Milyen egy jó nyugdíjrendszer?

Ha egy új nyugdíjrendszert akarunk tervezni, akkor az egyes pillérek esetén először is az alábbi dilemmákról kell elgondolkodni:

1. tőkefedezeti (funded) vagy felosztó-kirovó (pay-as-you-go): Egy tőkefedezeti rendszerben mindenkinek van egy magánszámlája, ahol a megtakarított összegek hosszú távon befektetésre kerülnek a tőkepiacokon; míg a felosztó-kirovó rendszerben egy adott időszakban a befolyó pénzeket azonnal kiosztják a nyugdíjasok között, és ugyanígy majd a későbbi befizetések szolgálnak a későbbi nyugdíjak fedezetéül.
2. biztosításmatematikailag korrekt (actuary fair) vagy van benne szolidaritás: Egy biztosításmatematikailag korrekt rendszerben a járadékok egyértelműen a befizetett járulékoktól függnek egy belső kamatlábnak megfelelően; míg egy szolidáris rendszerben ehhez képest van valamekkora újraelosztás tipikusan a magas keresetűektől az alacsony keresetűekhez.
3. járulékkal meghatározott (contribution defined) vagy járadékkal meghatározott (benefit defined): Ez a kérdés abból a szempontból érdekes, hogy ki viseli a befektetési kockázatot. Ha a befizetett járulékok határozzák meg a nyugdíjakat, akkor a leendő nyugdíjasok viselik a kockázatokat. Ha azonban egy külső szereplő előre meghatározza a járadékok szintjét, azaz vállal egyfajta előre meghatározott szolgáltatási színvonalat, akkor átvállalja ezt a kockázatot, hiszen, ha nem képződik elég megtakarítás, akkor a hiányzó összeget saját forrásból kell, hogy kipótolja. Így működik sok amerikai vállalati nyugdíjalap, de ugyanez történik akkor is, ha az állam külső forrásból (pl. adókból) kiegészíti a nyugdíjakat. Természetesen a skálának nem csak a két végpontja létezik, a létező rendszerek általában valahol a két extremitás között helyezkednek el.
4. kötelező vagy önkéntes: Egy nyugdíjrendszerben a részvétel lehet önkéntes vagy kötelező.

A közhiedelemmel ellentétben az egyes design-elemek tetszés szerint kombinálhatók, vagyis például egy tőkefedezeti rendszerben is lehet szolidaritás, egy felosztó-kirovó rendszer is lehet biztosításmatematikailag korrekt, és természetesen a kockázatmegosztás és a részvételi kötelezettségek mértéke is tetszőlegesen variálható.

Én személy szerint egy olyan nyugdíj-rendszert tartanék jónak, amelyben

- nagyon erősek az ösztönzők a kellő mennyiségű megtakarítás önerőből történő felhalmozására;

- van valamekkora szolidaritás a szegényekkel szemben, akár belső átcsoportosítással, akár úgy, hogy az alacsony keresetűek nyugdíját kívülről egészíti ki az állam egyéb adókból;

- a szolidaritási elem egyértelműen és átláthatóan elkülönül a biztosításmatematikailag korrekt rendszertől és mindkét alrendszer átlátható;

- a befektetési kockázatokból csak annyit visel az állam, amennyi feltétlenül szükséges az alacsony jövedelműek védelme érdekében;

- a kötelező részvétel csak addig a szintig érvényesül, amíg egy minimális időskori megélhetési szint biztosított, az ezen felüli nyugdíj-megtakarítások önkéntesek.

Kevésbé tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy a tőkefedezeti vagy a felosztó-kirovó rendszer a jobb. A két mechanizmus között számomra az a fő különbség, hogy a tőkefedezeti rendszerben a befektetési hozamok a tőkepiaci hozamokkal egyeznek meg, míg a felosztó-kirovóban lényegében-nagyjából az aggregált járulékalap növekedési ütemével. Azt pedig nagyon nehéz (v.ö. lehetetlen) megítélni, hogy a következő emberöltőben melyik hozam lesz a magasabb. Ráadásul, ha azt akarjuk eldönteni, hogy melyik a jobb befektetés, akkor természetesen nemcsak az átlagos hozam számít, hanem annak a szórása is.

