Lapcsoportunk, a Klasszis Média kapott néhány olvasói levelet, amelyeknek laptársunk, az Mfor külön cikkben szokott teret adni, most azonban csak egy-egy mondatot emeljünk ki ezekből. Az egyik, amelynek írója nemzetközi tulajdonú cégek gazdasági igazgatója, annyit közöl, hogy akik így játszanak a vásárlókkal, azt hiszik, hogy azok csak annyira emlékeznek az iskolai számtanórákon tanultakra, hogy 2+2=4. Egy önmagát marketingkommunikációs szakembernek nevező levélíró szerint „…a fogyasztói kosár felét az élelmiszerek és szolgáltatások adják, és mivel azok drágultak a leginkább, ezért jogosan érződik többnek az infláció a ténylegesnél”. Végül valaki arra hívta fel a figyelmet, hogy például a kézmosásra használt szappanok eddig 125 grammos súlyban voltak 150-200 forintért kaphatók (nem a luxusmárkák), mostanra 90 dekásra „fogyóztak” és 300 forint körüli az áruk. Vagyis a korábbi, 1600 forintos kilós ár hipp-hopp 3400 forint lett. Ez pedig több, mint a duplája.

A késztermékek áremelkedéseinek (és az áremelések) mögött sok minden állhat: az alapanyagok drágulása, a béremelések (nálunk is, másutt is), a különféle háborús és veszélyhelyzetek miatt a szállítások bizonytalansága, biztosításaik drágulása, és így tovább. Végülis, ha belegondolunk, az infláció (vagyis pénzünk folyamatos romlása és értékvesztése) nem kizárólagosan napjaink egyik jelentős traumája, hanem állandó folyamat, amely végigkíséri az emberiség történelmét. Úgynevezett normális békeidőben is jelen van a gazdaságban, az ókortól napjainkig, csak lassabban, csendesebben kúszik, de velünk van, szorosan átölelve minket. Vele inflálódunk mi is, ezért nehezebb észrevenni. Háborúk idején (és főként a befejezésük után), gazdasági világválságok idején viszont robbanás-szerűen jelentkezik. Akkor mindenki érzi a bőrén. Még a leggazdagabbak is. 

Nagyon érdekes történet lenne végigkövetni, hogy a XIX. század közepétől hogyan alakult ki az úgynevezett aranystandard és miképp befolyásolták a háborúk és gazdasági válságok. Most az is elegendő, ha megnézzük, hogy a II. világháború befejezése felé haladva megalkotott Bretton Woods-i rendszer (1944-71) sokféle gazdasági és politikai nyomásnak engedve (nem erőszakos, hanem szinte a kapitalizmus önellentmondásaiból fakadó) egy, majd több kiigazítással miként vezetett oda, hogy az az érték, ami 100-150 évvel ezelőtt 1 dollárért megszerezhető volt, manapság már csak 20 dollárért lehet a vevőé. Vagyis a pénzromlás mértéke húszszoros. Nem egy szegény ország, rosszul működő gazdaságában, hanem az Egyesült Államokban. Csekély vigasz (a dollártulajdonosok számára), hogy Bretton Woods megállapodásainak egyikeként 1 dollárért 4 svájci frankot adtak (a dollárhoz viszonyították az összes többi valuta értékét), ma viszont 0,84760 a USD/CHF arány, vagyis 85 rappent adnak 1 dollárért, valamint 1 dollár 20 centet egy svájci frankért. Ami nem azt jelenti, hogy külföldön annyival jobb a dollár, mint a hazai pénztörténetben, hanem azt, hogy közben a svájci frank is inflálódott. 

Vigasztalódjunk a forinttal? Jó, nézzük. Amikor hazaért az „aranyvonat” a Magyar Nemzeti Bank németek és nyilasok által elrabolt teljes aranykészletével (meg más értékekkel, köztük a Szépművészeti Múzeumból összeszedett nagyértékű festményekkel), néhány hónapra rá megszületett a forint. 1946. augusztus 1-én, akkor azon nyomban csatlakoztatták a Bretton Woods-i egyezményhez és megállapították a dollárhoz viszonyított értékét. Ez akkor úgy szólt, hogy 1 dollár 11 forint 72 fillért ért. Ezt követően a forint hosszú és viszontagságos útra kelt és – ha csak a dollárral szembeni értékét nézzük – ma már elérte a 360-as magasságot.

