In memoriam Augusztinovics Mária: a gazdagok gyereke többet ér, mint a szegényeké?

Egy alapmű, amit mindenkinek ismernie kellene

Augusztinovics Mária - Fotó: MTI/Kovács Attila

November 21-én, pénteken meghalt Augusztinovics Mária közgazdász, sokunk példaképe, tanára és barátja. A hétvégén újraolvastam Guszti egyik cikkét, ami 2005-ben jelent meg a Közgazdasági Szemlében „Népesség, foglalkoztatottság, nyugdíj” címmel.

Ez a cikk kötelező olvasmány kellene, hogy legyen nemcsak a nyugdíj-rendszerekkel foglalkozó kutatók, politikusok és egyéb közéleti szereplők számára, de mindenkinek, aki „csak” értelmesen szeretne beszélni erről a kérdésről. Jó lenne, ha megállapodnánk abban, hogy ez az a szakmai minimum, amit mindenkinek ismernie kell, és hogy minden nyugdíjvitát kizárólag ezekről az alapokról lehet indítani. Lehet persze vitatkozni vele, lehet talán itt-ott pontosítani, de nem lehet nem ismerni, és nem lehet nem reflektálni rá.

Gyerekszámtól függő nyugdíj: jó ötlet ez?

A Népesedési Kerekasztal például idén nyáron felvetette (a KDNP támogatásával), hogy a családok védelme és az „öregedő társadalom” nyugdíjrendszerének fenntarthatósága érdekében össze kellene kapcsolni a gesztációt (gyereknevelés) és a nyugdíjrendszert oly módon, hogy a nyugdíj összegét a sikeresen felnevelt gyermekek számától kellene függővé tenni.

A részleteket még nem dolgozták ki, és könnyen lehet, hogy az egészből nem lesz semmi, de nem árt, ha a javaslat fényében átismételjük, hogy mit tanultunk Augusztinovics Máriától:

- Általános tendencia a világban, hogy a jólét és a várható élettartam növekedésével csökken a termékenység. Összességében ez egy rendkívül pozitív folyamat, hiszen átvezet abból a rendszerből, ahol sok gyerek születik, nyomorog és hal meg fiatalon, egy olyanba, ahol kevesebben születnek, de emberhez méltóan és sokáig élnek. Érdekes módon ezt a folyamatot nem befolyásolja sem a vallás, sem a propaganda, ahogy azt Hans Rosling fantasztikusan illusztrált TED-előadása is bemutatja.

- Hazánkban a népességszám évtizedek óta tapasztalt csökkenése is ebbe az általános tendenciába illik bele. Az elmúlt 100-150 évben ugyanis a várható élettartam jelentősen megnövekedett, ám a termékenység csak késve alkalmazkodott, így az eredeti állapothoz képest a ’80-as évek elejére egy kissé „túlnépesedtünk” (a múlt század elején még csak kb. 5 millióan laktak a mai Magyarország területén). A termékenység várható további csökkenése miatt persze tényleg arra számíthatunk, hogy a jövőben a népesség tovább fog csökkenni, de ez csak a korábbi kilengés korrekciója lesz, így emiatt nincs értelme „nemzethalált” vizionálni. Ha nem lesznek újabb demográfiai sokkok, akkor a népesség hosszú távon be fog állni egy alacsonyabb egyensúlyi szintre, úgy 8-9 millió körül.

- A népesség amellett, hogy fogy, kétségtelenül öregszik is. Ám emiatt sincs okunk pánikolni. Ha ugyanis a demográfiai függőségi rátát úgy definiáljuk, hogy egy aktív korúra összesen hány gyerek és idős jut, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez a mutató a múlt század eleje óta nemhogy növekedett volna, de jelentősen csökkent, Guszti számításai szerint kb. 100%-ról 64%-ra. Vagyis nem a demográfia miatt megyünk tönkre.

