Kőbánya olyan, mint a kivi – turistának lenni a X. kerületben

Izgalmas hasonlat ragadta meg a lényegét a közelmúltban tett kőbányai kiruccanásnak: ezek szerint Kőbánya olyan, mint egy kivi. Meglepő, de találó. A polgármester, D. Kovács Róbert a kerületi önkormányzat megrendelésére készült tanulmányból idézett.

Itt ülésezett a hajdani országgyűlés

Ez a gyümölcs ugyanis édes is, meg savanyú is, fekete magok, kis zárványok találhatók benne, amelyek nem kellemesek, kívülről kevéssé mutatja meg az értékeit, a héja jellegtelen, a színe, a külleme nem vonzó, de ha belekóstolunk, emlékezetes élményekben lehet részünk. Nos, mi is így jártunk, amikor megérkeztünk a közelmúltban látványosan rendbehozott, akadálymentesített önkormányzat épületéhez. 

A X. kerület az utóbbi években komoly fejlődésen ment keresztül: bár ma is léteznek szociális gondjai, főleg a Hős utca környékén. Központja igencsak megszépült, példa rá az Újhegyi sétány.

Ma már a helyi lakosok is gyakrabban bepillantanak kerületük történelmébe, amihez kiváló lehetőséget nyújt a közelmúltban átadott Kőbányai Helytörténeti Gyűjtemény – a megtekintése diákoknak különösen ajánlott –, főleg, ha Verbai Lajos igazgató lelkes tárlatvezetésében lehet részük.

Akik fél évszázada költöztek az itteni, külvárosinak számító panelekbe, talán nem is tudják, hogy az 1600-as években a Rákos-mentén ülésezett a hajdani országgyűlés.

Nem két hétig, hanem akár két évig is. Az akkori államférfiak és kiszolgáló személyzetük jóltartásához pedig ételre és italra volt szükség.

Először a bortermeléséről volt híres

Amint azt Buzás Kálmán helytörténésztől, a kerület szerelmesétől és krónikásától megtudtuk, mindenekelőtt iható víz szükségeltetett a hosszú táborozáshoz, méghozzá sok, hiszen a nemesek lovait itatni és csutakolni kellett. Ezért is építették fel itt, jóval később persze, a formálódó nagyváros első vízművét. Elindult a szőlőtermesztés – bort biztonságosabb volt inni, mint vizet –, majd később a meghatározó jelentőségűvé vált sertéstenyésztés.

Kőbánya lett az épülő, fejlődő Budapest világváros egyik szülőhelye. Kezdetben a kő, később a tégla, majd a virágzó élelmiszeripar, a jó levegő, no meg a kitűnő geográfiai adottságok gazdaggá tették a városrészt. Az ideköltöző nagypolgárság, majd a velük érkező mesterségek és tudás tárhelye volt itt, egészen az államosításig.

Bár Kőbányát elsősorban a sörgyártáshoz kapcsoljuk, hajdanán a borairól és a szőlőültetvényeiről volt híres.

Nemcsak vörös és sárga dinkát állítottak itt elő a pincemesterek, hanem aszút is, méghozzá olyan finomat, hogy korabeli feljegyzések szerint sok kereskedő azokat előszeretettel hamisította. Sört főleg azután kezdtek gyártani az akkor már téglavetőiről, mészkőbányáiról jól ismert kerületben, amikor a filoxéra meg a peronoszpóra kipusztította a szőlőbirtokokat.

Kőbánya akkor kezdett el igazán gazdagodni, amikor letelepedtek itt a később világhírűvé vált építészek, művészek, tudósok, és családjaik. Ekkor már tellett arra is, hogy felépítsék Budapest és Európa egyik legmagasabb, szecessziós, Zsolnay-kerámiákban gazdag templomát – szintúgy más vallási közösségek templomait – vagy, hogy megvessék alapjait a Szent László Gimnáziumnak.

