A Fekete-tenger, furcsa, szinte beltenger mivolta ellenére, vagy éppen azért, évezredek óta fontos stratégiai jelentőséggel bír. Ha az ókori görögökig nem is akarunk visszamenni, akkor is azt mondhatjuk, hogy Oroszország legalább Nagy Péter óta törekedett arra, hogy ellenőrzése alá vonja nemcsak magát a tengert, hanem az oda ki- és bejutást biztosító tengerszorosokat is, és ennek érdekében több háborút is vívott. A Dardenellák és a Boszporusz kontrollálásának álma aztán Törökország NATO-tagságával került végleg a távoli álmok világába.
A Szovjetunió összeomlása után azonban Oroszország a szevasztopoli flottatámaszpont, illetve a teljes Krím 2014-es annektálása révén meg tudta őrizni erőteljes jelenlétét a Fekete-tengeren. Az Ukrajna ellen indított 2022. februári támadás kezdetén sem lehetett kérdés, hogy a tenger az oroszok felségterülete. Ukrajnának gyakorlatilag nem volt flottája – sem elég erős légiereje –, így a legtöbb stratégiai elemzés adottnak vette, hogy az oroszok azt tehetnek a Fekete-tengeren, amit akarnak. Törökország nem sokkal az orosz támadás után bejelentette, hogy a szorosokat lezárja a hadihajók előtt. Kezdetben ez is Oroszországnak látszott talán inkább kedvezni, hiszen hatalmas erőfölényben voltak a Fekete-tengeren, Ukrajnától pedig ezzel az elvi lehetőséget is elvették, hogy mondjuk Nyugatról hadihajókat kapjon.
Talán még a kedves olvasók is emlékeznek arra, hogy a háború elején reális lehetőségként merült fel, hogy az oroszok partraszállást hajthatnak végre Odessza térségében, és az orosz vezetők is többször kifejezték, hogy céljuk Ukrajna teljes elvágása a tengertől, egy Moldovától az Azovi-tenger északnyugati partjaiig húzódó, orosz ellenőrzés alatt álló folyosó létrehozásával.
Csapás csapás hátán
A dolgok azonban nagyon máshogy alakultak. Az első nagy fordulópont a hadszíntéren a fekete-tengeri orosz flotta zászlóshajója, a Moszkva cirkáló 2022 áprilisi elsüllyesztése volt. Ez nemcsak magának a hajónak az elvesztése miatt borította fel a stratégiai helyzetet, hanem azért is, mert a Moszkva légvédelmi eszközei és radarjai pótolhatatlan űrt hagytak maguk után a flotta többi hajójának védelmében is, illetve azért, mert az oroszoknak szembesülnie kellett azzal, hogy az ukránok hatékony és messzire hordó hajó elleni rakétákkal (elsősorban a saját fejlesztésű Neptunokkal) rendelkeznek, amelyek ellen a flotta legerősebb hajója sem tudott védekezni.
Innentől kezdve az oroszok azt a viszonylag egyszerű stratégiát követték, hogy az ukrán rakéták hatótávolságán kívül tartották a hajóikat, ezzel viszont nagyjából tétlenségre is kárhoztatták hajóikat, hiszen azok nem merészkedtek elég közel az ukrán partokhoz ahhoz, hogy cirkálórakétákon kívül bármilyen fegyvert bevessenek, szenzorjaikkal „belássanak” az ukrán szárazföld mélyére. Partraszállást pedig már emlegetni sem emlegetett senki.
The 1st video of the Moskva missile cruiser before it sank, if photos posted last night are accurate. It was listing to one side & on fire inside & out, with the area around the bridge burning intensely from what Ukraine says was 2 missile strikes pic.twitter.com/0QpI1tzOrI
— Alec Luhn (@AlecLuhn) April 18, 2022
Az orosz hajók továbbra is szerepet játszottak az Ukrajna ellen indított légitámadásokban, hajóról indítható rakétákkal támadva az ukrán célpontokat. Ez nem elhanyagolható szerep, ugyanis ezeket az eszközöket máshogy nem tudnák bevetni, ráadásul az ukrán légvédelem dolgát is megnehezíti, hogy ebből az irányból is érkeznek fenyegetések. Ha viszont azt nézzük, hogy több százmillió dollárt érő hajókat gyakorlatilag kilövőállásnak használnak csupán, az nem éppen hatékony módja az erőforrások kihasználásának.
