Mi köti össze a kollégista gyerekedet egy hajléktalannal?

Mit jelent egyáltalán az, hogy lakáspolitika, és kiket szolgál a kormány által olyannyira ünnepelt otthonteremtési program? Kell egyáltalán támogatni a lakásszerzést? - ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ a frissen alakult Társadalomelméleti Kollégium tavaszi nyitóelőadásán Csengei Andrea a Tettek Ideje Kutatócsoport tagja, Győri Péter ex lakáspolitikus, illetve volt aktivista és Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus, A Város Mindenkié mozgalom aktivistája egy kerekasztal-beszélgetés során kedden a Corvinuson.

Illetve csak kereste volna, mivel - első előadás lévén - bőven voltak gyermekbetegségei a beszélgetésnek, amivel csak a legkisebb probléma volt az, hogy a szervezők nem tudtak a négy megszólalóra legalább két kézi mikrofont szerezni, hanem egy mikroportot adogattak körbe amíg le nem merült. Rengeteg fontos és aktuális kérdést dobott fel a szervezet a kerekasztal-beszélgetés előtt, kezdve onnan, hogy lesz-e saját lakása a mai fiatalságnak, vagy egyáltalán kell-e támogatni a saját lakás megszerzését az államnak. Sajnos a válaszok azonban rendre elmaradtak, többnyire azért, mivel a beszélgetést moderáló Domschitz Mátyás nem igazán találta helyét, a fiatal hallgatóság számára fontosabb témákat feszegető kérdések elmaradtak. Domschitz inkább a lakásmozgalmak kultúrtörténetiségét próbálta firtatni kisebb-nagyobb sikerekkel, így rengeteg feldobott labda - már ha egyáltalán fel lett dobva - maradt lecsapás nélkül.

A fő cél, hogy megfelelő lakásban éljenek az emberek

A beszélgetés kezdetén a részvevők megpróbálták elsőként definiálni a lakásszegénység kifejezést. Csengei Andrea egyből egy nagyon erős személyes vonallal kezdett, amely jól illusztrálja, miről is van szó: ő elismerte, lakásszegénységben él, azaz egy hitelekkel leterhelt, fűthetetlen, egyre romló állagú lakásban húzzák meg magukat, ki tudja még meddig. Győri Péter akadémikusabban próbálta körüljárni a témát, egyben rámutatva arra, hogy nem is gondolnánk, mennyi mindenkit érint a probléma: 4 millióan vannak az országban, akiknek bizonytalan a lakhatásuk, félmillióan még mindig félkomfortos, vagy komfort nélküli lakásban élnek. “Ez a kor színvonalának nem megfelelő lakás” - mondja. Geolokáció alapján is definiálhatunk, hiszen nem mindegy például, hogy ártérben, rossz infrastruktúrával körülvett területen van az ingatlan. Ugyanakkor ott a jogi metszete is a témának: rengetegen vannak, akik kilakoltatás előtt állnak, bizonytalan a jogviszonyuk. Pénzügyi szemszögből nézve lakásszegénynek minősül az, aki nem engedheti meg magának a vásárlást és a lakásfenntartást.

Udvarhelyi Tessza arcot akar adni a lakásszegénységnek: elmesélte, kutatásukban részt vett a 60 év körüli Károly, aki hajléktalan és a kutatócsoport bázisán él. Vagy ott van Magdi, aki családok átmeneti otthonában élt két gyerekével, nekik azóta sikerült egy romlott állapotú szociális bérlakásban meghúzniuk magukat, de nem tudják felújítani a lakást. Ica családon belüli erőszak elől menekült gyerekeivel egy devizahitellel terhelt lakásból, amelyet átadtak a Nemzeti Eszközkezelőnek. Neki lakcímproblémái vannak: hiába fizet az albérleteiért, nem hajlandóak bejelenteni. Tünde egy pincében él a párjával, nekik a telekhez tartozó kert rendbetartása mellett engedte meg a tulajdonos, hogy ott maradjanak. Ezek között az emberek között vannak magasan iskolázottak is - számol be Udvarhelyi.

