Amint már jó ideje tudni lehetett, a magyar államadósság méretéből adódó fenyegetés nem múlt el, gazdasági bajaink sorrendjében a második vonalból kezd visszajutni az elsőbe. A mérsékelt kamatok és nagy nemzetközi likviditás éveiben úgy látszott, hogy a szuverén (államkincstár, jegybank) nevében kibocsátott igen biztosnak számító adósság-instrumentumok iránt tartósan nagy lesz a piaci kereslet, az államadósság finanszírozási költsége csekély, így az államadósság már nem a régi mumus. Valóban, a legjobb kockázati besorolású országok államai akár negatív kamatlábban is tudták-tudják finanszírozni az adósságukat. Fontos viszont rögtön hozzátenni, hogy a magyar vagy a román esetre mindez nem vonatkozik: a BBB vagy akörüli kockázati osztályba tartozó szuverén adósok eddig is a német vagy svájci szintet 100-300-500 bázisponttal meghaladó kamatok mellett tudtak kötvényt kibocsátani bel- és külföldön.
Az átmeneti pénzpiaci helyzetre idővel elmélet/ideológia épült a fejlett országokban; eszerint az államadósságnak újabban már nincs effektív határa, és fölösleges aggódni a deficit mérete miatt. Annyi mindenképpen igaz, hogy
nulla kamat mellett sokkal nyugodtabban engedhető meg a deficit, amely ugyan hozzátesz az adósságállományhoz, de a kamatköltség nem terheli meg az államháztartást.
A nulla körüli nominális kamat tényleges közgazdasági súlya természetesen az inflációs rátától is függ; így áll elő a reálkamat.
Az állami költekezést tanácsolók és az állami kiadásokban érdekeltek persze tudják, hogy a jól-rosszul elköltött állami kiadásokat a most kivetett adókból finanszírozza az államháztartás, a folyó bevételen felüli részt, azaz a deficitet viszont a következő években kell kamatostul törleszteni. A kamat lehet ugyan elhanyagolható tétel (nálunk nem az), de az államadósságot később vissza kell törleszteni a bel- és külföldi hitelezőknek. Ez pedig teher lesz, még akkor is az, ha a kamat mértéke csekély.
Gazdasági visszaesés idején azonban az állami túlköltekezést, a deficitet vállalni kell, ebben konszenzus van. Persze akkor sem mindegy, hogy jól vagy rosszul költik-e el a közpénzt. Logikus, és teljesen várható volt a járvány kitörésekor, hogy a tagállami deficit-arányra vonatkozó uniós korlátokat felfüggesztik. Ezért sem hangzott meggyőzően 2020 elején a kormányfői fogadkozás, hogy a magyar kormány nem engedheti el a költségvetési hiányt. Aztán pedig elengedte, amint e rovatban sokszor, visszatérően elemeztük.
Mostanáig talán túlzottnak is tűnhetett a téma miatti aggodalmunk. A nemzetközi kamatszint a járvány kitörése után is mérsékelt maradt. Továbbá, ami nekünk különösen fontos, a válságra adott európai válasz keretében a korábbinál nem kevesebb, hanem éppen hogy az addigi keretek duplájára rúgó uniós támogatás és kedvezményes hitel esélye nyílt meg a peremvidéki országok, így hazánk előtt is.
Azaz a gazdasági újjáépítéshez bőséges források nyílhatnak meg.
2020 során azonban a magyar államháztartás egyensúlya megbillent, és nem önmagában a járványkezeléssel indokolható többletköltségek, sem pedig esetleges nagy adóbevétel-kiesés miatt, mivel ilyesmik nálunk alig voltak. A kormányzati álláspont az, amely hirtelen nagyot fordult: a kormány már nem látott gondot a nagyra nőtt hiányban, sőt megjött az étvágya. A válságos év második felében, a rendkívüli jogrend adta kényelmes politikai és jogi viszonyok között saját preferenciáinak megfelelő módon hatalmas költekezésbe kezdett.
