Iránban a tömeges tiltakozás a harmadik hetébe lépett, és a rezsimnek nem sikerült gyorsan elfojtania a lázadást annak ellenére, hogy a rendészeti parancsnokság, a helyi Baszidzs milíciák és a hírszerzési minisztérium teljes erejével próbálja ezt meg. A tiltakozók által tanúsított figyelemre méltó nyilvános dac megrázta és feldühítette a rezsimet, csakúgy, mint az egységes támogatás, amelyet a diaszpórától és a nemzetközi közvéleménytől kapnak. A tiltakozásokban eddig mintegy 200 ember vesztette életét.
Egyes külföldi kormányok kézzelfogható támogatással reagáltak – például az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma szeptember 23-án új általános engedélyt adott ki az iráni nép internetes kommunikációjának megkönnyítésére a kapcsolódó szolgáltatások és szoftverek biztosításával. Egyes jelentések szerint az EU és az USA új gazdasági szankciókra is készül a rezsim ellen.
Egyedülálló felzúdulás
Irán belpolitikai felzúdulása mind mélységében, mind kiterjedésében egyedülálló: 1979 óta először fordul elő, hogy egy tiltakozó mozgalom túllép minden jelentős etnikai, társadalmi és gazdasági megosztottságot, miközben egyetlen követeléseként a rezsim megdöntésére összpontosít. Ráadásul a nők vezető szerepet játszanak, és egy tabutémát céloznak meg: a kötelező hidzsáb-viselést.
Hamid Dabasi, a Columbia Egyetem iráni tanulmányok és összehasonlító irodalom professzora azt mondja, hogy bár ezeknek a tiltakozásoknak valóban vannak gazdasági aláfestései – utalva a bénító nyugati szankciókra – „a felkelések komoly összetevője a középosztálybeli nők, akik magasan képzettek, világszerte be vannak kötve” és a kölcsönös utálat egyesíti őket a kötelező fátyolozást kikényszerítő rendszerrel szemben.
Az irániak 40 százaléka 24 év alatti, és mivel ez a csoport nagykorúvá vált, megváltoztatta a játszmát. Ez az, amitől más ez a pillanat: ez a generáció csak hírből hallott az 1979-es forradalomról és különösen a nőknek elege van a rendszerszintű diszkriminációból.
Ráadásul van lehetőség a további eszkalációra a lakosság azon kritikus szegmensei körében, amelyek eddig még nem csatlakoztak tömegesen a tüntetésekhez, így a nemzeti fegyveres erők (Artes) és más katonai ágak tagjaitól kezdve a köztisztviselőkig és a közszférában dolgozókig. Különösen érdemes lesz figyelni az olaj- és gázipari ágazatokat, amelyek általános sztrájkja döntő hatással volt az 1979-es forradalom kimenetelére.
Ennél is rosszabb a rezsim szemszögéből, hogy a hátrányos helyzetűek csatlakozhatnak a középosztályhoz, mivel társadalmilag már nem annyira konzervatívak, mint korábban, és azon gazdasági sérelmeik miatt, amelyeket a középosztállyal osztoznak. A rezsimnek eddig sikerült kijátszania a középosztályt és a hátrányos helyzetűeket egymás ellen, és közben mindkettőt elnyomni. Ha ez a két csoport a jövőben egyesítik erőit, hatalmas kihívást jelentenek egy olyan rezsim számára, amely sem kenyeret, sem szabadságot nem ad.
A Raiszi tényező
Az sem utolsó szempont a zavargásokban, hogy a nép körében a tavaly megválasztott elnök, Ebrahim Raiszi gyűlölt figurának számít, mivel 1988-ban Teherán főügyészeként több ezer iráni politikai fogoly kivégzéséért ő volt a felelős. 1988 nyarán több ezer fiatal politikai foglyot és ellenzékit végeztett ki a rezsim, rögtönítélő bíróságok ítélete alapján. Őket jelöletlen tömegsírokban földelték el.
