Az egyik végleten ott vannak a kisebb települések néhány tíz fős egyesületei. Például a rendszerint egy-két egykori sportoló lelkesedéséből létrejött futball, birkózó vagy vívó csapatok. Az ezekről szóló pénzügyi tervekben újra meg újra felbukkan, hogy a szülők egymás gyermekeit fuvarozzák a versenyekre ingyen, mert hiába volt akár csapat megyei első az adott korosztályban, (mentrendszerű) buszra vagy akár költségtérítésre nem futja. Így aztán csak annyi versenyre megy az amúgy bajnok egyesület, ahányat a családi költségvetések elviselnek. A helyszínek közül nem a minőség, hanem a távolság alapján válogatnak, a sportot népszerűsítő, a fiatalokat lelkesítő házi bajnokságon pedig az anyukák készítik a szendvicseket a saját maguk által hozott alapanyagokból.
Az egyik véglet
Itt az edzők valamilyen főállás mellett délutánonként 30-40 ezer forintos félállásnak csúfolt tiszteletdíjért dolgoznak végig heti 6-10 edzést (12-20 órát) és a hétvégi versenyeket. A szerencsésebbek akár minimálbért is kaphatnak, ha egy szponzor (sokszor az egyik versenyző tehetősebb vállalkozó rokona) állja a költségeket. A négy-öt edzővel működő egyesület napi sportmunkában is részt vevő vezetői se kapnak többet rendszerint havi bruttó 150 ezer forintnál. Ezért kell, hogy megszerettessék a sportot a legkisebbekkel, utánpótlást neveljenek és versenyeket szervezzenek. Mert ha nem, hát nem is lesz verseny, hiszen a szövetségnek sincsen pénze. A pénzügyi tervekben komoly tétel a 8-10 új futball- vagy kosárlabda vásárlása, és megrengeti a költségvetést, ha szeptemberben a tavalyi 30 helyett csak 20 újoncot sikerül toborozni, mert a havi 1000 forintos tagdíjat 1200-ra emelték.
És a másik véglet
Vannak azonban olyan pénzügyi tervek is, amelyek mintha a Holdról, vagy legalábbis egy másik országból származnának. Az alig 50 fős úszóegyesület két félállású edzőjét felügyelő sportvezetője bruttó 900 ezer forintot tesz zsebre, bár maga nem rendelkezik érdemi sportképzettséggel. Asszisztense havi 450 ezret kap adó előtt, míg a tényleges munkát végző edzők 150-200 ezret. Versenyt nem szerveznek, mert az veszteséges, viszont az uszodát az önkormányzat ingyen adja, és van két-három tőkeerős szponzoruk is, pedig az utazásokat is a szülők állják.
Vagy ott van az a legmagasabb kategóriában futballtornákat szervező cég, ahol az ajtóban a vendégeket fogadó hosztesz három napos (!) munkájára 300 ezer forintot számolnak a korábbi hasonló események gyakorlata alapján. A teljes lebonyolítás egyhónapos munkájáért a két szervező fejenként 1,5 millió forinttal lett gazdagabb, a barátságos, tét nélküli tornán részt vevő játékosok pedig esténként luxus wellnessben pihenhették ki a fáradalmakat, miközben üdvözlő ajándékként fejenként 20 ezer forintos csomagot kaptak Tokajival, Pick szalámival és libamájjal.
Az egyik határon túli (nem ismert) sportegyesületnél pedig az a gond, hogy nem tudják elkölteni a magyar államtól váratlanul kapott támogatást, így várhatóan saját buszt vesznek, hogy az évi három-öt versenyre azzal vihessék a hozzájuk járó 50-80 gyereket. Közben attól félnek, hogy ha az eddigi támogatóik (akik korábban is teljesen fedezték a működési költségeket), ha megtudják, mennyi pénz esett az ölükbe, többé egyetlen fillért sem fognak adni.
Ez utóbbi klubok eredményben jellemzően semmivel sem különbek a másik csoportnál. Mégis a sportra elfolyó, tipikusan állami forrásból származó milliók és milliárdok valamiért náluk landolnak, kevés, a sportot sokszor az öltözőkből nem ismerő kiválasztott vagy azok cégei zsebébe kerülve. A másik végleten meglévő, tömegeket érintő napi gondok viszont évek óta nem látszanak enyhülni.
FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.
A luxustermékek egyik jellemzője volt, hogy a piacuk válságálló, érzéketlenek az általános kereslet hullámzására, ám ez sem látszik már örök igazságnak. 