- A nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát sem az öregedés veszélyezteti, hanem az, hogy rendkívül alacsony az aktív korúak foglalkoztatása és termelékenysége. Egyrészt az aktív korúak jelentős része nem foglalkoztatott (rokkantak, háztartásbeliek, felsőoktatásban tanulók stb.). A foglalkoztatottak aránya jelenleg Magyarországon 60% körül van, ami európai viszonylatban alacsonynak számít, lásd itt >>. Ennél is aggasztóbb azonban az, hogy ha a foglalkoztatottak csoportját tovább bontjuk Guszti szóhasználata szerint alfákra (akik egész évben folyamatosan legalább 8 órában dolgoznak) és bétákra (akik részmunkaidőben vagy csak alkalomszerűen dolgoznak), akkor azt kapjuk, hogy az alfák aránya kevesebb, mint 50%, ráadásul a béták foglalkoztatási sűrűsége nem haladja meg a 30%-ot. Nos, emiatt már valóban kezdhetünk aggódni.

- A jelenlegi foglalkoztatási és jövedelmi viszonyok mellett a mai aktív korúak nagy részének egyszerűen nem képződik elég megtakarítása a nyugdíjas évekre: reális szcenárió mellett az átlagos nyugdíj az átlagos jövedelemnek mindössze a 13,5%-a lesz 2050-ben. Nyilvánvaló, hogy ezt a fundamentális problémát sem a születésszám növelésével, sem a nyugdíj-rendszer trükkös átalakításával nem lehet megoldani. Csak az lenne a valódi megoldás, ha valahogyan sikerülne növelni a foglalkoztatást és/vagy a termelékenységet és ennek hatására a jövedelmet. De ez egy olyan kérdéskör, ami messze túlmutat a nyugdíjrendszeren, és amit hosszú távon és tartósan egyedül az oktatási rendszeren keresztül lehetne érdemben befolyásolni.

- Mindenesetre addig is, amíg ez az alapprobléma megoldódik, valahogy enyhíteni kellene az időskori szegénységen, ami a következő évtizedekben fog csak igazán ránk szakadni. Guszti például azt javasolja, hogy a nyugdíj három elemből tevődjön össze: (1) egy adóból finanszírozott alapnyugdíjból, ami a szolidaritást jeleníti meg, és mindenkinek alanyi jogon jár; (2) egy kötelező munkanyugdíjból, ahol a járadékok direkt kapcsolatban vannak a befizetett járulékokkal és (3) egy önkéntes részből.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a Népesedési Kerekasztal javaslata a nyugdíj-rendszer valós problémáira nem keres és nem is nyújt semmiféle megoldást. Felmerülhet esetleg, hogy a javaslat nem is gazdasági, hanem sokkal inkább morális indíttatású, azaz nem a nyugdíj-rendszer megerősítése volt a mögöttes cél, hanem a gyermekvállalás ösztönzése, amihez a nyugdíj-rendszer csak eszközként szolgál.

A gazdag gyereke többet ér, mint a szegényé?

Elég könnyen belátható azonban, hogy a tervezett politikai eszköz nem az általános életigenlésről és a gyermekek jólétének növeléséről szól, hanem megint arról, hogy a gazdagok gyerekét premizáljuk a szegényekével szemben, hiszen a jelenlegi rendszerben a szegény szülők amúgy sem igen számíthatnak nyugdíjra, így náluk a gyermekvállalási bonus-malus már nem oszt, nem szoroz.

Egy olyan országban, ahol a népesség egyharmada él szegénységben és/vagy társadalmi kirekesztésben, ahol a közoktatás súlyosan növeli a hátrányokat, ahol a családi adózás eleve a gazdag szülők gyerekét díjazza, ahol a szociális támogatást hamarosan felváltja a közmunka, ahol felvetődik a családi támogatásnak a szülők foglalkoztatásához kötése, és ahol kormányzati szinten egyáltalán nem gondolkodnak az alanyi jogon járó nyugdíj bevezetéséről; ámde eljátszanak azzal a gondolattal, hogy a gyerekektől függjön a nyugdíj, ott minden azt sugallja, hogy a gazdag gyerek érték, míg a szegény gyerek kolonc. Ez azonban mind gazdasági, mind morális szempontból teljességgel elfogadhatatlan.

Sajnos erről nem beszéltünk Gusztival, de úgy érzem, egyetértene.

Szerző: Berlinger Edina PhD., tanszékvezető egyetemi docens

A FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.