Az amerikai társadalmi felfordulás súlyos kérdéseket vet fel az angolszász hatalmi, politikai modellel kapcsolatban. Ezek legitim kérdések, hiszen az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, ez a két, egymással katonailag, titkosszolgálatilag és gazdaságilag szorosan összefonódó nyugati ország elképesztő örvénybe került. Politikai és társadalmi válságuk történelmi léptékben is páratlan mélységű, első számú politikai vezetőik egyre népszerűtlenebbek, devizáik egyre gyengébbek, a koronavírus-járványt pedig világviszonylatban is kirívóan rosszul kezelik – rekord számú halottal kísérve. De egyáltalán: mennyire ura még Donald J. Trump és Boris Johnson saját országa elszabadult folyamatainak?
Az eddig is világos volt, hogy a második világháború utáni globalizációs folyamat komoly válságba került 2008 után. Azt is láthattuk, hogy 2016 óta Washington és London akar elsőként kimenekülni az általuk felépített és évtizedeken keresztül ellenőrzött nemzetközi együttműködés szervezeti formáiból. De hogyan jutottak éppen a korábbi globális felépítmény hajtómotorjai ilyen kirívó válságba?
Fegyveripar
Az USA a GDP-jének 3,4 százalékát, az Egyesült Királyság 2,3 százalékát költi a katonaságra. Az amerikai globális hegemónia katonai kiadási oldala elrettentő: az évi több, mint 700 milliárd dolláros büdzsé az utóbbi években folyamatosan emelkedett, miközben permanens megszorításokkal szembesül a közoktatás, a környezetvédelem, a tömegközlekedés, a leromló infrastruktúra, a munkaerőpiaci tréningek, és a szociális élelmezés. Az irdatlan nagyságú katonai büdzsé az elmúlt években nem került sem szigorú kongresszusi átvizsgálás, sem pedig belső felügyelet alá. A közelmúltig a Pentagon költségvetése volt az egyetlen nagy államháztartási tétel, amelyet sohasem auditáltak. Egészen 2018-ig, amikor ez egy közel 400 millió dollárba kerülő átvizsgálással megtörtént – és láss csodát, a Pentagon csúnyán elbukott a vizsgán.
Washington még mindig csaknem 230 ezer katonát állomásoztat világszerte, mintegy 800 amerikai katonai bázison - miközben az Egyesült Királyságnak, Franciaországnak és Oroszországnak összesen van mintegy 30. Kínának pedig egyetlen egy. A katonai beavatkozások ráadásul Irak és Líbia esetében bukott államhoz vezettek, ahol a teljes régióban megerősödött az iszlamista terror. Líbia összeomlása kiindulópontja volt Nyugat-Afrika destabilizációjának, egyben megnyitotta az utat a nagyhatalmi vetélkedésnek.
Feldolgozóipar
Az Egyesült Királyság 2008 és 2018 között félmillió feldolgozóipari állást vesztett el – holott 1973 és 2007 között már elvesztette ezen álláshelyek 60 (!) százalékát.
1960 és 2000 között az amerikai feldolgozóipari foglalkoztatottak száma lényegében változatlan volt, mintegy 17,5 millió álláshellyel. 2000 és 2010 között azonban ezek harmada eltűnt – itt ne felejtsük, hogy Kína 2001-ben csatlakozott a WTO-hoz. Az amerikai politikai osztály nem figyelt eléggé saját kékgallérosaira – a korlátlan szabadpiac körülményei között az elmúlt három évtizedben eltűnt 70 ezer üzem, miközben az összesített kereskedelmi hiány elérte a 12 ezermilliárd dollárt.
Társadalmi feszültségek
2018-ban a brit háztartások leggazdagabb 10 százaléka uralta a nemzeti vagyon 45 százalékát (1979-ben még csak a 21 százalékát), miközben a legszegényebb decilis a 2 százalékát. Elképesztő adat, hogy Anglia területének a felét a lakosság kevesebb, mint 1 százaléka tulajdonolja.
Míg 1989-ben az amerikai háztartások leggazdagabb 10 százaléka uralta a nemzeti vagyon 60 százalékát, ez az arány 2018-ban 70 százalékra emelkedett. Eközben Detroit városában már magasabb a csecsemő-halandóság, mint Botswanában. Valóban, az USA a fejlett világ legegyenlőtlenebb országa lett, az egyenlőtlenségek ráadásul napról-napra tágulnak és a társadalmi polarizáció robbanásveszélyes szintet ért el – aztán a roncstársadalom az elmúlt napokban annak rendje és módja szerint be is lobbant.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Egy egyéves gyerek is meghalt. 