Gyakori félreértés az is, hogy a népesség öregedése kedvezőtlenül hat a felosztó-kirovó rendszerre, de nem hat a tőkefedezetire. A demográfiai folyamatok ugyanis egyformán érintik mindkét rendszert. A tőkefedezeti rendszerben, adott nominális hozamok mellett, ha sok a nyugdíjas és kevés az aktív korú, akkor a nyugdíjasoknak fontos termékek és szolgáltatások (gyógyszerek, házi betegápolás stb.) ára megnövekszik, így reálértelemben ugyanúgy rosszul járnak. A népesség öregedését egyféleképpen lehet ellensúlyozni: növelni kell a nyugdíj-korhatárt, pontosabban az aktívan eltöltött évek számát – akármilyen nyugdíj-rendszerről van szó.

Mint tudjuk, 1998-ban összhangban a Világbank akkoriban erőteljesen képviselt gazdaságpolitikai ajánlásaival radikálisan áttértünk a tőkefedezeti rendszerre, majd 2011-ben más indíttatások hatására radikálisan visszatértünk az eredeti felosztó-kirovó sémába.

Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásznak 1999-ben jelent meg egy cikke, amelyben provokatív módon szembehelyezkedve az aktuális Világbanki koncepcióval 10 nagyon gyakori félreértést, ún. mítoszt fogalmazott meg és igyekezett eloszlatni a társadalombiztosítási rendszerekkel kapcsolatosan.

Joseph Stiglitz nyugdíjmítosz-listája:

• Az egyéni számlák növelik a nemzeti megtakarítást.
• Tőkefedezeti rendszerekben magasabbak a hozamok.
• A felosztó-kirovó rendszerekben tapasztalt alacsony hozamok a rendszer fundamentális problémáival magyarázhatók.
• A közpénzek részvénybe való befektetésének nincs makroökonómiai hatása.
• A tőkefedezeti rendszer munkaerő-piaci ösztönzői jobbak.
• A járadékkal meghatározott rendszerek szükségszerűen a korai nyugdíjba-vonulásra ösztönöznek.
• A verseny miatt a tőkefedezeti rendszerekben alacsony az adminisztrációs költség.
• A kormányzat korruptsága és hatékonytalansága erős érv a tőkefedezeti rendszer mellett.
• A járadékkal meghatározott állami rendszerek esetében az állam hajlamosabb a rendszer rendszeres kimentésére.
• A közpénzek befektetését mindig rosszul menedzselik.

Érdekes módon ezzel közel egy időben Nicholas Barr LSE professzor is megfogalmazott 10 nyugdíjmítoszt

Nichlas Barr nyugdíjmítosz-listája:

• A tőkefedezeti rendszerre való áttérés megoldja a demográfiai problémát.
• Az előfinanszírozás egyetlen formája a nyugdíj-megtakarítások felhalmozása.
• Direkt összefüggés van a tőkefedezeti rendszer és a növekedés között.
• A tőkefedezeti rendszerre való áttérés csökkenti a nyugdíj jellegű állami kiadásokat.
• A tartozások visszafizetése mindig jó politika.
• A tőkefedezeti rendszer munkaerő-piaci ösztönzői jobbak.
• A tőkefedezeti rendszer jobban diverzifikálja a kockázatokat.
• A választási lehetőség növeli a jólétet.
• A tőkefedezeti rendszerek jobbak, ha a tőkepiaci reálhozamok magasabbak, mint a munkajövedelem reál növekedési üteme.
• A tőkefedezeti rendszerre való áttéréssel megszabadulunk a kormányzati befolyástól.

Azt nem sikerült megállapítanom, hogy a két szerző közül végül is ki hatott a másikra, de az szembeötlő, hogy milyen nagy az egyetértés abban, hogy a tőkefedezeti rendszer semmivel nem jobb, mint a felosztó-kirovó (sőt!). Vagyis az ezredforduló előtti Világbanki reformtörekvések alapvetően elhibázottak voltak; abban mindenképpen, hogy túlzott várakozásokat fűztek a tőkefedezeti rendszerekre való áttéréshez. Meggyőződésem, hogy a tőkefedezeti versus felosztó-kirovó dilemma önmagában érdektelen, ám ennek ellenére túl nagy figyelmet kap a közbeszédben. A szakmai vitának egyértelműen a megfelelő ösztönzőrendszer kialakításáról, míg a társadalmi/politikai vitának a szolidaritásról kellene szólnia. Ha egyáltalán ez utóbbi szót ki lehet ejteni ma Magyarországon…

Szerző: Berlinger Edina PhD., tanszékvezető egyetemi docens

A FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.