Úgy érzem, hogy a Szuperliga-összeesküvés el fog bukni ostobasága és kapzsisága miatt
-jósolta Twitter-üzenetében Gary Lineker április 18-án. Ez volt az a nap, amikor tucatnyi európai sztárklub bejelentette: létrehozzák saját, külön bejáratú elitklubjukat, a Szuperligát, és ezáltal gyakorlatilag aláaknázzák az európai futball évtizedek óta fennálló intézményeit.
Az egykori brit sztárcsatár, manapság véleményvezér-szakkomentátor vátesznak bizonyult: a tengerentúli dollármilliárdokkal megtámogatott terv néhány nap alatt kimúlt. Az érintett klubok a népharag láttán nyüszítve, sűrű bocsánatkérések közepette fújtak visszavonulót – többségük alighanem azt is megbánta, hogy egyáltalán eszébe jutott egy ilyen ötlet.
De miről szólt valójában a Szuperliga terve? Miért szólt ekkorát, és miért lett a sorsa a teljes megsemmisülés?
Szeretem a focit, de nem vagyok futballszakíró. Nem vágom, hogy ki mennyi gólt stukkolt a múlt szezonban, hogy a 4-4-2 vagy a 3-5-2 az éppen menő felállás, vagy hogy melyik klubvezér mennyi milliárdot pörget a gyűrűsujján.
A terjengős statisztikák egy idő után éppúgy untatnak, mint a hatalmi harcok. Utóbbiaknak úgysem látok a mélyére. Egyik érdekcsoport faragja a másikat, a többi néphülyítés – tisztára, mint a politikában.
Nekem bőven elég, ha elkap egy meccs hangulata, szenvedélye, szépsége – a többi másodlagos.
Na de térjünk vissza a Szuperligára! A hír kétségkívül hatalmasat szólt, szinte minden portál címlapsztoriban hozta, és a szakértőktől kezdve a miniszterelnökökig mindenki belevetette magát a vitába.
Az elitliga terve globális médiahappening lett, még a Covid-válságot is háttérbe szorította.
Szinte már vártuk, mikor hív össze válságülést a NATO, vagy mikor ad ki közleményt a pápa.
Elsőre nem értettem a dolgot. Annyi történt – gondoltam naivan –, hogy néhány klub alapít egy másik ligát. Nem nagy truváj, talán még el is fér a BL mellett. Sőt, mint ígérik, majd több pénz jut a kis csapatoknak. Kiváló. Haladjunk kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Akkor kezdtem gyanút fogni, amikor sorozatban tiltakoztak a nemzeti ligák, Aleksander Ceferin, az UEFA elnöke pedig árulóknak nevezte a szakadár klubokat, majd kijelentette:
a Szuperliga létrehozói szembeköpték a futball szerelmeseit.
Hát jó, nyilván nem örül, hogy elrontják a bizniszét, ezért kapta fel a vizet. Majd lenyugszik, és megalkuszik. De mi közöm nekem ehhez?
Aztán este, amikor láttam, hogy a BBC és számos YouTube-csatorna élőben közvetíti a Chelsea-szurkolók tüntetését a londoni klub székháza előtt, rájöttem, hogy ennél jóval többről van szó.
Itt most valami történik. Valami fontos, egyszeri. Ezek a srácok nem véletlenül vannak az utcán. Ezek a srácok nem az UEFA-t, hanem a futballt féltik.
És ezzel koránt sincsenek egyedül.
De mitől is féltik? A kiváltságoktól, az unalomtól, az üzlet teljhatalmától, a tradíciók felrúgásától. Hiszen milyen liga az, ahonnan „a kiválasztott” csapatok nem eshetnek ki? Mi garantálja az izgalmat, a motivációt, a valódi versenyt?
Milyen liga az, amely nem az aktuális teljesítmény, hanem a bankszámla nagysága alapján garantálja a tagságot?
És milyen liga az, amely ezáltal és az egyéb belengetett változtatások (például félidők lerövidítése) által zárójelbe tenné, megkérdőjelezné vagy akár felül is írná az európai foci évszázados hagyományait?
Persze nem tudom biztosan, mi állt valójában a tervek mögött. Talán az – mint ahogy arra a brit Guardian utal –, hogy a szakadár klubok egy részét birtokló amerikai üzletemberek amerikai pénzből amerikai standardokhoz akarták igazítani ezt az ízig-vérig európai játékot.
Miért? Alighanem azért, hogy hosszútávon még nagyobb üzletet csinálhassanak belőle. Bármilyen populistán hangzik is, a jelek szerint valami ilyesmi történhetett.
Nem számoltak azonban a futballt éltető (és persze abból élő) véleményvezérek, szakvezetők, játékosok, ex-játékosok és mindenekelőtt a szurkolók ellenállásával.
A szakadár klubok vezetése hamar rájött, hogy velük nem mehet szembe. Nélkülük nincs foci – sem üzleti, sem közösségi szinten.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ettől még lehet szidni az UEFA-t, hogy milyen korrupt, bűnös szervezet – tudjuk jól, hogy a futball nem elsőbálozó szűzlányok gyülekezete.
Összességében mégis úgy tűnik, hogy most a tradíció győzött a pénz felett. A szurkolók hallatták a hangjukat, és visszavették, ami az övék. Amíg ők kitartanak, addig lesz futball válságidőkben is – addig lesz futball, amíg ők kitartanak.
Közös listát és elvet alkalmaznak. 
