Mi az a HFT?
Bombaként robbant tavasszal a nemzetközi pénzügyi sajtóban Michael Lewis legújabb könyvének – Flash Boys – bemutatója. Lewist nem nagyon kell bemutatni, ám a high frequency trading, a HFT sokáig valami megfoghatatlan, kevesek által értett misztériumnak számított.
Mindenekelőtt a HFT elnevezést érdemes tisztába tenni, mivel ez egy igen általános fogalom, és nem minden esetben utal a jó erkölcsbe ütköző tevékenységre: olyan programkereskedés, mely gyors számítógépek segítségével nagyon rövid idő alatt nagy mennyiségű tranzakciót bonyolít le. Ez például azt jelenti, hogy ha valaki kifejleszt egy kereskedési programot, mely a publikált makroadatokat az embernél gyorsabban feldolgozza, és a megbízások emiatt hamarabb a tőzsdére érnek, akkor technikai fejlődésről beszélhetünk, és hatékonyabbá válhatnak a tőkepiacok.
A probléma azzal van, amit egy „leleményes” befektetők-informatikusok egy szűk csoportja a tőzsdék aktív közreműködésével véghezvitt az elmúlt pár évben. Michael Lewis könyvének főhőse - Brad Katsuyama - a Royal Bank of Canada részvénykereskedési vezetőjeként azt vette észre, hogy az általa adott megbízások mindig kicsit „arrébb” teljesültek, tehát ha például egy részvényben láttak 1000 eladót 100 dolláron, és azt meg akarták „ütni” akkor valaki megelőzte őket és mondjuk 105 dolláron teljesült a megbízás. Mivel Brad nem szereti, ha hülyének nézik, utánajárt, miféle boszorkányság készteti orális élvezetek passzív elszenvedőjévé, és amit talált, az egészen elképesztő volt.
Néhány milliszekundum gondolkodási idő mire elég?
Informatikusok és távközlési szakemberek segítségével feltérképezték a megbízásaik útvonalát, és azt találták, hogy a BATS nevű tőzsdén keresztül valaki frontolja őket. Mi az a BATS, és mi az a frontolás? A BATS egyike azon amerikai elektronikus tőzsdéknek, ahol a különböző részvényekkel kereskednek a NYSE és a NASDAQ, és sok egyéb kisebb tőzsde mellett (összesen 13-an vannak, ami eléggé baljós szám). Az amerikai részvénypiaci kereskedelem tehát ebben az értelemben nem centralizált, hanem ugyanarra az instrumentumra egyszerre több tőzsdén is kötnek üzletet.
A frontolás vagy frontrunning pedig azon illegális tevékenységet jelenti, amikor valaki egy másik piaci szereplő megbízásáról tudomást szerez, és azt kihasználva megelőzi azt saját hasznára. A legtöbb befektető az összesített ajánlati könyvet látja, tehát az összes amerikai részvénytőzsdén lévő ajánlati könyveket aggregálva. Ebből az következik, hogy bizonyos mennyiség felett egy megbízás jellemzően több tőzsdén teljesül (pl 1000 db-os vételből 200 a NYSE-n, 500 az ARCA-n és mondjuk 300 a BATS-on).
Katsuyama tehát arra lett figyelmes, hogy amikor a BATS-ra beérkezik egy megbízása, és az odaérne a többi piacra, ott már valakik megveszik előle a kedvező áron eladó részvényeket. A BATS azért kapott kitüntetett szerepet, mert ez a tőzsde volt fizikailag (!!!) a legközelebb az RBC-hez, tehát az informatikai jel ide ért be először, a többi tőzsdére pár milliszekundummal később. Ezt a szempillantásnyi különbséget használják ki azok a döbbenetes számítástechnikai kapacitással rendelkező, és a különböző tőzsdék fizikai szomszédságába települő High Frequency Traderek akik mellesleg saját távközlési infrastruktúrákat (pl. lézer- és mikrohullámú távközlési technológiák) fejlesztettek a különböző tőzsdék közötti elérési sebességelőny kihasználása érdekében. Ma már külön iparág alakult ki a HFT-k számára optimális chipek gyártására, melyek olyan sebességgel számítják ki, és küldik el a tőzsdékre a megfelelő megbízásokat, hogy azok megtartsák a kritikus sebességelőnyüket.