Közben létrejött a gabonaegyezmény, amely tovább csökkentette az orosz flotta szerepét, hiszen az ukrán kikötőkből részlegesen újraindulhatott az áruforgalom, így nem volt tovább szükség a kikötők blokádjának fenntartására.
Az ukránok azonban ezt a status quót is felborították, és támadások azóta is tartó sorozatát indították a krími orosz inftrastruktúra, a kikötői létesítmények, a hajók, illetve a Krím megszállásának szimbólumaként, és egyben fontos logisztikai összeköttetésként is szolgáló Krími (Kercsi) híd ellen. Ezek a csapások egyrészt – a szorosok török kontrollja miatt rövid távon mindenképpen – pótolhatatlan veszteségeket okoztak az orosz flottának, és tovább változtattak a stratégiai helyzeten is. A feldühödött Oroszország 2023 nyarán – a Kercsi híd ellen tengeri drónokkal végrehajtott támadás után – felmondta a gabonaegyezményt, és bejelentette az ukrán kikötők blokádját. Csakhogy hamar kiderült, az oroszok ismét blöfföltek, ugyanis miután az ukránok kijelöltek egy partok közelében húzódó „biztonságos tengeri folyosót”, az orosz hajók egy-két próbálkozás után gyakorlatilag tétlenül figyelték, hogy az ukrán kikötők forgalma lassan a háború előtti szintre nő vissza. Az oroszok flottaegységeiket nagyrészt visszavonták a biztonságosabbnak ítélt kikötőkbe a Fekete-tenger keleti partvidékére.
Szégyenben maradtak
Eljutottunk tehát odáig, hogy Oroszország gyakorlatilag elvesztette az ellenőrzést a Fekete-tenger felett, az orosz fekete-tengeri flotta pedig erőt sugárzó és erőt projektáló hajóhadból az ukrán eszközök elől bujkáló, költséges védelmet igénylő szégyenfoltjává vált az orosz haderőnek. Az ukránok közel két év alatt megsemmisítették a fekete-tengeri flotta nagyjából harmadát: az orosz támadás előtt körülbelül 80 hadihajója volt az oroszoknak a hadszíntéren, ebből mostanra 25 megsemmisült, 15 másik pedig javítás alatt áll. De hogyan volt képes egy gyenge légierővel, flottával pedig egyáltalán nem rendelkező ország meghátrálásra kényszeríteni az orosz flottát?
Egyrészt az elmúlt két évben kiderült, hogy miként az orosz haderő több más része, a fekete-tengeri flotta sem „tudta” azt, amit az oroszok reklámoztak róla. Erre a legjobb példa a Moszkva pusztulása, amelynek papíron simán ki kellett volna tudnia védeni, de legalábbis túlélni az ellene indított, végzetesnek bizonyuló támadást, azonban feltehetően a legénység gyenge kiképzése, illetve az elmaradt karbantartások, a nem megfelelően működő rendszerek miatt erre mégsem volt képes.
Biztosan fontos szerepet játszott a nyugati hírszerzés segítsége is, bár erről az érintettek – érthető módon – keveset beszélnek. Egy hadihajóval igen nehéz elbújni – ha az ellenségnek levegőből figyelő radarjai, műholdjai, elektronikus hírszerzési eszközei vannak. Ukrajnának nincsenek, mégis képesek voltak megtalálni és megcélozni a nyílt tengeren a Moszkvát, illetve később más orosz hadihajókat is. Innentől kezdve igazából csak az a kérdés, pontosan milyen, és mennyire kiterjedt segítséget kaptak és kapnak ehhez Nyugatról.
Nagy sikereket értek el az ukránok a levegőből is. Saját fejlesztésű rakétáik és drónjaik több eredményes támadást hajtottak végre hajók és a flotta által használt infrastruktúra ellen, de a Storm Shadow cirkálórakéták is felelősek néhány orosz hajó pusztulásáért.
A closer look at the Ropucha-class 'Minsk'. Destroyed during a recent Storm Shadow attack on Sevastopol bay. https://t.co/rC10KD0gJU pic.twitter.com/Q13cPZOSDx
— NOELREPORTS (@NOELreports) September 14, 2023
Meg kell említeni az ukránok saját hírszerzésének a munkáját is. Ukrán kémek biztosan hozzájárultak a kikötőkben álló hajók elleni támadások sikereihez, a partok közelében haladó orosz hajókat pedig drónokkal is észrevehették, megfigyelhették, követhették.
