|
| Nem jut mindenkinek hely: ápolók és betegek egy bresciai kórház előtti szűrőhelyiségben. EPA/FILIPPO VENEZIA |
- Az olasz kormány előbb az északi régiókat, majd az egész országot karantén alá helyezte a koronavírus terjedése miatt. Milyen a helyzet Rómában a tapasztalatai szerint?
- Éppen változóban van. Bő egy héttel ezelőttig Róma csak szemlélője volt annak, ami északon történik (a járvány Észak-Olaszországból indult ki – a szerk.), a többség nem vette komolyan a helyzetet. A tanítás felfüggesztését az iskolákban és az egyetemeken, valamint a többi köz- és magánoktatási intézményben csak bő egy hete rendelték el. Jelenleg sokan már távmunkában dolgoznak, emiatt észrevehetően kevesebb ember van az utcákon, a metróban és a buszokon.
Hétfőn már bezárták a sportklubokat, a múzeumokat, a templomokat, valamint nem lehet temetést és – néhány zónában – esküvőket tartani. Rövidítették a bárok, az éttermek és a szupermarketek nyitvatartását is: hétfőtől péntekig tarthatnak nyitva, akkor is csak este hatig. Szombaton és vasárnap zárva kell maradniuk, kivéve a házhoz szállítást is kínáló éttermeket. (Az olasz kormány azóta tovább szigorított, és csak a létfontosságú üzletek nyitvatartását engedélyezte - a szerk.)
A negyedet jelenleg csak munkavégzés céljából vagy egészségügyi okból lehet elhagyni, és ezt igazolni kell. Ha valakit közterületen ellenőriznek a hatóságok, és kiderül, hogy hamis indokkal tartózkodik ott, akkor büntetést kaphat.
Ezek az intézkedések azt eredményezték, hogy sokan kezdtek pánikba esni és úgy viselkedni, hogy az tovább rontott a helyzeten.
A fertőzött zónákban lévő emberek például hazautaztak, amivel veszélybe sodorták a többieket, és az addig fertőzésmentes zónákba is elvitték a vírust. A kormányzati intézkedések bejelentése utáni éjjelen az emberek megrohanták a szupermarketeket, hogy élelmiszereket halmozzanak fel. Már éjjel sorok alakultak ki, egyes boltok pedig kifogytak a készletekből.
- Önnek hogyan változott meg az élete az elmúlt hetekben, napokban?
|
| Alicia Ibarra |
- Fokozatosan. Eleinte úgy olvastam a híreket a kínai helyzetről, mintha egy távoli dologról lenne szó. Ez egészen addig így volt, amíg meg nem érkezett a vírus Észak-Olaszországba. Mivel az egészségügyben dolgozom, az elmúlt hetekben tájékozódnom kellett erről az ismeretlen vírusról, megjelenésének és fertőzésének módozatairól, és főleg arról, amit radiológusként tudom kell.
Amikor Rómában is diagnosztizálták az első eseteket, a munkahelyen is elkezdtünk óvintézkedéseket tenni, kezdetben enyhébbeket, később komolyabbakat, védőmaszkokat és kesztyűket kezdtünk használni. Az elmúlt napokban fokozódtak az óvintézkedések: a korábbinál nagyobb védelmet nyújtó maszkokat, kesztyűket, szemüvegeket és sapkákat használunk. Módosult a munkaidő, a munka egy részét pedig otthonról, az interneten keresztül is elvégezhetjük.
A változás persze nem csak a munkát érinti. Két iskolás korú gyermekem van, akik most nem járnak iskolába. A férjemmel váltjuk egymást otthon, mindent megteszünk, hogy ne hagyjuk őket egyedül.
Sokat vagyunk otthon, és mivel szabadidőnkben nem mehetünk ki, nem találkozhatunk barátokkal, nem járhatunk sportklubba, újra felfedezzük az asztali játékokat, kártyázunk. A gyerekek tanítása, a házi feladatok kiosztása az interneten, WhatsAppon keresztül zajlik. Naponta segítek nekik, kinyomtatom a feladatokat, közösen nézzük meg a leckéket.
- Pánikot vagy nyugodtságot tapasztal inkább az emberek között?
- Változó. Sok ember aggódik, és úgy gondolja, hogy veszélyes a helyzet, és mindenkit fenyeget a fertőzés. Ők próbálják minél kevésbé kitenni magukat ennek, maszkot és kesztyűt használnak.
Sokan pánikolnak, élelmiszert és italokat halmoznak fel, mintha hamarosan mindennek vége lenne. Feszült a munkahelyi légkör, sokat és részletesen beszélnek a biztonsági intézkedésekről.
