.
Dob meg basszus
A DJ csutkára tekerte a hangerőt, a dob és basszus földbe döngöli az agyunkat, saját hangunkat is alig halljuk. Körülöttünk nagyrészt helyi, arab kinézetű srácok támasztják a pultot, a táncparketten homályba vesző lányok hajladoznak latin dallamokra. Fura párosítás, de szemlátomást mindenki kiválóan érzi magát.
A srácok röviden csekkolnak minket tekintetükkel, aztán nem történik semmi. Úgy látszik, átmentünk a vizsgán.
Fotó: Wéber Balázs
A szintén arab csapos készséggel kiszolgál, bár az ár kicsit húzós. Egy korsó fejenként 7 euró, ha jól emlékszem – ittam már olcsóbbat is. De a trappista sör, amelyet trappista szerzetesek főznek, egészen kiváló. Mondhatnám, mennyei íze van.
A sörözést már kint, a teraszon ejtjük meg. Előttünk a Rue Archimédes régi, bájos, piros téglás lakóházai nyújtóznak, mögöttünk a Bizottság futurista irodaháza magasodik. Szintén fura párosítás, de most nincs ellenemre.
A vidéki kollégával eldiskurálunk a hazai média áldatlan állapotán, a vidéki újságírók kiszolgáltottságán, meg a nem vidékiekén is. Lehet-e még úgy űzni ezt a szakmát, hogy közben nem leszünk szellemi prostituáltak? Hogy közben teremtünk valami értéket? Hogy nem félünk? Hogy nem halunk éhen?
A filozófiai félórát egy 70 év körüli, ballonkabátos férfi szakítja félbe. Szimplán leszólít minket a teraszon, előbb étterembe hív, aztán valami lebujba, hiába. Van benne valami fura, de nem őrült, csapongóan, mégis összefüggően beszél. Helyi úr lehet, francia akcentussal nyomja az angolt. Elmeséli, hogy volt már Budapesten, azt is tudja, hogy a Duna kettészeli a várost. Aztán magáról és a családjáról mesél anélkül, hogy kérdeznénk, mindenfélét, hosszasan.
Néha figyelmesen, néha figyelmet színlelve hallgatjuk, félig udvariasságból, félig meg azért, mert nincs kedvünk továbbállni. Így megy ez 15-20 percig, amikor arca kedélyesről egy csapásra komolyra vált, és a kollégához fordulva azt mondja: beteg. Talán prosztatarák. Majd sarkon fordul, és köszönés nélkül elviharzik.
Hirtelen megfagy körülöttünk a levegő. „Hú, bazmeg, ez kemény kilépő volt” – mondja a kolléga. Mintha egy jelenést láttunk volna, kérdőn nézünk egymásra. A legerősebb sztorikat mindig az élet írja.
Hát ilyen egy brüsszeli éjjel az uniós negyedben, egy hűvös tavaszi napon.
Milyen az unió szíve?
Csütörtök délután. Egy padon ülök a Schuman-téren, amit az Európai Unió egyik atyjáról, Robert Schumanról neveztek el. Nem igazi tér, inkább egy csupasz körforgalom. Ez az uniós negyed szíve, körülöttem a Bizottság, a Tanács, meg a háttérintézmények épületei magasodnak. Csupa beton mindenütt, néhány fa és virág még elférne.
Szürke az ég, szemerkél az eső, ami Brüsszelben persze megszokott dolog.
Délután 4-5 óra van, szállingóznak kifelé a dolgozók. Öltöny, aktatáska, kosztüm, kistáska – ápolt, jól öltözött emberek. Ők a brüsszeliták, gondolom. Nem tűnnek lelkesnek, de kimondottan unottnak sem. Olyan átlagosak.
Kíváncsi lennék, mi jár a fejükben. Vajon szeretnek az EU-nál dolgozni? Vagy ez is csak olyan nekik, mint egy multi? Jól megfizetik őket, aztán annyi? Vagy érzik, hogy egy sok évtizedes európai projekt részei? Vajon van küldetéstudatuk? És hisznek az angyalokban meg a démonokban? Ismerek itt olyanokat, akik biztosan elhivatottak, de általánosítani nem mernék.
