Brüsszeli póker: von der Leyen győzelmének öt legnagyobb tanulsága

Ursula von der Leyen. EPA/CLEMENS BILAN

1. Bárki lehet Európa főnöke

Na jó, szinte bárki. Ursula von der Leyen egy hónapja még csaknem teljesen ismeretlen volt az európai választók előtt: ha a nevét hallották is, a többség azt biztosan nem tudta róla, hogy mit tett le eddig az asztalra, és így arról sem lehetett véleménye, hogy mennyire alkalmas az Európai Bizottság elnöki tisztségére.

Ennek ellenére mégis ő lesz az, aki az EU legnagyobb hatalmú intézményét irányíthatja, és így komoly befolyása lehet több mint 500 millió uniós polgár életére. Kizárólag az általa vezetett, több mint 30 ezer embert foglalkoztató Bizottság kezdeményezhet uniós jogszabályokat; ez a testület dolgozza ki az EU költségvetését, hajtja végre a szakpolitikákat, felügyeli az uniós értékek betartását a tagállamokban és képviseli a közösséget nemzetközi szinten.

Bár az nem vitatható, hogy von der Leyen tapasztalt politikus – 2005 óta tölt be miniszteri posztokat Angela Merkel kormányaiban –, valamint hatalmas kapcsolati hálóval rendelkezik, tevékenységének megítélése minimum ellentmondásos volt Németországban.

Relatív ismeretlensége és az alkalmassága körüli kérdőjelek azonban nem akadályozták meg Európa urait abban, hogy kompromisszumos jelöltként végül őt ültessék Európa „trónjára”.

2. Kit érdekelnek a választók?

A választópolgárok akaratának – hogy finoman fogalmazzunk – háttérbe szorítását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tagállami vezetők (Emmanuel Macrontól Orbán Viktorig) különösebb szívbaj nélkül nyírták ki azt a csúcsjelölti rendszert, amely 2014-ben éppen azért jött létre, hogy a „népnek” is legyen beleszólása az Európai Bizottság elnökének megválasztásába, és ne elfüggönyözött, dohányfüstös szobákban szülessenek a döntések.

Habár túlzás lenne azt állítani, hogy aki például az Európai Néppárt egyik tagpártjára szavazott, az szükségszerűen Manfred Webert akarta elnöknek, a csúcsjelöltek kétségkívül arcot és irányt adtak a pártcsaládoknak, amivel számos szavazót csábíthattak el.

Ezért is érezhették arculcsapásnak a Weber-féle Néppártra szavazók, hogy a pártcsalád csúcsjelöltjét egy Weber-lightra, Ursula von der Leyenre cserélte, aki érezhetően liberálisabb elveket vall a bajor politikusnál.

3. Elvek helyett érdekek

Manfred Weber elnökségét mintegy tucatnyi uniós állam- és kormányfő torpedózta meg, köztük Emmanuel Macron és Orbán Viktor, és többek között ez a két politikus lobbizta be végül az Európai Bizottság elnöki székébe Ursula von der Leyent.

A francia elnök és a magyar miniszterelnök hirtelen szövetsége már csak azért is meglepő, mert eddig „ősellenségek” voltak. A magyar kormány korábban ámokfutó liberálisként és bevándorláspárti főgonoszként festette le Macront, akinek egyetlen életcélja, hogy bantu négerekre cserélje le a hófehér franciákat.

Ez azonban nem zavarta a magyar miniszterelnököt abban, hogy most beálljon mögé – mint ahogy ezúttal a francia elnök is széles mosolyok közepette pózolt a magyar kormányfővel (és a többi visegrádi ország vezetőjével).

4. Elszámolta magát a magyar kormány

Habár a magyar kabinet saját győzelmeként adta el von der Leyen jelölését, a miniszterelnök pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy egy hétgyermekes családanya csak jó lehet Európának, öröme kissé korai lehet.

Wéber Balázs

Von der Leyen konzervativizmusának foka ugyanis nyilvánvalóan nem korrelál gyerekei számával, sőt a volt védelmi miniszter sok szempontból liberális elveket vall: Európai Egyesült Államokat szeretne, támogatja az azonos neműek házasságát, és emberközpontú,  uniós szinten összehangolt menekültpolitikát tűzött ki célul.

Jelzésértékű, hogy az  Európai Parlamentben elmondott programbeszédében szót sem ejtett kereszténységről, nemzetről vagy családról, annál többet beszélt viszont Európa egyesítéséről, a jogállamiság betartatásáról  és a legális bevándorlás lehetőségének megteremtéséről – tehát olyan dolgokról, amelyek hallatán minden magyar kormánytag hátán feláll a szőr.

5. Az EU-szkeptikusok ki vannak rekesztve

Bár az EU-szkeptikusok (a régi vágású nemzeti-konzervatívoktól kezdve a nacionalistákon és populistákon át a szélsőjobbosokig) érezhetően megerősödtek a májusi EP-választáson, az uniós hatalmi pozíciókból továbbra is ki vannak szorítva. Pedig a rájuk leadott voks pontosan ugyanannyit ér, mint a többi szavazat. (Ennek a fejleménynek még a jobboldali elhajlással aligha vádolható, brüsszeli Politico is külön cikket szentelt nemrég.)

Ezek a politikai erők a legfőbb uniós posztok elosztásánál szóba sem jöttek, egyetlen alelnöki pozíciót sem kaptak az EP-ben, nincs képviseletük a Parlament Elnökségében, sőt, a zöldpárti, liberális és szocialista képviselők még a szakbizottsági jelöltjeik többségét is blokkolták. Az Identitás és Demokrácia (ID) így poszt nélkül maradt, az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) egy elnöki és hét alelnöki pozíciót kaptak.

Mindez azért is visszatetsző, mert az ID-nek és az ECR-nek összesen 135 képviselője van – jóval több, mint a pozíciót pozícióra halmozó liberálisoknak (108) és a Zöldeknek (74). (És akkor még nem számoltuk a frakciókon kívüli, szintén nem éppen EU-barát olasz Öt Csillagot, valamint a Brexit Pártot.)

Ez alapján aligha meglepő, ha az EU-szkeptikusok – még azzal együtt is, hogy egyes csoportjaik célja éppen az EU bomlasztása – úgy érzik: ki vannak rekesztve az egyébként toleranciát hirdető uniós közösségből. Ez pedig hosszútávon visszaüthet.

Összegezve: mire lenne szükség az EU-ban? Kevesebb parasztvakításra és zárt ajtók mögötti alkura, nagyobb átláthatóságra és valódi toleranciára minden irányban – legalábbis ha a döntéshozók valóban komolyan gondolják a demokráciát.