Amikor intézményesítik a csalást
Bizonyos tőzsdék az elmúlt években bevezették az ú.n. flash order rendszert, ami azt jelenti, hogy az adott tőzsdére beérkező limitáras megbízást egy pillanatra „felvillantják” a tőzsdén, és az order így piacra érkezés előtt limit áron teljesíthető. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha az előbbi példánkban az 1000 darab részvényre szóló vételi ajánlathoz 105 dolláros limitár tartozik, akkor az elvileg alacsonyabb áron is teljesülhetne a piacon, ha van eladó alacsonyabb árfolyamon, de a High Frequency Traderek teljesíthetik 105-ön.
Lényegében véve a HFT-k egy exkluzív szolgáltatást kapnak, melynek során az ajánlati könyv és az új megbízás között arbitrálhatnak. Nyilvánvaló, hogy ha a „többiek” előtt megtudom, hogy valaki hajlandó venni 1000 darab X részvényt 105 dollárig, akkor megveszek 1000 részvényt (vagy amennyit tudok) 105-ig, majd eladom a limitáras vevőnek 105-ön. Ehhez adódik még a tőzsdék által bevezetett forgalom-ösztönző visszatérítés (liquidity rebate), melynek során a tőzsdék minden egyes trade után fizetnek a HFT-nek, ami még akkor is nyereségessé teheti a tradet, ha az árkülönbözet nulla.
Mindez tulajdonképpen egy intézményesített lehúzása a hagyományos kereskedőknek, beleértve a legnagyobb intézményeket is, akik Lewis szerint szintén áldozatok ebben a történetben. A rendszer haszonélvezői elsősorban azzal érvelnek, hogy forgalmat és likviditást biztosítanak. Ez természetesen igaz aggregáltan, ám valójában a HFT-ken kívül mindenki rosszabb árfolyamon tud kereskedni, azaz tulajdonképpen mindenki egyfajta adót fizet, amiért nem kap cserébe semmit. Manapság tehát az amerikai részvénypiacok forgalmának fele mögött a HFT-k különböző skalpolási technológiáján alapuló tevékenysége áll, ami nem éppen erősíti a tőkepiacok iránti bizalmat.
A megoldás: a saját tőzsde és egy jó hosszú kábel?
Érdekes az amerikai tőzsdefelügyelet szerepe is: mikor Brad Katsuyama felvetéseire a SEC (Securities and Exchange Commission) némi cinizmussal reagált, mire az RBC egy tanulmányában kimutatta, hogy az elmúlt években néhány száz (!) egykori SEC munkavállaló lett HFT cégekben tisztségviselő.
Felmerült tehát a kérdés, hogy ha szabályozás útján nem látszódik a megoldás, akkor piaci alapon miképp lehet kikerülni a HFT-k áldásos tevékenységét. Katsuyama zseniális megoldása az lett, hogy alapított egy saját tőzsdét IEX néven, ahol a HFT-k által beérkező jel egy hatvan (!) mérföld hosszú kábeltekercsen fut keresztül, így azok nem tudnak hamarabb beérkezni a tőzsdére, mint a hagyományos kapcsolattal rendelkező piaci résztvevők jelei.
Michael Lewis könyvének bemutatása után New-yorki főügyész is vizsgálatot indított, ennek eredménye egyelőre ismeretlen...
A luxustermékek egyik jellemzője volt, hogy a piacuk válságálló, érzéketlenek az általános kereslet hullámzására, ám ez sem látszik már örök igazságnak. 