Vagy mélységet. És nyilván lesz még lejjebb. Nemcsak a világvalutákkal (EUR, CHF, JPY) összemérve, hanem a szomszédos országok valutáival is: lengyel zloty, cseh korona, román lej. Ez viszont egyértelműen a szomszédjainkhoz képest erőteljesebb infláció egyértelmű jelzése.

A mai nagyszülők emlékezete szerint egy gombóc fagylalt 50 fillér volt az ő gyerek-, és fiatalkorukban. Manapság többszáz forintért mérik, a Balatonon idén nyáron akár ezerért is. Persze, csak addig, amíg lesz rá ennyiért vevő. Nemzetgazdasági miniszterünk szerint mindent el kell követni azért, hogy az utóbbi egy-két évben megcsappant fizetőképes kereslet a korábbi évek fogyasztási színvonalára emelkedjen. Persze, addig nehéz lesz, amíg a határaink mentén mintegy 20-50 kilométerre élők a mindennapi vásárlásaikat (beleértve a benzint is) átruccannak és ott költik el a pénzüket. Lassanként már Ausztriában is olcsóban lehet alapvető élelmiszereket (és benzint) venni, mint itthon. Amit persze úgy is lehet kommunikálni, hogy: íme, már van, amiben utolértük Ausztriát. 

A nagyszülők nagyszülőinek korában, az 1930-as években népszerű sláger volt az a filmdal, amelynek kezdő sora így hangzott: „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel” – Rozsnyai Sándor zenéjére Vadnai László verse szólt így. Hogy legyen mivel összevetnünk, Kiss-Dobos László kutatása és közlése alapján nézzünk néhány példát. Egy kilogramm borjúcomb kettő-öt, sertéskaraj másfél-három, füstölt sonka 3-8, egy pár csirke 5-7, disznózsír 5-9 pengőbe került. A tej literjét 1/2-2, a tejfölt 2-4 pengőért kínálták. A vaj kilója 3-4, a fehér kenyéré 1/2-2, a tojás darabja pedig 1/2 pengő volt. Egy kiló krumpli 50, bab 80, sárgarépa 20, szilva 10-40, míg paradicsom 30 fillérbe került. A kérdés most már csak az, hogy ma mennyi volna az a havi fix, amelynek birtokában az ember könnyen viccelne? 

A Központi Statisztikai Hivatal statisztikái és hivatalos közlése szerint 2023-ban a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 571 200 forint volt, ebből következően pedig a nettó átlagkereset – kicsit kerekítve – 393 700 forint. Tavaly a bruttó és a nettó átlagkereset egyformán 14,2 százalékkal volt magasabb mint 2022-ben, miközben a reálkereset 2,9 százalékkal csökkent az egy évvel korábbihoz képest. És itt van elhantolva a legkedvesebb pincsikutyánk: a hivatalosan jelölt és számon tartott infláció éppenhogy nem annyi, amennyi a legpontosabb számítások szerint a köztudatba kerül, hanem annyival magasabb, amennyivel a reáljövedelmek csökkennek. Vagyis ha az állami és magáncégek nem követik minden évben a hivatalosan bevallott inflációt ugyanakkora béremeléssel, a nyugdíjakat és egyéb juttatásokat hasonlóképpen (márpedig évek óta nem követik, még a magánszférában sem), akkor az állampolgárok évről évre annyival magasabb pénzromlásban – és ebből fakadóan évről évre alacsonyabb életszínvonalon – élnek. 

És akkor megjött a legújabb vesszőparipa (amelyen szeretett miniszterelnökünk lovagolt be a nemzetgazdaságba): az egymillió forintos havi átlagbér. De erről majd legközelebb. Addig hagyjuk elemezni a fellelkesült gazdaság-, és pénzpolitikai szakértőket.