A koldus zsebében levő pénz is inflálódik, amivel az állam jól jár, az általa korábban kibocsátott pénzt ugyanis alacsonyabb értéken kell majd valamikor később elfogadnia. Ezért is nevezik az inflációt a szegények adójának.
Kevesen tudják, hogy nem csak egyféle fogyasztóiár-index, azaz a lakossági kiadások árának emelkedését mutató inflációs szám létezik, hanem több is. Például számolnak külön inflációt az alacsony, a közepes és a magas jövedelmű háztartásokra is. (Ehhez összeállítanak egy-egy áru- és szolgáltatás-kosarat, amibe az adott fajta háztartásba tartozók által tipikusan vásárolt dolgok tipikusnak mondható súllyal szerepelnek.)
Mit mutatnak ezek a különböző inflációs mutatók? Azt, hogy a szegények – legalábbis az utóbbi másfél évtizedben – ezzel is rosszabbul jártak. Az 1999-es árszinthez képest az árak 112 százalékkal drágultak az összes háztartásra nézve, és majdnem pontosan ugyanannyi volt a közepes jövedelmű háztartások átlagos költéseinek áremelkedése is.
Az alacsony jövedelműek számára viszont az árak 14 százalékponttal jobban drágultak (126 százalékkal), a magasabb jövedelműek számára pedig 12 százalékponttal kevésbé, majdnem pontosan 100 százalékra, azaz duplájukra. A folyamat hosszú távú tendenciának tűnik, amely növeli a jövedelmi különbségeket. Oka feltehetően az élelmiszerek és a lakhatási költségek átlagon felüli áremelkedése volt, ezeknek a tételeknek ugyanis a szegények kiadásai között hagyományosan komoly súlyuk van. (Az energiaárakról például lásd korábbi cikkünket itt.)
Tavaly az átlagos infláció 1,7 százalék, a szegényebbeké 2,2 százalék volt, a rezsicsökkentés ellenére átlagon felül sújtotta őket az árak emelkedése. (A magasabb jövedelműek 1,8 százalékkal kellett többet fizessenek.)
(A Nap grafikonja-sorozat további részeit itt olvashatja.)
A forint nem jeleskedett az euróval és a dollárral szemben, csak a svájci frankot szeppentette meg kissé. 