Júliusban Raiszi közölte az összes végrehajtó szervvel, hogy el kell kezdeni a „hidzsábról és tisztaságról” szóló, 2006-ban először Mahmúd Ahmadinezsád volt elnök által kihirdetett szabályzat teljes körű végrehajtását. Eszerint a hidzsáb laza betartása elleni küzdelem prioritást élvez, a kormányzati szervek esetében pedig szigorú szabályokat vezetnek be a női alkalmazottak öltözködésére vonatkozóan az irodákban, és elősegítenék a hidzsáb nyilvános viselését.
Az elmúlt hónapokban a közösségi médiában a polgárok által lopva rögzített erőszakos jelenetek kezdtek el cirkulálni, amelyeken az erkölcsrendőrség lökdös és meghurcol nőket, akik állítólag megsértik az Iszlám Köztársaság szigorú hidzsábra vonatkozó irányelveit.
A tüntetések eddigi kezelése
Az első napokban a mozgalom egyedi kombinációja arra késztette a rezsimet, hogy óvatosan cselekedjen, és visszatartsa a korábban látott taktikáját, miszerint törzserőket telepített a tiltakozások korai leverésére. Törzserők alatt az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) civil ruhás törzstagjaira és a speciálisan kiképzett Baszidzs félkatonai kádereire kell gondolni. Utóbbi egységeket a Sarallah Security Headquarters (SSH) irányítja, az IRGC parancsnoki központja, amelynek feladata a rend fenntartása a fővárosban, elsősorban az utcák nyers erővel történő visszafoglalásával.
A múltbeli felkelések során az SSH jellemzően közvetlenül azután kezdte el áldatlan tevékenységét, hogy Ali Hámenei legfelsőbb vezető nyilvános beszédet mondott, amelyben elítélte a tüntetőket. A jelenlegi esetben azonban a fellépés brutálisabb szakasza Teheránban és más városokban október 2-án, a zavargással kapcsolatos első megjegyzései előtti éjszakán indult. Az a kérdés, hogy a visszaállítási kísérlet sikeres lesz-e, jelenleg bizonytalan, részben azért, mert a tiltakozó mozgalom önszerveződő, decentralizált, és vezető nélküli - ezért nehezebben megcélozható.
A külföld hibáztatása
Amellett, hogy mozgósította erőit a belső elnyomásra, a rezsim régi taktikájához folyamodott, amely szerint a „külföldi ellenségeket” hibáztatja a tiltakozások szítására irányuló „összeesküvésben”. Október 2-án az IRGC főparancsnoka, Hosszein Szalami tábornok azzal vádolta meg az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Szaúd-Arábiát, hogy vezető szerepet játszottak a felkelésben a „pusztító” perzsa nyelvű médiáikon keresztül (például a Voice of America, a Radio Farda, a BBC és az Iran International). Egy nappal később Hámenei hasonló vádakat szórt Washingtonra, Rijádra és Izraelre.
Még baljóslatúbb, hogy a rezsim már párosította ezt a retorikát a külföldi célpontok elleni katonai fellépéssel. Szeptember 24-én az IRGC szárazföldi erőinek északnyugati parancsnoksága csapást mért az iráni kurd ellenzéki pártok táboraira Észak-Irakban. Teherán azzal vádolta ezeket a csoportokat, hogy a határon túli erőszakra buzdítottak az iráni kurd határ menti városokban, amit ők tagadnak. Az IRGC csapásai sok áldozatot követeltek – főként kurd gerillákat, de néhány civilt is, köztük egy amerikai állampolgárt.
Vajon ezek a tiltakozások tartós változást hoznak?
Nincs garancia arra, hogy a különböző városokban zajló különböző demonstrációk egyetlen, koherens mozgalom köré olvadnak össze. A demonstrációkat az is nehezíti, hogy hiányzik az összetartó vezetés, és a módszeres szervezés.
Függetlenül attól, hogy ezek a tüntetések végül jelentős változást eredményeznek-e vagy sem, kétségtelenül költséget jelentenek Irán uralkodó papságának. Ezek közül a költségek közül talán a legjelentősebb az a hatás, amelyet ezek a tiltakozások gyakorolnak az Iszlám Köztársaság amúgy is egyre gyengülő legitimitására bel- és nemzetközi szinten egyaránt.
Sokat hozhatnak a konyhára az új adókedvezmények. 