Ugyanakkor vannak olyan emberek is, akik azt hiszik, hogy ez csak egy átlagos influenza, ami fel van fújva. Sok fiatal úgy fogja fel az iskolák bezárását, mint egy extra vakációt: járják az utcákat, kocsmáznak, és ameddig csak lehetett, figyelmen kívül hagyták a kormányzati tanácsokat.
Most azonban már komolyabb korlátozásokat vezettek be, ezért szerintem ez az attitűd nagyrészt vissza fog szorulni.
- Mint orvos mit tapasztal a kórházakban és az egészségügyben általában? Van elég orvos, gyógyszer, ágy? (Sajtóhírek szerint a fertőzöttek áradatával egyes kórházak már nem tudnak megbirkózni - a szerk.)
- Nagyrészt egy Róma közeli településen, Poméziában dolgozom, pont a fertőzés római epicentrumában. Itt diagnosztizálták az első helyi fertőzötteket (a turistákat nem számítva), és már 600 beteget helyeztek házi karanténba.
Abban a kórházban, ahol dolgozom, korlátozzák a bejutást. A belépőnek előzetesen ki kell töltenie egy űrlapot arról, hogy milyen az egészségi állapota – van-e láza vagy egyéb tünete –, került-e kapcsolatba betegekkel, volt-e fertőzött zónákban. Ezután adnak egy védőmaszkot, amit használni kell a kórház területén. Korlátozták a belépést a sürgősségi osztályra is: a kórház előtt sátrakat állítottak fel, ahol felmérik, hogy valóban szükséges-e fogadni a beteget.
Ha egy páciensnél felmerül a koronavírus-fertőzés gyanúja, akkor külön útvonalat jelölnek ki neki, hogy minimálisra csökkentsék az érintkezés lehetőségét a nem fertőzöttekkel kórházon belül.
Rómának ezen a részén naponta találunk pozitív eseteket, a gyanús eseteket pedig egyelőre nehézség nélkül ki tudjuk vizsgálni. Eközben ellenőrizzük a saját egészségi állapotunkat is, védőfelszerelés pedig van elég. Lazio egészségügyi rendszere jelenleg ura a helyzetnek.
A kilátások azonban nem jók, ha figyelembe vesszük, hogy Lombardia tartományban, amely gazdagabb és az egészségügyi rendszere is szervezettebb, mint Lazióé, kritikus a helyzet.
Jelenleg elegen vagyunk - orvosok, technikusok, ápolók -, de nem egyforma a helyzet az országban. Van, ahol a fertőzött, de nem beteg orvosoknak továbbra is dolgozniuk kell.
Olaszország más részein nincs elég ágy az intenzív osztályon, nincs elég légzőkészülék, és az orvosok kénytelenek választani, hogy kinek adják ezeket.
Természetesen egyetlen beteget sem hagynak kezelés nélkül, de ha választani kell, hogy kinek jusson légzőkészülék vagy ágy az intenzíven, akkor azt a beteget választják, akinek nagyobb a túlélési esélye.
- Végezetül mit üzen azoknak, akik félnek?
- Azt mondanám nekik, hogy megértem őket. Ez az érzés érthető és elfogadható ezekben a helyzetekben. Azt mondanám nekik, hogy ennek arra kell ösztönöznie minket, hogy betartsuk a kormány és az egészségügyi szervezetek által javasolt megelőző intézkedéseket. Nem kell, hogy a félelem pánikká fajuljon, és önző vagy káros tettekhez vezessen.
Megpróbálnám megértetni velük, hogy ezzel a vírussal az a legnagyobb probléma, hogy nagyon fertőző, és fokozottan érinti a tüdőt. Bár a halálozási arány alacsony, és a betegek többségének az állapota nem súlyos, jelenleg csupán egyetlen eszközzel tudunk harcolni ellene – azzal, ha korlátozzuk a terjedését.
Azt tanácsolom tehát, hogy – hacsak nem szükséges kimondottan – ne menjünk el otthonról, kerüljük a szoros érintkezést az emberekkel, kerüljük a csoportokat, az ünnepségeket, a tömeget. Figyeljünk a higiéniára – kézmosás, felületek –, a közös helyiségekben pedig hordjunk védőmaszkot. Ha tüneteink vannak – láz, száraz köhögés, nehéz légzés –, ne menjünk az ügyeletre, hanem telefonon kérjünk segítséget, és várjuk meg a mentőautót.
Az izoláció és a vírus terjedésének megakadályozása az eszköz arra, hogy a lehető legalacsonyabban tartsuk a fertőzött személyek számát. Ezáltal az egészségügyi rendszer a súlyosabb esetekre koncentrálhat.
Mindez azonban ne akadályozzon meg minket abban, hogy segítsünk a rászoruló szomszédunkon, tehát neki is vásároljunk a gyógyszertárban vagy a boltban.
