Részletek az év könyvéből: mi a társadalmi felelősség?

Részvényesi érték versus érdekközösség

A közgazdászok állítása szerint, amennyiben az árak tükrözik az erőforrások szűkösségét, akkor a vállalatvezetés feladata a részvényesi érték maximalizálása. Emiatt sok laikus úgy gondolja, hogy a közgazdászok „megfeledkeznek az újraelosztási kérdésekről”, „szűk látókörűek” és „nincsenek tisztában a társadalmi realitásokkal” stb. Elterjedt közvélekedés, hogy a vállalatoknak magasabb rendű társadalmi célokat kell követniük és felelősséget kell vállalniuk az összes lehetséges partner irányába. Egy közgazdász úgy fogalmazná meg ezt az állítást, hogy a vállalatvezetés törekedjen mindazon externáliák internalizálására, amelyek hatást gyakorolnak a vállalattal kapcsolatban álló összes szereplő helyzetére. Ilyen hatások lehetnek például a következők:

Alkalmazottakkal szembeni felelősség: A vállalatoknak tartózkodniuk kell az elbocsátásoktól, ha egyébként nyereségesek (például óriási felzúdulást váltott ki, amikor az amúgy rekordnyereséges AT&T 40 000 alkalmazottat bocsátott el 1996-ban és az elnök 14 millió dolláros prémiumot vett fel. A vállalatoknak támogatniuk kell a kisebbségeket, biztosítaniuk kell oktatást és kikapcsolódási lehetőségeket; és folyamatosan ellenőrizniük kell a munkavégzés biztonságát.

A közösséggel szembeni felelősség: A cégeknek tartózkodniuk kell attól, hogy megszüntessék tevékenységüket a nehéz helyzetben lévő régiókban, hacsak nem elkerülhetetlen; a mindennapokban pedig részt kell venniük a közösség életében.

A hitelezőkkel szembeni felelősség: A cégeknek nem szabadna a hitelezők rovására maximalizálniuk a részvényesi értéket.

Egyéb erkölcsi megfontolások: A cégeknek védeniük kell a környezetet, akkor is, ha ez profitcsökkenéshez vezet. Nem szabad befektetniük olyan országokban ahol diktatúra van, vagy nem tartják tiszteletben a kisebbségek jogait (gyermekmunka, apartheid stb.); továbbá nem szabadna adóelkerülő magatartást folytatni és megvesztegetni az állami bürokratákat stb. Egyes vezetők még ennél is szélesebben értelmezik a társadalmi felelősséget (pl. a vevők igényeinek teljes kielégítése, a művészetek támogatása, politikai szerepvállalás stb.).

A CSR koncepciója az angolszász országokban is széles körben elterjedt gyakorlattá vált a ’60-as évektől kezdve. Bár a ’80-as években ismét szárnyra kapott a részvényesi érték maximalizálása, de az évtizedre jellemző ellenséges felvásárlási hullámok ismét felvetették annak gyanúját, hogy a tulajdonosi értékteremtés valójában az alkalmazottak és a tágabb közösség rovására jött létre.

A társadalmi felelősség népszerűsége éles ellentétben áll a közgazdászok azon meggyőződésével, miszerint a részvényesi érték maximalizálása kedvezőbb eredményre vezet, mint más alternatív célkitűzések. Ennek az elvnek egyébként az egyik legmarkánsabb képviselője a szintén Nobel-díjas Milton Friedman. A közgazdászok régóta értekeznek arról, hogy az externáliákat hogyan lehet számszerűsíteni és érzékelhetővé tenni a vállalat számára. Azaz, senki sem a fent felsorolt célok fontosságát vitatja. A tudományos diskurzus arról folyik, hogy hogyan lehet elérni ezeket a célokat.

Mi a társadalmi felelősség és mi nem az?

Jó néhány üzleti guru meglovagolta a társadalmi felelősség koncepciót és arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmi felelősségvállalás „üzleti értéket” teremt. Dióhéjban arról van szó, hogy érdemes jól bánni az alkalmazottakkal, hosszú távú szerződésekkel biztonságot teremteni számukra, mert ez a gyakorlat a legjobb munkavállalókat fogja vonzani és arra ösztönzi őket, hogy fektessenek be a kapcsolatba és dolgozzanak nagyobb elkötelezettséggel, mivel biztosak lehetnek abban, hogy erőfeszítéseiknek meglesz a jutalma. Ez a gondolatmenet persze kiterjeszthető a vevőkre és a szállítókra is.

Vegyük észre, hogy látszólag a vállalati felelősségről van szó, valójában azonban visszajutunk a részvényesi érték maximalizálásához. Az intertemporális optimalizációba belefér, hogy átmenetileg lemondunk bizonyos előnyökről a hosszú távú profitmaximalizálás érdekében. Friedman szerint a társadalmi felelősség inkább csak ürügyül szolgál, ha a vállalatvezetés nem akarja megmagyarázni egy-egy akció valódi okát. Szigorúan véve tehát csak akkor mondhatjuk, hogy egy vállalat társadalmilag felelős módon viselkedik, ha valóban lemond a profit egy részéről az egész döntési időtávra vetítve valamilyen társadalmi cél érdekében.

