„Ez nettó zsarolás” – svédországi magyarok az Orbán-kormány NATO-politikájáról

Kérdőíves közvélemény-kutatásunkat a svédországi magyarok legnépesebb Facebook csoportjaiban tettük közzé, amelyre 98 válasz érkezett. Ez a csoport természetesen nem fedheti le a svédországi összmagyarság témával kapcsolatos véleményét, de mivel a válaszadók csoportja életkor és kivándorlás időpontját tekintve is meglehetősen heterogén, az eredményt egy releváns kiindulópontnak tekintjük a tágabb csoportra nézve.

Online felmérésünkben többek közt arról kérdeztünk svédországi magyarokat, mit gondolnak a svéd NATO-tagsághoz elengedhetetlen magyar ratifikáció tavaly júliustól tartó többszöri elodázásáról, mik a személyes tapasztalataik a témáról a svédek visszajelzései alapján, valamint hogyan élik meg azt, hogy Magyarország neve az elmúlt hónapokban heti rendszerességgel köszön rájuk a svéd médiából.

Mit gondolnak a svédországi magyarok? 

A felmérésben 19 és 75 év közötti svédországi magyarok vettek részt, akiknek az életkori összátlaga 45 év volt. A válaszadók többsége a 2004-es EU-csatlakozást követően vándorolt be az országba. 62 százalékuk az elmúlt 12 évben ékezett. A közvélemény-kutatásban résztvevők 78 százaléka az anyaországból, 10 százalékuk a Magyarországgal határos országokból és ugyan csak 10 százalékuk egyéb, harmadik országból érkezett Svédországba.

A megkérdezettek 69 százaléka egyértelműen támogatja Svédország NATO csatlakozását, tizedük csak részben ért egyet a csatlakozással és 17 százalékuk kifejezetten ellenzi azt.

Azzal, hogy a magyar törvényhozás a mai napig késlelteti a svéd NATO-tagság ratifikációját, a válaszadók közel harmada, a jelenlegi biztonságpolitikai helyzet tükrében, nem ért egyet. 17 százalékuk szerint tisztességtelenség a svédekkel szembeni várakoztatás, 29 százalékuk pedig egyenesen felháborítónak tartja a magyar kivárást. A magyar parlament időhúzását a résztvevők csupán tizede tartja helyesnek.

Arra a kérdésre, hogy ’’Mi a véleménye arról, hogy a magyar országgyűlés EU-n belüli viták és sérelmek alapján késleltet egy NATO-val kapcsolatos geopolitikai, védelmi jellegű döntést?’’, a felmérésben résztvevők több mint fele úgy nyilatkozott, hogy ez nettó zsarolás és pökhendiség Magyarország részéről.

20 százalékuk szerint ezeket a kérdéseket nem kéne összemosni, míg a válaszadók 16 százaléka úgy gondolja, hogy a valamit-valamiért elv a politikában elfogadható stratégiának számít. A válaszadók 8 százaléka szerint több tiszteletet a magyaroknak.

A Hende Csaba vezette magyar delegáció „tanulmányútját” nagy arányban kérdőjelezték meg a kérdésben nyilatkozó svédországi magyarok.

63 százalékuk szerint mindez csupán egy cinikus színjáték volt és ezért akár otthon is maradhattak volna.

A kérdésre válaszolók további 17 százaléka meg van győződve, hogy a svéd NATO-csatlakozás kérdésében a magyar parlament csak asszisztál a mérvadó török akarathoz és ezért Hendéék útja teljesen irreleváns volt. A magyar kormánypárt korábbi narratíváját, miszerint a tanulmányúton tapasztaltak mégsem járultak hozzá kellő mértékben a Fidesz-frakción belüli teljes konszenzus kialakulásához Svédországgal kapcsolatban, a válaszadók 12 százaléka vallotta magáénak.

Következő kérdésünk a svéd NATO-csatlakozás magyar feltételeivel, valamint ezen feltételek magyar kormányzati kommunikációjával volt kapcsolatos.

A válaszadók majdnem fele szerint a Gulyás Gergely által prezentált jóváhagyási feltételek mögött a Magyarországnak járó, de befagyasztott EU-s felzárkóztatási források megszerzése áll, a ratifikáció késleltetése pedig csak Magyarország zsarolási potenciálját hivatott növelni az EU-ban.

A török főszerepet a kérdésre felelők két tizede emelte ki ismételten és ezért a magyar kormányzati kommunikációt mindössze a török döntésnek alárendelt terelésnek tekinti. A válaszadók további 16 százaléka sem hisz a kormány érvelésének. Ők, valamilyen egyéb politikai háttéralkut sejtenek a “több tisztelet” megkövetelése mögött.

