Káncz Csaba a Mindenki Magyarországa Mozgalom jelöltje az ellenzéki előválasztáson. A szerző nem tagja szerkesztőségünknek, külsősként publikál oldalainkon.
Idén július 23-án lesz 100 éve, hogy forradalmárok – a szovjet Komintern segítségével – megalapították a Kínai Kommunista Pártot (KKP). A mindössze 50 fővel magalakult párt mára 92 millió tagot számlál.
Brutális évtizedek
A KKP a hidegháború évei alatt több tízmillió ártatlan civil halálával járó tragédiákat hozott a saját népére, legyen az a Nagy Éhínség (1959-61) vagy a Kulturális Forradalom (1966-76).
Ez utóbbi az 1966. május 16-án kiadott pártértesítéssel kezdődött meg, mellyel Mao Ce-tung pártfőtitkár Lin-Piao védelmi miniszter támogatásával kibuktatta a hatalomból a legbefolyásosabb politikusokat. Mao még mindig a sztálini ideológiát vallotta és úgy vélte, mind a Hruscsov, majd Brezsnyev vezette Szovjetunió, mind pártbeli ellenfelei a „jobboldali burzsoázia” pártján állnak, s a proletárdiktatúra létét veszélyeztetik.
A vörösgárdisták nem kímélték az ország nemzeti kisebbségeit sem, leromboltak több ezer tibeti buddhista szentélyt, hajtóvadászatot rendeztek Belső-Mongóliában és az iszlám hitet valló ujgurok között is. A kulturális forradalom első három évében Mao sikeresen megszabadult legfőbb ellenfeleitől, ezért feloszlatta és a hadsereg erejével pacifikálta a Vörös Gárdát, de országában fenntarthatatlan állapotot teremtett.
A közművelődés és közélet szinte minden orgánuma szünetelt, az iskolák mellett bezártak a színházak, a mozik, a könyvtárak, a szórakozás minden formája tiltott volt, miközben az értelmiségiek nagy része nehéz fizikai munkát végzett vidéken.
Az ortodox sztálinista Kína társadalmi és gazdasági válságba került, miközben 1969-ben kis híján nukleáris háborúba keveredett az ellenforradalminak tekintett, brezsnyevi Szovjetunióval is.
2001 után
A rezsim jelenlegi önbizalma tehát nem is annyira a múlt századi ’teljesítményéből’ származik, hanem főként a 2001-es WTO-csatlakozás óta felmutatott gazdasági virágzásból.
Peking a csatlakozás utáni kezdeti években ügyesen játszott rá az elkényelmesedett Nyugat hozzáállására. A világpolitikában feltűnésmentesen közlekedett, miközben szigorúan megosztásra kényszerítette („forced transfer of technologies”) a befektető nyugati cégeket a csúcstechnológiájukkal kapcsolatban.
Amikor kitört a botrány amiatt, hogy Kína pénzeket adott Bill Clinton kampányához, azt is hamar eltussolták azzal az amerikai érveléssel, miszerint a KKP „konvergál” a nemzetközi kapcsolatok liberális főáramához.
A 2012-es fordulópont
A nyugati szívélyességnek 2012-ben lett vége, amikor Hszi Csin-pinget megválasztották a KKP Központi Bizottság főtitkárává. Az amerikai megfigyelők jégre mentek, a New York Times neves kolumnistája, Nicholas Kristof arról értekezett, hogy Hszi a nyitottság új korszakát fogja bevezetni.
De a kínai értelmiség is mellényúlt, amit jól mutatott, hogy a 2013-as, úgynevezett „Alkotmányos Vita” során még hittek Hszi jogállami hozzállásában. Egy belső KKP-iránymutatás („Document no. 9”) viszont kiszivárgott a hongkongi sajtóhoz, amiből világosan kiderült, hogy Hszi belső köre a bírói függetlenséget, a szólásszabadságot liberális elcsúszásnak tartja, amely ellen határozottan harcolni kell. Ez rögtön véget is vetett a Hszi-vel kapcsolatos kezdeti illúzióknak.
Hszi a keményvonalas ideológiát megtámogatta a Dél-kínai-tengeren végrehajtott törvénytelen annexióival és mesterséges szigetek építésével - amelyek alapján aztán kizárólagos gazdasági övezeteket követelt magának. 2018-ra a feszültség Washingtonnal már a nyílt színre tört, egyrészt a kereskedelmi háborúval, másrészt az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács Indo-Pacifikus Stratégiájával. Ma már tudjuk, hogy az amerikai stratégiát jó részben a Kína-ellenes ausztrál nemzetbiztonsági törvénykezés inspirálta.
A nemzetközi színtéren Kína az eurázsiai tengely megerősítésére törekszik, amelynek keretében szoros politikai és katonai kapcsolatokat ápol Oroszországgal, de kiemelt figyelmet fordít Pakisztánra és Iránra is. Kétoldalú, államközi szerződésekkel pedig növeli nemzetközi befolyását.
Ezek a kétoldalú partnerségek nem alapulnak univerzális értékeken – mint például az emberi jogok.
Csúcstechnológiával karöltve
A centenárium évében a KKP vezetése szilárdan hiszi, hogy Hszi elvtárssal a középpontban egy olyan átfogó rendszert fejlesztett ki, amellyel hatékonyan tudja kormányozni az óriási országot. Ez gyakorlatilag egy leninista államszervezet ötvözése kapitalista termelési módszerekkel – és fejlett digitális technikák kiterjedt alkalmazásával.
Az országot törvények szabályozzák, de a KKP dönti el, hogy az adott törvényt hogyan kell értelmezni. Vannak a bölcs vezetők és az odaadó tömegek, nincsen fenntartva hely a nézeteltérések számára, amelyek a harmóniát megzavarnák.
A Nyugat a 21. század első két évtizedét jórészt abban a hitben töltötte, hogy Kína „konvergál” hozzá. De mára világossá vált, hogy a KKP vezette ország olyan erőteljes leninista egypártrendszer, amely önmagát csúcstechnológiával támogatja meg. A szovjet tömb összeomlása után három évtizeddel az új kínai techno-leninizmus egy hiteles vetélytársa lett a liberális demokráciáknak.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