A kiköltekezéshez a kormány hivatkozott a gazdaságélénkítésre mint legitim célra, amihez akkor még maga mögött tudhatta az MNB-t. Nem kellett e vonatkozásban az uniós kritikától sem tartania. Ez utóbbi igen halk volt: az Európai Tanács a 2021 áprilisában átadott magyar konvergenciaprogramról készített véleményében a hatalmas 2020-as költségvetési hiányt, és a rákövetkező évekre betervezett további deficiteket komolyabb kommentár nélkül hagyta jóvá. Csupán arra utalt, hogy a konvergenciaprogramba beleírt és azt követően bejelentett egyszeri intézkedések (mint a 25 év alattiaknak adott jövedelemadó-kedvezmény vagy az egészségügyi béremelés) tartósan kihatnak az egyenlegre. Észrevételezte, hogy a magyar kormány elég későn szándékozik visszatérni a 3 százalékos deficitszint alá. Azt is megemlítette a tanácsi vélemény, hogy az újjáépítési alapokból 2021-re és azt követő évekre betervezett támogatást a magyar kormányzati anyag túl optimistán veszi számításra.
2021 tavasza azonban már kezd eléggé messze lenni, új fejlemények bontakoztak ki mostanra. Amint várható volt, a nemzetközi kamatok elérték a mélypontot, és onnan csak felfele vezet út. Globális méretekben is növekedésnek indult az infláció, részben a gazdasági újraindulás nyomán fellépő ellátási hiányok és szűk keresztmetszetek, részben pedig a keresletnövelő állami intézkedések nyomán. Ez az inflációs folyamat különösen erős lett minálunk, ahol az árak már évek óta felfele tartó trendet követnek.
Az uniós „ingyen pénzek” dolgában is mind világosabb lett, hogy azok felhasználását a korábbinál nagyobb transzparenciához kötik, magyarul nehezebben rendelkezhet velük sajátjaként a döntéshozó. Az uniós többletforrásoknak ráadásul meghatározott jóléti célokat kell szolgálniuk. Lehetséges például infrastruktúra-fejlesztésre uniós ingyen hitelt felvenni, de csakis átlátható szerződéses formák között és a közösen elfogadott klímavédelmi szempontok betartásával.
Az is feltűnő, hogy a választási győzelmében immár nem teljesen biztos kormány újabb és újabb kiadási programmal és/vagy adócsökkentéssel kívánja megnyerni az anyagiakkal megnyerhető rétegeket, és bizony ezek a pénzszóró akciók nyilvánvalóan fűtik az inflációt és még nagyobbra feszítik a költségvetés kiadási és bevételi oldala között rést.
És végül megemlíthető, hogy a hazai törzsszavazói bázis mozgósítását szolgáló érzelmi-ideológiai akciók, amelyekre a legfrissebb példa a pedofília és a nemi másság összekapcsolása, a migrációs témakör újbóli elővétele, a maguk járulékos külső hatásaival tovább gyengítik az uniós fejlesztési projektekhez való hozzáférésünk pozícióit. Ilyen politikai hangulatban valóban mind kevéssé lehet arra számítani, hogy az uniós újjáépítési forrásokból és az olcsó uniós hitelekből (amelyre eleve nem is jelentkezett be ez ideig a kormány) feszültség-mentesen meg lehetne oldani az igen jelentősen megemelkedő államadósságunk finanszírozását.
Árendába adni a sztrádákat? Miért?
Ez az a külső feltétel-keret, amelyben a derült égből idepottyant koncessziós kormányjavaslatot érdemes értékelni. Az eddigi évtizedek alatt megépített 2 ezer kilométer hosszú gyorsforgalmi úthálózatot 35 éves koncesszióba adná a kormány, azzal az indoklással, hogy Magyarország sem az unió helyreállítási alapjából, sem pedig a hétéves közös költségvetésből nem juthatna forráshoz autópálya-építésre. Ez azonban nincs így.
A közúti (és különösen a kötött pályás) közlekedésre lenne forrás, természetesen a korrupcióellenes szempontok és klímavédelmi feltételei betartásával. Mind ezek - úgy gondolom - a magyar nemzeti érdeket is szolgálnák.
