Felhívott egy barátom. Zokogott. Azt mondta, hogy minden megtakarítását elköltötte. 2,5 eurója maradt. Miután letettem a kagylót, úgy döntöttünk, hogy veszünk pár dolgot a boltban, és elvisszük neki

– mondja Tito a BBC riportfilmjében. A középkorú, tetovált, védőmaszkos férfi és társa, Dominico éppen úton vannak: élelmiszert visznek azoknak, akiknek nincs mit enniük.

Például Stefanónak, az ingatlanügynöknek, aki elveszítette munkáját.

Több mint egy hónapja vagyunk pénz nélkül. Egyik napról a másikra megváltozott az életünk. Minden megváltozott. Minden

– állítja az élénk tekintetű férfi, aki első blikkre átlagos, jól szituált olasz úrnak tűnik. Most viszont – mint mondja – nem tudja etetni a gyerekeit.

Bár a fenti képek akár hatásvadásznak is tűnhetnek, végeredményben reálisak.

A jelenkori olasz valóságot, vagy legalábbis annak egy szeletét mutatják be kendőzetlen őszinteséggel.

Elmesélik, hogyan változtatta meg az ottani életet a koronavírus elleni küzdelem, valamint annak hozadéka: a több mint egy hónapja tartó karantén, a gazdaság csaknem teljes leállása, a munkahelyek eltűnése, a súlyosbodó pénzhiány, a folyamatos létbizonytalanság.

A számokon és statisztikákon túl elárulják, hogy milyen a válság testközelből, a mindennapokban.

Családoknál takarítottam, de ennek már vége. Most nincs munkánk, és támogatást sem kapunk. A gyerekek éhesek

– mondja a riportban egy szintén átlagos, középkorú hölgy, aki egy kertes házban lakik egy kellemes környéken.

Az anyák kicsit olyanok, mint a vadállatok. Azon aggódnak, hogy legyen mit enni. Kétségbe voltam esve. Azt mondtam magamnak, hogy itt fogunk megfulladni.

Bár a kormány támogatást ígért az állásukat elvesztőknek, a BBC szerint ezekhez az emberekhez még nem jutott el a pénz.

Sajnos a kormány lassan cselekszik. Az embereknek minden nap kell enniük. A gyerekek éhesek

– figyelmeztet a középkorú hölgy. Ő és sorstársai most azok segítségére szorulnak, akiknek még van mit enniük.

Tito és Domenico ezt a két csoportot kötik össze azáltal, hogy házhoz viszik a felajánlott élelmiszereket. Elindították a Szivárvány minden utcában nevű kezdeményezést is, azaz „önkiszolgáló ládákat” helyeztek el a közterületeken az alábbi felirattal:

Ha nincs, vedd el, ha van, kérlek, adj!

Most majd kiderül – tesszük hozzá –, mennyire erősek az emberi kapcsolatok, mennyire életképes egy közösség, mennyire összetartó a társadalom.

Csak akkor leszünk jól, ha emberként segítjük egymást

– véli Tito.

Persze ne keltsünk pánikot: a fenti történetek egyelőre nem általánosak. Ugyanakkor már nem is egyediek. Korábbi cikkünkben írtunk egy olasz férfiról, aki a bank előtt könyörgött pénzért, egy vásárlóról, aki nem tudott fizetni a kasszánál, egy eladóról, aki kiugrott fürdőszobája ablakán, miután kirúgták állásából.

A sort valószínűleg lehetne folytatni, hiszen nincs mindenhol kamera, és nem írnak meg mindent az újságok.

Sorolhatnánk persze a számokat is: hat százalékkal zuhanhat a gazdaság, a GDP 150 százalékára ugorhat az államadósság, újabb tömegek veszíthetik el állásukat – nem csak Olaszországban. A világ nagyhatalmú vezetői már gazdasági világválságot emlegetnek.

Bár kétségkívül drámai jelenetek zajlanak az intenzív osztályokon, egyre több dráma zajlik a behúzott függönyök, kulcsra zárt ajtók mögött is – és a pszichés hatásokról még nem is beszéltünk.

A mélyben olyan bombák ketyegnek, amelyek alighanem a vírusnál is jóval pusztítóbbak.