Felhívott egy barátom. Zokogott. Azt mondta, hogy minden megtakarítását elköltötte. 2,5 eurója maradt. Miután letettem a kagylót, úgy döntöttünk, hogy veszünk pár dolgot a boltban, és elvisszük neki
– mondja Tito a BBC riportfilmjében. A középkorú, tetovált, védőmaszkos férfi és társa, Dominico éppen úton vannak: élelmiszert visznek azoknak, akiknek nincs mit enniük.
Például Stefanónak, az ingatlanügynöknek, aki elveszítette munkáját.
Több mint egy hónapja vagyunk pénz nélkül. Egyik napról a másikra megváltozott az életünk. Minden megváltozott. Minden
– állítja az élénk tekintetű férfi, aki első blikkre átlagos, jól szituált olasz úrnak tűnik. Most viszont – mint mondja – nem tudja etetni a gyerekeit.
Bár a fenti képek akár hatásvadásznak is tűnhetnek, végeredményben reálisak.
A jelenkori olasz valóságot, vagy legalábbis annak egy szeletét mutatják be kendőzetlen őszinteséggel.
Elmesélik, hogyan változtatta meg az ottani életet a koronavírus elleni küzdelem, valamint annak hozadéka: a több mint egy hónapja tartó karantén, a gazdaság csaknem teljes leállása, a munkahelyek eltűnése, a súlyosbodó pénzhiány, a folyamatos létbizonytalanság.
A számokon és statisztikákon túl elárulják, hogy milyen a válság testközelből, a mindennapokban.
Családoknál takarítottam, de ennek már vége. Most nincs munkánk, és támogatást sem kapunk. A gyerekek éhesek
– mondja a riportban egy szintén átlagos, középkorú hölgy, aki egy kertes házban lakik egy kellemes környéken.
Az anyák kicsit olyanok, mint a vadállatok. Azon aggódnak, hogy legyen mit enni. Kétségbe voltam esve. Azt mondtam magamnak, hogy itt fogunk megfulladni.
Bár a kormány támogatást ígért az állásukat elvesztőknek, a BBC szerint ezekhez az emberekhez még nem jutott el a pénz.
Sajnos a kormány lassan cselekszik. Az embereknek minden nap kell enniük. A gyerekek éhesek
– figyelmeztet a középkorú hölgy. Ő és sorstársai most azok segítségére szorulnak, akiknek még van mit enniük.
Tito és Domenico ezt a két csoportot kötik össze azáltal, hogy házhoz viszik a felajánlott élelmiszereket. Elindították a Szivárvány minden utcában nevű kezdeményezést is, azaz „önkiszolgáló ládákat” helyeztek el a közterületeken az alábbi felirattal:
Ha nincs, vedd el, ha van, kérlek, adj!
Most majd kiderül – tesszük hozzá –, mennyire erősek az emberi kapcsolatok, mennyire életképes egy közösség, mennyire összetartó a társadalom.
Csak akkor leszünk jól, ha emberként segítjük egymást
– véli Tito.
Persze ne keltsünk pánikot: a fenti történetek egyelőre nem általánosak. Ugyanakkor már nem is egyediek. Korábbi cikkünkben írtunk egy olasz férfiról, aki a bank előtt könyörgött pénzért, egy vásárlóról, aki nem tudott fizetni a kasszánál, egy eladóról, aki kiugrott fürdőszobája ablakán, miután kirúgták állásából.
A sort valószínűleg lehetne folytatni, hiszen nincs mindenhol kamera, és nem írnak meg mindent az újságok.
Sorolhatnánk persze a számokat is: hat százalékkal zuhanhat a gazdaság, a GDP 150 százalékára ugorhat az államadósság, újabb tömegek veszíthetik el állásukat – nem csak Olaszországban. A világ nagyhatalmú vezetői már gazdasági világválságot emlegetnek.
Bár kétségkívül drámai jelenetek zajlanak az intenzív osztályokon, egyre több dráma zajlik a behúzott függönyök, kulcsra zárt ajtók mögött is – és a pszichés hatásokról még nem is beszéltünk.
A mélyben olyan bombák ketyegnek, amelyek alighanem a vírusnál is jóval pusztítóbbak.
Bukarestben szállt le a járat. 
