A futball egyszerű játék. 22 ember kergeti a labdát 90 percen át, és a végén a németek nyernek.
Az angol csatárlegenda, Gary Lineker mondása nem véletlenül vált szállóigévé, hiszen nagyon jól visszaadja, mi jellemezte a német focit hosszú évtizedeken át. Bármilyen reménytelen volt a helyzet, a Nationalelf küzdött, csúszott-mászott, felszántotta a pályát, és lehetetlen szituációkból került ki győztesen.
Ez volt az a csapat, amelyet soha nem lehetett leírni – függetlenül attól, hogy hány klasszist termelt ki az adott generáció.
A német tizenegy önbizalma, tartása, mentális ereje párját ritkította – ennek köszönhető, hogy 1976 óta mindössze egy 11-es párbajt veszített nagy tornákon, miközben hatot megnyert, ezek közül kettőt (’86-ban Mexikóban és ’96-ban Angliában) a házigazda ellen.
Abba most nem mennék bele, hogy mindez mennyiben köszönhető az úgynevezett nemzeti karakternek – a mai Németországban ez amúgy is kényes téma –, és mennyiben más tényezőknek, hiszen ez a kérdés számos, hosszas elemzésre érdemes történelmi, politikai és társadalom-pszichológiai összefüggést vet fel.
Tény, hogy Németország mindig is sokszínű volt: az egyes tartományok jelentősen különböznek egymástól, és nehéz lenne egy kalap alá venni Münchent mondjuk Berlinnel – a keleti tartományokról nem is beszélve.
Ugyanakkor mégis létezik egy láthatatlan erő, ami összetartotta és összetartja a német tizenegyet.
Nem véletlen, hogy a foci vb-k és Eb-k idején Stuttgarttól Brémáig, Duisburgtól Drezdáig mindenhol megáll az élet, és az egész ország beáll a csapat mögé.
Ez a „titokzatos” erő ugyan nem tűnt el, de jelentősen meggyengült az elmúlt években.
A 2014-es vb-t megnyerő, a 2008-as Eb-n döntős, a 2010-es vb-n, valamint a 2012-es és a 2016-os Eb-n pedig elődöntős válogatott a legutóbbi két tornán akkorát bukott, hogy rossz volt nézni.
A 2018-as világbajnokságon – története során először – még a csoportkört sem élte túl a Nationalelf. A szurkolók retinájába alighanem örökre beleégett az a képsor, amikor Manuel Neuer a Dél-Korea elleni csoportmeccs utolsó percében a koreai (!) 16-osnál elveszíti a labdát, majd egy bődületes indítás után Son Hueng-min bepasszolja a bőrt a tök üres német kapuba. Dél-Korea ünnepel, Németország romokban.
Az idei Eb-n a traumák csak szaporodtak. Vereség a franciáktól, majd kínkeserves döntetlen a magyar válogatottal szemben, ráadásul mindkettő hazai pályán.
Aztán jött a történelmi derbi a Wembley-ben, amely végén az EU-ból önként kiszakadt angolok boldogan fújták a betiltott háborús nótát: nincsenek már német bombázók a levegőben.
Anglia mennybe ment, Németország kapitulált.
Persze elvileg lehetett volna máshogy is. Szintén sokáig emlékezetes képsor marad, ahogy Thomas Müller három védővel a nyakán lohol Pickford kapuja felé 1:0-s angol vezetésnél, majd 16 méterről lő – harminc centiméterrel a jobb kapufa mellé.
A „volna” azonban a fociban sem játszik, véletlenek itt sincsenek. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Néha nem árt egy nagy pofon az észhez téréshez.
A búcsúzó szövetségi kapitányt, Joachim Löwöt persze még így is nehéz lenne sikertelennek nevezni, hiszen csapatával nyert egy vb-arany- és egy Eb-ezüstérmet, valamint további három alkalommal a legjobb négy közé jutott ezeken a tornákon. A búcsú ugyanakkor valóban csúfra sikeredett.
Miért?
Talán azért, mert ebből a tizenegyből épp az hiányzott, ami a német válogatottban általában megvan: a mentális erő, a kiváló csapatszellem, a győzni tudás képessége.
Egy rakás jó játékosból még nem lesz automatikusan jó csapat – ehhez valami plusz kell. Ez pedig most nem volt meg, mint ahogy az általános német közhangulat is volt már jobb – azt, hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, döntse el mindenki maga.
Csüggednie persze nem kell a német drukkereknek, már csak azért sem, mert ha valaki képes visszahozni a szükséges pluszt, avagy újból megtalálni a láthatatlan erőt, akkor az Löw utódja, a Bayern Münchennel mindent megnyerő Hansi Flick.
A német focit nem kell temetni – ha nem is nyernek mindig, azt tudják, hogyan kell talpra állni.
A miniszterelnök jabvasolta. 