Alaposan megnézem a Bizottság épületét, ahonnan az EU „kormánya” irányítja Európát. Szürke, falanszterszerű épület, szépnek semmiképp se mondanám. A rácsos, átláthatatlan burkolat hideggé, távolivá, rejtélyessé teszi – mintha egy szigorúan őrzött börtön vagy a földönkívüliek galaktikus irányítóközpontja magasodna előttem.
Von der Leyen helyében biztosan átcuccolnék máshová. Valami emberi léptékű, szerethetőbb helyre, valami zöldebb, barátibb terepre. A léleknek jót tenne, meg az imázsnak is. Június 9-én EP-választás – addig valaki igazán beemelhetné ezt a programjába.
Azt beszélik Brüsszelben, hogy Ursulának bent, a 13. emeleten van egy kis kuckója. Ha úgy adódik, ott alszik.
Elképzelem, ahogy este, miután minden villany kialudt ebben a gigantikus házban, magára húzza a takarót. Majd az oldalára fordul, és kiengedett hajjal, békés arccal, ütemesen szuszogva álomba szenderül – számba véve jótetteit és megbánva bűneit.
Mi, újságírók bent csak csapatban mozoghatunk, az egyéni kalandtúrák tilosak. Modern és csilivili minden, de valami hiányzik. Hiába, falanszter.
A kantinban megpillantom a magyar kormány démonnőjét, Véra Jourovát. Közelről egyáltalán nem tűnik démoninak, egy dolgozó a sok közül. Tálcáját kezében tartva nyújtogatja a nyakát, talán a kínálatot lesi. Három menü van: csirke, hal meg tészta. Kíváncsi lennék, melyiket választja. Én csirkehúst és rizst teszek a tálcámra, paradicsomlevest meg tiramisut. Ahhoz képest, hogy kantin, nem rossz.
A Bizottsággal szemben magasodik a Tanács épülete. Ez már néhány fokkal jobb: emberibb, átláthatóbb, több benne az üveg.
Ide jönnek az uniós állam- és kormányfők, ha csúcs van. Ilyenkor az előtér kordonnal van elkerítve. Érkezik a konvoj, csattognak a fényképezőgépek, kiszáll az Olaf Scholz, a Donald Tusk meg az Orbán Viktor. Meg a slepp.
Ezt persze csak gondolom, mert most nincs csúcs.
A szomszédos épület tetején állítólag le lehet szállni helikopterrel, ha valakinek sürgős dolga adódna. Hát igen, exkluzív környék. Összességében nem taszít kifejezetten, bizonyos szempontból még izgalmas is – de aki ókori szépségre és emelkedettségre vágyik, annak nem ajánlom.
A mi házunk
A fentiekhez képest az innen negyedóra sétára található Európai Parlament épülete kifejezetten klassz hely. Előterében csodás park díszlik virágzó fákkal, a bejáratnál tagállami lobogók lengenek a szélben (és egy ukrán is), az épületen szinte minden csupa üveg.
Mintha az átláthatóságot szimbolizálná: ez a mi intézményünk, a miénk, európai polgároké. Ide csak azok kerülhetnek be, akiket mi megválasztunk.
Az EP-ben a szabályok is lazábbak, a regisztrált újságíróknak járó csodakártyával a nyakunkban kedvünkre csatangolhatunk fel-alá. Nem csak ülés- és tanácstermek vannak itt, hanem stúdiók, éttermek és még egy fodrászat is. A falanszter jelleg itt is megvan, mégis barátságosabb az összkép.
Leülök egy kanapéra egy folyosón, keresek egy konnektort, beszerzek egy wifi-kódot és megírok egy cikket. Aztán kellemesen ücsörgök még egy órát, bámulva az EP forgatagát. Lehet, hogy valójában itt ver az unió szíve?
Az uniós negyed persze csak kis része Brüsszelnek. Ellentmondásos, de izgalmas hely, ahol érdekes elegyet alkot a régi és az új, a hagyomány és a modernitás. Itt is vannak angyalok és démonok – de hogy pontosan kik vagy mik azok, az attól is függ, hogy mi minek látjuk.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Igaz, volt honnét erősödni. 