Templom, művésztelep, villasor, gyárak

Megalakult a Százados úti művésztelep, felépült a helyi nemesség villasora. Ami a gyárak fejlődéséhez – termékeik szállításához – szükségeltetett, az a vasúti közlekedés volt, amelyben Kőbánya mindig úttörőnek számított.

A sörgyártás – és az alapanyagot szolgáltató vízimalmok mellett – konzervipari üzemek, hatalmas gyógyszergyárak nőttek itt ki a földből. Itt indult el a két világháború között reményteljes selyemhernyó-tenyésztés is.

Az izgalmas múlt után mit nyújt ma a jelen az itt élőknek és az ide látogatóknak? Egy nyugodt, infrastruktúrájában fejlődő kerületet, amelynek persze nem minden szeglete festői és romantikus – gondolok itt az Élessarok környékére, a privatizált, de gondozatlan, elhanyagolt iparterületekre, a vasúttársaság értelmetlenül kihasználatlan, több hektárnyi rozsdás sínhalmazára, a szögesdróttal koronázott betonkerítésekre, amelyek szomorú hangulatot idéznek. (Ha 300 kilométerrel nyugatabbra lennénk, ezt nem nézné el egyetlen önkormányzat sem.)

A Szent László templom környéke időközben megszépült, jó a tömegközlekedés, kulturálttá váltak egyes lakótelepi részek, mind több a zöld felület – állítólag Budapesten kerületarányosan itt a legtöbb! – és számos programot kínálnak a helyi lakosoknak. Az Operaház egyes szekcióinak az Északi Járműjavító rekonstrukciójával létrejött Eiffel Műhelyházba történő költözése nemcsak azzal járt, hogy az Opera egész „háttéripara”, kiszolgáló stábja együtt tud dolgozni, hanem azzal is, hogy itt olyan előadások zajlanak, amelyek akár Budáról is vonzzák majd a nézőket, akik esetleg később kíváncsiak lehetnek itteni más kalandokra is. Még inkább megnövekedhet a kiránduló kedv, ha majd megnyílik az új Közlekedési Múzeum.

Nem csupán a helybélieknek lehet érdekes egy gasztrokirándulás, amibe beletartozik a Dreher sörmúzeum, a startupos kézműves sörfőzdék vagy a kedvelt, helyi magyaros éttermek meglátogatása, ráadásul ez a program a belvárosi romkocsmáknál sokkal megnyugtatóbb és érdekesebb időtöltést is ígér.

Karády Katalintól Szőke Szakállig

Ha busszal érkezünk, érdemes felfelé nézni és figyelni a régi házak szecessziós díszeire, vagy az emléktáblákra, előtte pedig „bemelegítésül” olvasgatni a kerület híres szülöttjeiről. A kerület arculatát meghatározó építészeken és tudósokon kívül 111 éve itt látta meg a napvilágot Kanczler Ferenc cipészmester és Lőrinc Rozália leánya, Katalin Mária, aki aztán hat testvérével együtt kibírta valahogy a szegénységet és apja durvaságát. Szerencséje volt, mert egy gyermeksegítő mozgalom jóvoltából öt évig Svájcban és Hollandiában nevelkedett. Hazatérése után a kereskedelmi iskola következett, színészmesterséget csak 26 éves korától tanult. Ekkorra már elvált, majdnem három évig egy 18 évvel idősebb adóhivatal vámtiszt felesége volt.

Később Karády Katalin néven a magyar film első sztárja lett.

A kerület hírességei között találjuk  Szőke Szakállt (1884-1955), aki a XX. század elejének jelentős komikusa volt, majd neves magyar-amerikai filmszínészként lett. A világhírnevet az  Oscar-díjas   Casablanca  című filmben játszott szerepe hozta el neki. Közkedvelt kőbányai Hoffmann Géza (1936–2002) azaz Hofi Géza, a Kossuth-díjas humorista és előadóművész-legenda.