Ugyanígy azt sem nevezhetjük társadalmi felelősségvállalásnak, amikor az elsődleges cél a marketing. Talán az sem véletlen, hogy éppen azok a cégek járnak elöl a társadalmi felelősségvállalásban és a fenntarthatóság támogatásában és hoznak létre erre a feladatra külön igazgatóságot, amelyeknek a közmegítélése valamilyen okból egyébként kedvezőtlen (dohánygyárak, olaj- vagy gyógyszeripar stb.)

A CSR helyes definíciója szerint tehát egyrészt a vállalatvezetésnek az összes partner jólétének a növelésére kell törekednie (széleskörű hasznosság-maximalizálás) és ha ezt nem tenné magától, akkor olyan ösztönző-rendszert kell kialakítani, hogy tényleg felelős legyen az externáliákért. Másrészt azonban a helyesen értelmezett társadalmi felelősségvállalás azt is megköveteli, hogy a kontrolljogokat szélesebb körben, az összes érintett (alkalmazottak, szállítók, vevők, tanácsadók, civil közösség stb.) bevonásával gyakorolják. Tehát a  társadalmi felelősség helyes gyakorlásához egyrészt tágabban értelmezett vezetői küldetésre, másrészt pedig a kontrolljogok megosztására van szükség. Ráadásul a két dolog összefügg. Például a profitmaximalizálásra törekvő ellenséges felvásárlókat sokszor csak a partnerek segítségével tudják visszaverni a társadalmilag felelős vállalatvezetők. Mindezek alapján gyanakodva kell fogadnunk, ha egy vállalatvezető hangsúlyozza a társadalmi felelősség-vállalást, de vonakodik kontrolljogokat adni a partnereknek.

Optimális szerződés

A továbbiakban arra fókuszálunk, hogy milyen az optimális szerződés a vállalatvezetés és a partnerek (beleértve a tulajdonosokat is) között és vajon lehet-e olyan ösztönző-rendszert és kontroll-mechanizmust kialakítani, ami biztosítja a társadalmi felelősségvállalás koncepciójának érvényesülését. A helyzetet bonyolítja, hogy a jogi környezet sok országban korlátozza/kizárja bizonyos típusú szerződések létrejöttét. Egyáltalán miért van szükség ilyen jellegű törvényi korlátozásokra? Nem lenne egyszerűbb, ha a felek maguk határoznák meg a szerződési feltételeket és az állam csak a szerződések kikényszerítéséhez nyújtana segítséget? Például miért kell központilag előírni, hogy az alkalmazottak képviselve legyenek az igazgatóságban, hogy az elbocsátott alkalmazottaknak ki kell fizetni a felmondási időt stb.? Számos általános jogtechnikai argumentumon túl (pl. standard szerződések tranzakciós költséget csökkentő hatása, aszimmetrikus információs helyzet, stb.) az a legerősebb érv az államilag meghatározott szerződéses korlátokra, hogy meg kell akadályoznia a piaci erőfölénnyel való visszaélést. Még ekkor is felvetődik a kérdés, hogy ezt a célt valóban a szerződések korlátozásával lehet elérni, vagy van más hatékonyabb mód is; illetve az is kérdés, hogy hosszútávon összességében nincs-e káros hatással az ilyen jellegű korlátozás épp azokra a szereplőkre nézve, akiket megvédeni akart a törvény (például a szigorú előírások végső soron elriaszthatják a befektetéseket és akadályozhatják a munkahely-teremtést).

A CSR koncepcióval szembeni kritikák

Apavetően négy érvet lehet felhozni a társadalmi felelősségvállalás, mint vállalati célkitűzés ellen.