Mint ahogy az is a mi nemzeti érdekünk, hogy a hatalmas, de véges mértékű támogatási alapból leginkább olyanra költsön az állam, amelyre a társadalomnak, gazdaságnak tényleges szüksége van. Márpedig nem minden eddigi sztrádaépítés ment át nálunk az ésszerűség és célszerűség tesztjén; az M6-os sztráda ügye eléggé ismeretes. De az csak a legkirívóbb eset: a 2000-es években roppant előnytelen koncessziós keretekben folyt az autópályabővítés. Azt gondolhattuk, hogy még egyszer ennyire drága és az államra (adófizetőre) nézve ennyire előnytelen konstrukcióval nem lesz dolgunk.
A részletek a most szóba került ügyben sem ismeretesek. A konstrukció szerint az állam megkapja most a koncessziós bevételt, és kötelezi magát, hogy a nyertesnek rendelkezésre állási díjat fizet. Majd a koncesszor fejleszti és tartja karban a pályákat. Vajon jobban és olcsóbban, mint most? Vagy mint egy önálló állami cég? Ilyenre tett javaslatot Surányi György, a kormány javaslatának hallatán. Erre reagált Rogán Antal (miért is ő a felelőse a kormányban e jelentős állami vagyon intézésének?), mondván, hogy az állami cég hitelfelvétele növelné az államadósságot. Hirtelen mennyire fontos lett az államadósság mértéke…
Nem csoda persze, hiszen óriási adósságba készül verni magát (pontosabban az adófizetőket) a kormány a kínai vasút és a kínai egyetemváros, valamint az orosz atomerőműépítés kapcsán. És ehhez az adósságtömeghez járul hozzá a koronavírus-járvány gazdasági utóhatásainak okán vagy annak ürügyén betervezett adósságnövekedés.
Ez az a fiskális megcsúszás, amely az amúgy igen lojális Nemzeti Bank kritikáját is kiváltotta
– ez azonban már megint egy más téma.
Ami a koncessziós ötletet illeti, azért is fura a dolog, mert a korábbi tapasztalatok igen rosszak voltak. Erre persze az lett a kormányzati válasz, hogy abból tanultak - de vajon mit is? Az még furább, hogy a miniszterelnöki kabinetet vezető miniszter a levont tanulságok között megemlítette, hogy a három és fél évtizedes szerződést forintban számolják el. Forintban? Harmincöt évre? De hiszen egy rendes irodaépület bérleti szerződését sem kötik minálunk helyi ingatag valutában, amikor itt van az euró. Amelynek átvételére elkötelezte magát az uniós csatlakozás előtt a magyar állam. Igaz, ez nem az idei év ügye: az euróövezeti belépés feltételeinek ma nem tesz eleget Magyarország, és semmi készséget nem mutat a jelenlegi kormány. Az ellenzéki pártok azonban, valamint a magyar polgárok többsége, támogatja a közös európai valuta átvételét.
Röviden: a miniszter megnyugtató érve elég sok aggodalomra ad okot. De ha csupán szűk pénzügyi szempontból tekintünk az ügyre (noha a koncessziós javaslat sok mindennek mondható, de tiszta pénzügyi ügyletnek nem), akkor csak csodálkozni lehet azon, hogy egy ennyire inflációs és változékony árfolyamú fizetőeszközben vajon milyen költséggel, mekkora kamatlábakkal lehet harmincöt éves futamidejű szerződést úgy elkészíteni, hogy az a nemzetgazdaságnak ne okozzon kárt, súlyos terheket.
Talán csökkenti átmenetileg a kimutatott államadósságot, ha az autópálya-vagyon kikerül az állami körből. Olcsóbban egyébként nem fog hitelhez jutni a koncesszor, mint a szuverén (vagyis jelen esetben a magyar állam), ez eléggé biztos. Hogy így könnyebb lesz betartani az egyébként igen vitatott államadósság-korlátozó magyar törvényt? Lehet. Olcsóbb lenne azt a törvényt kiiktatni. Most még ráadásul elég könnyű kétharmados törvényeket behozni, átírni, eltörölni.
Vagy a koncesszió szakszó mögé rejtve megint gazdaságon kívüli szempontú ügyletről lenne szó?
Litvániában az elmúlt hónapban ötször is reptérzárra volt szükség a cigarettacsempészek miatt. 
