Észak-Korea már a második nagyhatalmat környékezi

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter fogadja észak-koreai partnerét, Ri Jong Hót Moszkvában 2018. április 10-én. (MTI/AP/Alekszandr Zemljanyicsenko)

Rettegés

A tavalyi év egyik fő eseménye volt a világban, hogy Észak-Korea szüntelenül fejlesztette rakétáit és atomfegyvereit, és végül az emberiség hitetlenkedve nézte, amint célját elérte: képes Amerikára, vagy szinte bárki másra nukleáris csapást mérni. Közben az ifjú diktátor, Kim Dzsongun és a vehemens új amerikai elnök között szüntelenül zajlott a szópárbaj, a fenyegetőzés. Kim Dzsongun kijelentette: azét vannak bárhová eljuttatható atomfegyverei, hogy ne járhasson úgy, mint Szaddam és Kadhafi, a két hírhedt korábbi diktátor, akiket végül külső erők segítségével döntöttek meg.

Japán és Dél-Korea közben rettegett, de még Guam és Hawaii is félt az érkező észak-koreai atombombától, sőt, utóbbi esetében még téves riadó is halálos ijedelmet gerjesztett. Feszült volt a helyzet, senki nem tudta, mindez mibe fog torkollni, bevetnek-e újra nukleáris fegyvert polgári lakosok tömegei ellen, 1945 óta először. Közben azért szankciók is zajlottak Észak-Korea ellen, még a nagy szomszédokat, Kínát és Oroszországot is aggasztotta az atomháború veszélye, és voltak is olyan hírek, hogy gazdaságilag padlón van Kim országa, még a katonák is éheznek.

Hátra arc

Nos, mindezek után jött a 180 fokos kanyar Kim Dzsongun viselkedésében, és megindult a békeoffenzíva. Ez egyáltalán nem szokatlan a Kim dinasztia esetében: apja és nagyapja is fordultak párat, ha úgy látták helyesnek, de ezt a módszert a fentebb említett szörnyetegek, Líbia és Kína korlátlan urai is bevetették párszor, nem is véletlen, hogy betelt a lóvá tett országok politikusainál a pohár, és kiakolbólintották őket a hatalomból.

Kim Dzsongun tehát régi gyakorlatot folytat, csakhogy veszedelmes rakéták és atombombák birtokában, ezért kénytelen mindenki odafigyelni rá. Az amerikai elnök úgy véli: hatott az erő politikája és főleg a szankciók, és ellenfele kapitulálni készül, miközben sokan arra gondolnak, hogy a diktátor csak mutatkozni akar a világ leghatalmasabb országainak vezetőivel, és ezzel legitimálja, elismerteti magát.

Mi járhat a fejében?

Ugyanakkor akár racionális gondolatok is vezérelhetik Kimet: volt egy hasonló példa, melyet végül úgy oldottak meg, hogy a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. A kubai válságról van szó: szovjet rakétákat szállítottak oda, ami közvetlen atomháborús veszélyt idézett elő, de aztán a felek megtalálták a mindenkinek megfelelő megoldást. A Szovjetunió elvitte a rakétákat, Amerika pedig ígéretet tett a Szovjetuniónak, hogy nem támadja meg Kubát, és nem dönti meg erőszakosan Fidel Castro rendszerét.

Ez a modell Kim Dzsongunnak is vonzó lehet, abban a változatban, hogy Kína és Oroszország is részt vesz egy hasonló garanciavállalásban. Ebben az esetben feladhatná nukleáris fegyvereit úgy, hogy nem kellene többé külső beavatkozástól tartania, ahogy Castrónak sem kellett. Békében uralkodhatna örökké (ha népe fel nem lázad ellene), és véget érhetne a szankciók nagy része, rendszere gazdaságilag életképessé válna, legalább minimális szinten.

Trófeagyűjtés

Hogy melyik cél vezérli Kim Dzsong Unt, még nem tudhatjuk, mindenesetre nemrég már begyűjtött egy trófeát a kínai elnöknél, most pedig elküldte külügyminiszterét Moszkvába, ahol az orosz külügyminiszter el is fogadta a Phenjanba történő meghívást. A második trófea is megvan, a két régi barát, az egykori kommunista nagyhatalmak jóindulata máris visszaszerezve.

Ennek birtokában szaladhat neki Észak-Korea az ősellenséggel, Amerikával folytatandó tárgyalásoknak. A CNN szerint az amerikai kormányzat ki fog tartani amellett, hogy a teljes nukleáris leszerelés, mely megfelelő ellenőrzés mellett zajlik, előfeltétele a szankciók feloldásának, sőt enyhítésének, és a katonai fenyegetés megszüntetésének, függetlenül attól, hogy ki ül még az asztalnál.