Vezető nélküli veszély
A legnagyobbat azonban egyértelműen az ukrán tengeri drónok „szólták”. Ezek sikeres támadást hajtottak végre a tengeri, légvédelmi és szárazföldi erőkkel, sőt kiképzett delfinekkel is nagyon védett Krími híd ellen, bejutottak a szintén szigorúan őrzött szevasztopoli kikötőbe, de a nyílt tengeren is több orosz hajóra mértek csapásokat, néhány napja például az Ivanivec rakétás korvettet sülyesztették el a Krím nyugati partjainak közelében.
Kezdetben ezek az eszközök távirányításúra átalakított, robbanószerrel megtömött motorcsónakok, sőt jetskik voltak, mostanra azonban már direkt erre a célra fejlesztenek az ukránok eszközöket. Közös jellemzőjük, hogy nagyon alacsony építésűek (így kevésbé felfedezhetőek radarral vagy éppen szabad szemmel is), gyorsak, fordulékonyak, nagy hatótávolságúak (az egyik támadást Szevasztopoltól 300 kilométerre délkeletre hajtották végre az ukránok, ezzel bizonyítva, hogy gyakorlatilag nincs biztonságos hely a Fekete-tengeren az orosz hajók számára), és relatíve nagyon olcsók. Egy-egy ilyen drón megépítésének költségeit 2-300 ezer dollárra becsülik, és ha azt vesszük, hogy a hadihajók, amelyek ellen bevetik ezeket, bőven a tíz és százmillió dolláros árkategóriában vannak, akkor könnyen belátható, hogy akár tucatjával is megéri útnak indítani a drónokat egy-egy célpont ellen, még akkor is, ha a sikeres támadás esélye nem túl nagy.
Miközben a nyugati elemzők biztosan némi kárörömmel figyelik az orosz flotta megpróbáltatásait, mosolyuk azért nem teljesen őszinte. Ugyan a kicsi, gyors hajók jelentette fenyegetés önmagában nem újdonság például az amerikai flotta számára (gondoljunk csak például a mostanában a Vörös-tengeren, korábban az iráni partok közelében történt motorcsónakos támadásokra), a drónok új helyzetet hozhatnak.
Aggódva figyelhetik
Ukrajna nagyjából másfél év alatt a semmiből felépített egy olyan erőt, amely a világ egyik legerősebb – még ha a kifelé mutatott képhez képest gyengébb – flottájának komoly veszteségeket tudott okozni, hajóit pedig őrjáratozásra, távolról figyelésre, illetve rakétakilövésre korlátozta. A tengeri drónok a szemünk előtt fejlődnek egyre hatékonyabb fegyverekké, és ha a fejlesztést nem egy háborúban álló ország „garázsai” végeznék, akkor ez a fejlődés még gyorsabb lehetne, a tömeggyártás pedig még tovább nyomhatná lefelé a költségeket is.
Egyáltalán nem biztos, hogy az amerikai flotta egy repülőgéphordozó-köteléke karcolás nélkül megúszna egy több tucat, akár több száz drónnal indított támadást. Emlékezzünk, egy új amerikai repülőgéphordozó repülőgépek, lőszer és legénység nélkül kerül 13 milliárd dollárba, tehát elég sok drónt megéri felhasználni akár csak a megrongálására is, arról nem is beszélve, hogy újabb száz drónt legyártani néhány hónap, egy új repülőgéphordozó pedig minimum évekig épülne.
De még ha egy teljes amerikai kötelék le is tudna küzdeni egy ilyen fenyegetést, mi van a magányos, vagy néhány hajós kötelékben mozgó hajókkal? És a kikötői infrastruktúrával? Olajfúró tornyok, part menti üzemek, erőművek? Nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenhova radarokat, gyorstüzelésű ágyúkat, hadihajókat telepíteni, miközben mondjuk Irán akár néhány hónapon belül elkezdhetné az ukránok által kifejlesztett tengeri drónok alapján sorozatgyártani saját arzenálját, amiből egy-két tucat „véletlenül” például a húsziknál is kiköthet, különböző terrorcsoportokról nem is beszélve.
Az tehát, amit a Fekete-tengeren láthattunk az elmúlt szűk két évben, az nem egyszerűen az orosz flotta kudarca, hanem egyben a tengeri hadviselés egy új, kiszámíthatatlanabb korszakának a kezdete is lehet.