1. 1. Ha kontrolljogot kapnak azok a szereplők, akik nem fektettek be a vállalkozásba, az megnehezíti a finanszírozást. Tegyük fel, hogy az alkalmazottak fontos kontrolljogokat kapnak, melyek segítségével a saját értéktöbbletüket növelhetik akár a vállalat jövedelmezősége terhére is. Ez esetben az ún. „elígérhető jövedelem”, vagyis az a pénzösszeg, amiből a befektetők részesülhetnek, kisebb lesz, így kellő fedezet hiányában a befektetés nem fog megvalósulni.
2. 2. A kontrolljogot gyakorló szereplők között (pl. a befektetők és az alkalmazottak között) komoly érdekkonfliktusok alakulhatnak ki, amelyek megoldása költséggel jár, ami megint csak csökkenti a jövedelmezőséget, így a finanszírozási kilátásokat is.
3. 3. A tágan értelmezett vezetői küldetést nehéz megfogalmazni, ellenőrizni és objektíven számon kérni. A társadalmi célok jellegükből adódóan nehezen definiálhatók és mérhetők. Ebben a helyzetben a vezetői ösztönző rendszerek rendkívül gyengén működnek, ami hatékonyságvesztéshez, pazarláshoz vezet. Az a probléma, hogy rosszul meghatározott, objektíven nem számon kérhető célok esetén a vezetők óriási mozgástérrel rendelkeznek, amit a magánhasznuk növelésére fordíthatnak. Például a „birodalom-építésben” és az állásuk bebetonozásában érdekelt vezetők azzal igazolhatják a drága cégfelvásárlásaikat, hogy megmentettek néhány munkahelyet. Vagy azt mondhatja a vállalatvezető, hogy azért szerződik a legdrágább beszállítóval, mert az környezettudatosabban viselkedik, mint a többiek; valójában pedig ismerősöknek kedvez vagy éppen csúszópénzt fogad el.
4. 4. Végül pedig azt is látni kell, hogy a társadalmi felelősségvállalás felfogható úgy is, mintha egyfajta nyereségadót vezettek volna be, ami azonban megkerüli a szokásos társadalmi szintű politikai egyeztetési folyamatot. Bár egyes esetekben lehet értelme annak, hogy a politikai kontroll lekerüljön a döntésekhez közelebb lévő szintekre; az azonban erősen kétséges, hogy a saját hasznukat maximalizáló érdekeltek mennyire képesek hatékonyan képviselni a társadalmi szintű célokat.

A részvényesi érték maximalizálását hangoztató közgazdászok nem a célokat vitatják, hanem úgy gondolják, hogy az externáliákat megfelelő szerződéskötéssel és a szerződések kikényszerítésével lehet a leghatékonyabban kezelni, nem pedig a vállalatvezetők önkényes és kontrollálatlan akciói révén. Fennáll a veszélye, hogy a részvényesek galádul elspekulálják a hitelezők pénzét, eltüntetik az esetleges nyereséget és nem fizetik vissza a hiteleket (vissza) élve a korlátozott felelősséggel? Ez esetben a hitelezők megtehetik (és meg is teszik), hogy különböző kovenánsokat (kitételeket) írnak a hitelszerződésbe, ami megakadályozza a hitelezők kifosztását. Ha a vállat kizsákmányolja a munkavállalókat, akkor a képviseleti szervezetek kikényszeríthetik a kollektív szerződés aláírását, amiben rögzítik a munkavállalói jogokat.

A negatív externáliák többsége ellen tehát szerződéses úton lehet védekezni. A védekezésnek alapvetően két módja van. Az egyik, amikor a szerződésben felsorolják, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie a vállalatnak. A másik védekezési mód, hogy a kontrollt nem gyakorló szereplők egyfajta védelmet kérnek, ami semlegesíti a számukra negatív esemény hatását. Például a hitelezők fedezetet és különböző, menekülő-utakat biztosító szerződéses feltételeket írnak elő (pl. kiszállási opciókat); az alkalmazottak végkielégítést kapnak leépítés esetén stb.

Természetesen a részvényesi érték hívei is elismerik, hogy a szerződések nem tökéletesek. A jogi környezet segíthet ebben, például a bíróságok kiegészíthetik a hiányos szerződéseket a szerződés szellemének megfelelően, így a nem tárgyalt externáliák később is bevonásra kerülhetnek. Az is igaz persze, hogy a jogi környezet sem tökéletes, sokszor nem hatékonyan képviseli a közérdeket (ha létezik ez a fogalom egyáltalán) és ki van szolgáltatva a lobbierőknek. Ez esetben lehetséges, hogy a diszkrecionális menedzseri döntések hatékonyabbak, bár erre sincs semmilyen garancia.

A részvényesi érték maximalizálása akkor teljesen félrevezető, ha a jogi környezet nem megfelelő, például mert nem tiltja a versenyhelyzettel való visszaélést, a kormányzati lobbit, ha nem büntetik a környezetszennyezést, és egyáltalán, ha a tulajdonjogokat és a szerződéseket nem lehet kikényszeríteni. Ilyen helyzetekben lehet célravezető a tágan értelmezett menedzseri küldetés, de ekkor is tudatában kell lenni annak, hogy az ösztönző-rendszer rendkívül alacsony hatékonysággal működik.

Az ún. zöld alapok, vagy még általánosabban az etikus befektetési alapok és a fogyasztói bojkottok éppen azért jöttek létre, hogy innovatív módon kezeljék a jogrendszerben lévő hiányosságokat. Számos tényező korlátozza azonban ezeknek a törekvéseknek a hatékonyságát, például:

-          A szereplőknek megfelelő információval kell rendelkezniük és értelmezniük is kell tudni az információt. Ennek érdekében valószínűleg olyan közvetítőkre van szükség, akik segítik az információszerzést és annak feldolgozását.

-          Egyes szereplők kihasználhatják a helyzetet a saját javukra (egyfajta potyautasként). Például a befektetők egy része szívesen finanszírozza a nem etikus cégeket is a magasabb várható hozamért cserébe, közben pedig élvezik a többiek tevékenységéből származó pozitív általános előnyöket.

Szerző: Berlinger Edina PhD., tanszékvezető egyetemi docens

A FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.