Azt se tudják, hogy van ilyen

Győri Péter viszont leszögezi, nem szociális történet a lakáspolitika és el van tévedve az, aki szerint ez mindössze a hajléktalanok lakáshoz juttatását jelenti. Szerinte Magyarországon nincs lakáspolitika a rendszerváltás óta, mintha kiradírozták volna. Ráadásul szakemberekből sem lehet nagyon válogatni, Győri Péter szerint maximum 5 ember van az országban, aki talán tudna valamit tenni ebben a kérdésben. Ezzel szemben Európa más országaiban ennek nagyon gazdag szakpolitikai hagyományai vannak, pénzüggyel és az eszközrendszerrel együtt.

Ezzel szemben Magyarországon “az elmúlt években kevesebb lakás épült mint bármikor”, pedig ez az egyik legfontosabb összetevője a GDP-nek Győri Péter szerint. Azt ugyan elismeri: a lakáspiachoz hihetetlen erőt igénylő szabályozásra és támogatási rendszerre van szükség, aminek csak egy része, hogy a rászorulókat is lakáshoz juttatják. “A lakásügy közügyből magánüggyé változott Magyarországon” - összegezte a lakáspolitika elmúlt néhány évét a korábbi szakpolitikus.

Udvarhelyi Tessza szerint ugyan konkrétan lakáspolitikája nincs a kormánynak, viszont igenis van lakhatással kapcsolatos politikája a rendszerváltás utáni kormányoknak: a lakástulajdonlást támogatják, elsősorban a jómódúakét úgy, hogy az akadályozza a mobilitást. “Évi százmilliárdokat költünk arra, hogy a biztosabb egzisztenciával rendelkező embereknek biztosabb lakhatása legyen és töredéket arra, hogy a rászorulóknak is jusson.” Szerinte egyébként itthon bőven van felhasználható szakirodalom és nem a Győri által említett 5 szakemberre lehet támaszkodni, de a politika nagyban tesz erre, a valós politikába alig megy át valami a könnyen fellelhető megoldásokból.

“Teljesen megdöbbentő számomra, hogy 110 év alatt senki sem ébredt rá arra, hogy ez közügy és ennyi idő alatt senki sem volt képes egy rendszer kidolgozására” - reagált Csengei Andrea, aki kutatásában az 1906-os lakbérsztrájkot is vizsgálat, amikor mindössze 7 év alatt emelkedett 50 százalékkal a többnyire szegények által bérelt kislakások díja. Győri erre reagálva felidézi, hogy azért Magyarországon a második világháború után sikerült közüggyé emelni a lakhatást, ami aztán a rendszerváltás után eszközök híján süllyedt vissza a magánügy területére.

Akit segít a kormány lakáshoz jutni, az oda is szavaz?

Az elmúlt 20-25 évben a magyar kormány mindig ugyanazokat támogatta, akik már rendelkeznek alaptőkével. Róluk azt gondolja az állam, hogy ők érdemesek arra, hogy rendelkezzenek lakással - mondta Udvarhelyi, amikor arra terelődött a szó, hogy miért pont a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) intézményével próbálja támogatni a kormány a lakosságot. Ez, és a hitelfelvétel támogatása (akár a 2000-es évek elején is) egy osztálypolitika a szociológus szerint, aki azt mondja, ez a fajta támogatás a feltörekvő középosztályban erősíti a párt szavazótáborát és egy hozzá hű, lojális réteg kialakítását segíti. “A nagy ellentmondás akkor jön ki, amikor megnézzük, hogy kiket nem támogat” Jelenleg állami támogatás nincs a rászorulóknak, csak önkormányzati szinten, ahol maximum 10 000 forintot adnak havonta a rászorulóknak lakásfenntartásra önkényesen. Nem csak azt érdemes megnézni, hogy kinek ad pénzt az állam, hanem, hogy kitől veszi el, kinek nincs már támogatás - véli Udvarhelyi Tessza.

