Kusai Sándor (forrás: YouTube)

A hírek szerint Berlin arra használja fel a jövő évi EU-elnökségét, hogy szeptemberben egy nagyszabású EU-Kína csúcstalálkozót rendezzen. Miközben Washington és Berlin között folyamatosak az ütközések – például a képviselőház által már elfogadott Északi Áramlat II szankciói ügyében - , egy ilyen óriási rendezvénynek melyek a politikai, illetve geopolitikai üzenetei?

Több tényező is felértékeli a jövő szeptemberre Lipcsébe tervezett, a szokásos formátumon (az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnöke, illetve Kína kormányfője) túllépő, történelmileg első „teljes”, valamennyi tagállam vezetője és a kínai elnök részvételével tervezett EU-Kína csúcstalálkozó (27+1) jelentőségét. A  következő év, 2020 az amerikai elnökválasztás és Angela Merkel kancellár utolsó teljes hivatali éve, a következő kínai ötéves terv kidolgozásának éve, és az új Európai Bizottság első teljes hivatali éve is lesz, s ekkor kerül sor a kelet-közép-európai országok és Kína újabb csúcstalálkozójára (17+1) is.

Az utóbbi évek nyilvánvalóvá tették, hogy a termelési és értékláncokon alapuló világgazdaság egy olyan globalizációba fordul át, amelynek domináns eleme a digitális gazdaság. Ezzel párhuzamosan elmélyült a stratégiai, geopolitikai világrend és globális intézményrendszer válsága, és megkezdődött a transzformáció: történelmi léptékű és jelentőségű változások korát éljük, s az Egyesült Államok mellett e globális átalakulás másik kulcsszereplője Kína. Ha az EU továbbra is a befolyásos globális rendszer- és normaformáló tényezők között akar maradni, akkor újra kell pozicionálnia magát e két kulcshatalom vonatkozásában, amellett, hogy saját belső válságára – amelynek a Brexit nem oka, hanem csak tünete – is hiteles megoldásokat kell találnia.

A jövő év második felében az EU legfontosabb, legerősebb országa, Németország tölti be az Európai Tanács soros elnökségét, ami történelmi léptékű lehetőséget ad Merkel kancellárnak, hogy jelentősen befolyásolja az EU közép- és hosszú távú jövőjét. Természetesen a német elnökség nem fogja egy csapásra megoldani sem az unió belső problémáit, sem globális szerepének kihívásait, de olyan vágányra helyezheti Európa fejlődését, amelyen egyáltalán el lehet jutni az óhajtott megoldásokhoz. Az, hogy a német elnökség idején kerül majd sor először egy teljes EU-Kína csúcsra (27+1), tükrözi annak felismerését, hogy lezárult Kína teljes globális nagyhatalmi emancipációja, s az EU számára a kínai kapcsolat menedzselése a legtöbb aspektusban máris párhuzamba került a transzatlanti kapcsolat jelentőségével. Ebben áll a tervezett 27+1-es EU-Kína csúcs legnagyobb politikai, geopolitikai és stratégiai jelentősége, s ha még számottevő eredményeket is hoz, azzal tud majd hozzájárulni Merkel kancellár politikai hagyatékának történelmi léptékű felértékeléséhez.

A Progress Alapítvány rendezvényén a minap Ön kiemelte, hogy Washington óriási erőfeszítései ellenére a szövetségesek túlnyomó többsége nem volt hajlandó betiltani a kínai részvételt az 5G tendereken. Mi ennek a jelentősége Ön szerint?

Először is azt kell látni, hogy – több más tényező mellett – ennek a mérsékelt amerikai sikernek az egyik oka, hogy Washington nem tud műszakilag, árban és minőségben is valóban egyenértékű, versenyképes alternatívát ajánlani a kínai részvétellel szemben. Ha tudna, biztosan más lenne az erős amerikai nyomásgyakorlás kimenetele. Lassacskán ideje tudomásul venni, hogy ha a digitális globalizáció valóban megérett már az 5G mobilkommunikációs technológia el- és kiterjesztésére, akkor a jelenlegi körülmények között azt nem lehet kínai részvétel nélkül – főleg nem a kínai részvétel ellenében – megvalósítani. Ez egy új, Kína szerepét felértékelő helyzet létrejöttének egyik – ha nem is az egyetlen – jele a globális technológiai és innovációs versenyben és erőviszonyokban.

Másodszor, ebben megmutatkoznak a globális gazdasági és politikai-hatalmi átrendeződés jelei is. Az amerikai túlsúly és dominancia mérséklődése a világgazdaságban és a politikai világrendben – legalábbis úgy tűnik – lassan eléri azt a szintet, amikor már nem lehetséges minden amerikai nemzeti érdek nyomásgyakorlás útján való rákényszerítése a többi nemzetközi szereplőre. Ehhez képest csak taktikai kérdés, hogy a Trump-kormányzat unilateralista külpolitikája – az az alapállás, hogy a multilaterális szabályalkotás és struktúrák felhasználása helyett minden egyes kétoldalú viszonylatban az amerikai érdekek brutális, nyomásgyakorlásos érvényesítése került előtérbe – valóban a legjobb módszer-e az amerikai dominancia mérséklődésének fékezésére vagy visszafordítására.

Harmadszor, a nemzetbiztonsági kockázatok sulykolásának hatékonysága is kérdésesnek látszik. A legtöbb ország kormánya láthatóan saját, független műszaki, jogi és intézményes megoldásokat keres e kockázatok kezelésére, s nemcsak a kínai beszállítók, hanem mások vonatkozásában is. Talán nem múlt el nyomtalanul, hogy néhány éve kiderült: nemcsak a kínaiak részéről feltételezhető elektronikus kémkedés, hanem bizony az amerikaiak is intenzíven lehallgatták szövetségeseik elektronikus kommunikációját. E szempont értelemszerűen másként csapódik le az USA szövetségesei körében, mint a nem szövetséges országokéban.

Negyedszer, úgy tűnik, hogy e helyzetben csökkent – bár nem múlt el – annak a veszélye, hogy az 1990-es évektől a gazdasági globalizációval együtt kiteljesedett technológiai globalizáció megroppanjon. A világgazdaságra, a globális társadalmi, szellemi-értékrendi, ökológiai, politikai folyamatokra és – hosszabb távon – akár a nemzetközi biztonságra és világbékére is negatívan hatna, ha újra két vagy több, elkülönült technológiai szisztéma jönne létre és vetélkedne a dominanciáért. Szerintem egyelőre nagyjából ennyit lehet látni az 5G körüli küzdelmek jelentőségéből, de mivel távolról sem ért véget az amerikai-kínai technológiai harc – amelynek az 5G csak a leglátványosabb terepe –, a jövő még nagyon bizonytalan.

Az interjú második részét szerdán reggel közöljük.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)