Amikor 1969-ben Richard Nixon beköltözött a Fehér Házba, a republikánus elnök feltett szándéka volt, hogy enyhítse a fagyos amerikai-kínai kapcsolatokat. Nixon és kísérete végül ma 50 éve landolt Pekingben, és egy hétig tartózkodtak Kínában.
A látogatás teljesen új fejezetet nyitott a Hidegháború történelmében és kihatása a mai napig érezhető.
Motivációk a közeledéshez
Nixon, illetve a látogatás előkészítésében kulcsszerepet játszó nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger több szempontból is sokat remélt a Kína irányába történő nyitástól. A távlati cél az volt, hogy ezzel a húzással diplomáciai értelemben megtörjék a kommunista blokk egységét, nagyobb mozgásteret kapva abban, hogy az egyes országokkal rugalmasabb kétoldalú kapcsolatokat építhessenek ki.
A második fontos szempont a Szovjetunióval szembeni pozíciók erősítése volt – a Kínával kialakított kapcsolat ütőkártyaként szolgálhatna a Moszkvával folytatott alkudozások során. A leggyakorlatiasabb szempontot az egyre kilátástalanabbul elhúzódó vietnami háború esetleges lezárása jelentette: Kissingerék abban reménykedtek, hogy sikerül Kínát rávenni Észak-Vietnam támogatásának felfüggesztésére, s ez utat nyithatna a győzelem, vagy legalábbis egy elfogadható megállapodás kivívására.
A másik oldalon Kínának a Szovjetunió távol-keleti törekvéseinek kordában tartásához, a kommunista Kína nemzetközi elismertetéséhez, hosszú távon pedig Tajvan esetleges annektálásához adott esélyt a kapcsolatfelvétel.
Óriási szakadékot kellett áthidalni
A második világháború idején az Egyesült Államok és Kína szövetségesekként harcoltak Japán ellen, de miután 1949-ben a Mao Ce-tung féle kommunista oldal győzelmével ért véget a kínai polgárháború, a két állam viszonya fagyossá változott.
Amerika az emigráns tajvani kormányt ismerte el Kína legitim képviselőjének, a kommunista állam pedig Észak-Korea legfontosabb támogatójaként avatkozott be a koreai háborúba (1951-1953), majd a vietnami háborúban (1955-1975) is meghatározóan fontos segítséget nyújtott Észak-Vietnamnak.
Mindez ahhoz vezetett, hogy bő két évtizedre gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat a világ legnépesebb állama és a legerősebb gazdasága között. Alsóbb szinteken az 1960-as évektől kezdve folytak diplomáciai egyeztetések, de a nyilvánosság előtt semmilyen kapcsolatfelvételre nem kerülhetett sor.
Nyílt törés Moszkva és Peking között
1962 őszén ráadásul a karibi válság nyílt szakításhoz vezetett a szovjet és a kínai kommunista párt között is. Mao szerint a Szovjetunió Kubában elhelyezett rakétáinak visszavonásával "kapitulált az amerikai atomzsarolás előtt". Hruscsov szovjet pártfőtitkár sem maradt adós: azt tanácsolta Maonak, hogy inkább Hongkonggal és Makaóval foglalkozzon.
1965-től a kínai "kulturális forradalom" aztán végérvényesen elhantolta a szovjet-kínai viszony konszolidálódásához fűzött reményeket. 1968 augusztusában ráadásul Hszincsiang és Kazahsztán határán súlyos fegyveres incidens történt, két héttel később pedig a Pravda vezércikkében első ízben tett említést egy Kína elleni megelőző atomcsapásról.
Matvej Zaharov szovjet védelmi miniszter röviddel utána megerősítette, hogy ennek lehetősége fennáll és a parancsnokság foglalkozik a fejlemények olyan változataival, amikor "a kínai atomközpontra, Lop Nor-ra mért villámszerű csapás lesz az egyetlen kiút a kialakított helyzetből".
1969. március 15-én a kínai hadsereg egy ezrede előbb beszivárgással, majd harckocsik támogatásával megpróbálta hatalmába keríteni az Usszuri határfolyó Damanszkij nevű szigetét. A szovjet kormány még aznap nyilatkozatot adott ki "a kínai határprovokációról". A határkonfliktus azonban olyan szinten elmérgesedett, hogy szovjet atomcsapástól tartva Kína 1969. október 18-án teljeskörű riadót rendelt el nukleáris erőinél – ez se előtte, se utána nem következett be –, Mao és a politikai vezetés pedig elmenekült Pekingből.
Mao tehát joggal gondolta úgy, hogy a kínai hadsereg egyedül képtelen lenne feltartóztatni a Vörös Hadsereget, ezért a legkézenfekvőbb megoldásnak a Szovjetunió legnagyobb ellenségének számító Egyesült Államoknak Pekinghez való édesgetése tűnt.
A látogatás utóélete
Az előzetes amerikai várakozások részben teljesültek, a látogatás hatására érezhetően enyhült a szovjet–amerikai viszony is, 1972-ben aláírták az atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT-1 egyezményt, kisvártatva pedig Brezsnyev utazott az Egyesült Államokba. A következő években eldőlt az is, hogy Kína végérvényesen Moszkvától független úton törekszik a kommunizmus felépítésére és a világhatalmi státuszra.
Washington végül 1979-ben ismerte el a pekingi vezetést, de azt egyik oldal sem láthatta előre, hogy Nixon látogatása végső soron annak a folyamatnak is az első lépcsőfoka lett, amely a 21. század elejére Kínát tette az Egyesült Államok legerősebb gazdasági és egyre inkább stratégiai kihívójává a világban.
Tovább gyűrűzik az alkotmánybíróság körül kialakult botrány. 