Utcára kerülünk, de nem mindegy, hogyan

De akkor mit lehet tenni azért, hogy az osztálypolitikát felváltsa a 4 millió rászoruló megsegítése? - terelődött át a szó a mozgalmi szerveződésekre. Csengei Andrea és Udvarhelyi Tessza felvázolta: három fontosabb időszak volt, amikor a lakhatásért küzdő mozgalmak sikeresen tudtak küzdeni. Az iparosodás korában, az 56-os forradalom után, aztán a rendszerváltáskor. Ezek azok a strukturális változások, amikor a magyar társadalom nyitottá válik egy ilyen kezdeményezésre. Csengei nem volt túl konkrét, szerinte akkor lehet mozgalom, ha az emberek végre ráébrednek, hogy ebből elég.

Győri Péter egy fokkal árnyaltabban közelítette meg a kérdést, de nem voltak túl jó hírei: szerinte még azt sem tudják az emberek, hogy mit kéne itt csinálni, azt meg főleg nem, hogy hogyan - fakadt ki a szakértő. Fontos tényezőként említette, hogy az ember felszerelkezzen olyan tudással, ami lehet, hogy haszontalannak tűnik, de egy rezsimváltáskor szükség lehet rá, másképp visszazuhannak a dolgok. Ráadásul ahhoz, hogy legyen valami változás, ahhoz érzelmek is kellenek: az Udvarhelyi által felhozott három példa kapcsán ott volt a kapitalisták félelme a dühös és reményvesztett radikálisoktól, ami végül érdeküké tette, hogy orvosságot keressenek. Mindhárom esetben szükség volt arra is, hogy osztályszövetség jöjjön létre és kiszélesítse a kérdést. Domschitz aztán kis idő elteltével belefojtotta a szót Győri Péterbe a mondanivalója kellős közepén, mondván, hogy másnak is legyen ideje felszólalni, de innen már csak a közönség kérdezett.

Lehet nem csináljuk jól

Akik viszont éltek volna a lehetőséggel, és próbáltak aktuális kérdésekkel fordulni a résztvevőkhöz, ha már ez a moderátori székből nem feltétlenül valósult meg, azonban az a vicces helyzet támadt, hogy a moderátor minden kérdezőt megpróbált rövidre zárni és félbeszakítani, így itt sem bontakozhatott ki érdemi vita. A nézők egyébként a kritikát sem tartották magukban: volt, aki szerint kérdések voltak, de elmaradtak a válaszok, mások azt mondták, hogy nem érdemes mozgalmakról beszélni, amikor a fiatalokat, nyugdíjasokat, hajléktalanokat is máshogy és máshogy érint a probléma. Volt, aki nem értett egyet Győri Péterrel abban, hogy Európában flottul menne a lakáspolitika, hiszen London, Berlin, Párizs és Stockholm is lakhatási gondokkal küzd. De akadt olyan kérdező, aki nem tartotta magában a húsbavágó kérdést: hogy lehet az, hogy egy diák jó esetben megkeres egyetem mellett részmunkaidőben havi 120 ezer forintot, majd ugyanennyit, vagy többet elkérnek tőle havonta albérletre, és ezt még egy rosszabb lakásért, és miért nincs ezért forradalom?

Titok Győri szerint, hogy miért nem vonulnak ezért az utcára az emberek. A magas lakbérárakat Európában próbálták szabályozni, erről videónk itt. A magánpiacon adókedvezményekkel, adómentességgel lehetne kezelni ezt a problémát, amelyre van példa Európában. Itthon nincs lakáshiány, az elvándorlók miatt rengetek az üres lakás, megfizethetőségi probléma van. Udvarhelyi szerint a forradalom azért sem következik be, mert túl élesek Magyarországon az osztálykülönbségek “nem akarjuk magunkat közös csapatban látni a másik emberrel”, de azt sem zárta ki, hogy a hazai civil szervezetek és aktivisták csinálnak rosszul valamit, amiért nem sikerült mainstream napirendi ponttá tenni a lakhatás problémáját.

Kicsit a kimaradt ziccer érzésével távozhatott a hallgatóság a beszélgetésről, hiszen jó lehetőség lett volna ez arra, hogy a rászorulókon túl a fiatalok is megismerkedjenek a lakhatási problémák megoldásaival. Sajnos a kérdések egy jó része megválaszolatlanul maradt, ha egyáltalán fel lett téve. Ezek alapján csak csak megtippelni tudjuk, hogy mi köti össze a kollégistákat a hajléktalanokkal, és nekünk lesz-e a saját lakásunk.