A résztvevők 12 százaléka viszont megalapozottnak tartja a magyar kormányzati feltételeket és a hozzájuk fűződő talányos kommunikációt, mert így a homályban „legalább azon is törhetik a fejüket a svédek, hogy megérte-e nekik ennyi éven keresztül sértegetni Magyarországot.”

A személyes érintettséggel kapcsolatban arra kerestük a választ, hogy a Svédországban élő magyarok miként élik meg azt, hogy a svéd–magyar politikai és diplomáciai kapcsolatok jelenleg mélyponton vannak, valamint hogyan hat ki a felmérésben résztvevők közérzetére az a tény, hogy Magyarország az elmúlt időszakban heti rendszerességgel szerepel a svéd médiában és ritkán hivatkoznak rá bezzegországként.

A válaszadók közel egyharmadát egyáltalán nem zavarja a túlzott Magyarországgal kapcsolatos médiajelenlét Svédországban, még akkor sem, ha részben egyetértenek az ott elhangzott kritikákkal.

Huszonhat százalékuk viszont egyenesen tragédiaként éli meg a svéd–magyar politikai és diplomáciai kapcsolatok jelenlegi állását és nehezményezik, hogy még választott új hazájukban is az Orbán-kormány miatt kell szégyenkezniük, holott közvetve eleve a magyar kormány politikája miatt döntöttek a kivándorlás mellett.

A felmérésben résztvevők 18 százaléka egyáltalán nem fogyaszt svéd médiatermékeket, míg 8 százalékuk szerint a svéd média túlnyomó részt ferdít, ezért nincs miért szégyenkezniük, mivel szerintük a svéd-magyar kapcsolatok jelenleg a svédek miatt vannak mélyponton.

Több, a kérdésre adott egyéni válaszban is szerepel a „ciki” jelző, úgy mint „lassan ciki lesz magyarnak lenni” vagy „cikinek érzem a magyarságom”. Mások pedig arra panaszkodtak, hogy bár többnyire kritikusan szemlélik a magyar politikai folyamatokat, ettől eltekintve a svéd média roppant elfogultan és egysíkúan tudósít Magyarországról, ami szerintük méltatlan a svéd közszolgálatisághoz. 

Arra a kérdésünkre, hogy „Kapott-e már megjegyzést, vonták-e már kérdőre nem magyarok, Magyarország NATO-ratifikációval kapcsolatos álláspontja miatt?” a válaszadók döntő többsége, azaz 70 százaléka egyételmű nemmel válaszolt.

További 25 százalékuk szerint a szemtől-szembeni kritika hiánya főként annak tudható be, hogy a svédek sokkal konfliktuskerülőbbek annál, mint hogy kérdőre vonják az embert aktuálpolitikai kérdésekben, de azért egy zavart mosolyban vagy sajnálkozó pillantásban már volt részük a csoporthoz tartozóknak.

A válaszadók mindössze elenyésző része (5 százalék) válaszolt igennel a kérdésre, de személyes beszámolóik alapján ezek inkább érdeklődő jellegű kérdések voltak (például „Mivel zsarolja Putyin Orbánt?”, „Milyen előnye származik ebből Magyarországnak?”), vagy szórakoztató stílusban voltak tálalva, például: ’’A munkahelyemen folyamatos ugratás tárgya a magyar ´álláspont´, de  szerencsére a csapatunkban vannak törökök is. Ők többet kapnak. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy ez egy politikai játszma és ezért személyesen nem hibáztatnak minket.’’

Összegzésként elmondható, hogy a felmérésben résztvevő svédországi magyarok tizede osztja csak a magyar kormány véleményét, míg körülbelül 60 százalékuk kifejezetten ellenzi azt. A fennmaradó 30 százalék pedig minimum fenntartásokkal viseltetik a magyar kormány viselkedése iránt a svéd NATO-csatlakozás ügyében.

Mi fán terem a svédországi magyar?

A stockholmi magyar nagykövetség oldalán található információk szerint Svédország szerte jelentős számú magyar kisebbség él.

Egyes becslések szerint számuk 25-35 ezer közé tehető, de a számlálás statisztikai módszertana miatt ezek mindössze hozzávetőleges adatok.

A svéd statisztikai hivatal szerint azoknak a száma, akik Magyarország területéről érkeztek Svédországba és maguk, vagy valamely szülőjük magyar állampolgár volt, mintegyí 17 ezerre tehető. Ebben a számban így nincs benne a határon túli magyarok népes tábora.

A magyarok sokat köszönhetnek Svédországnak. Viharos történelmi időszakainkban a svédek mindig nyitott kapukkal fogadtak bennünket a II. világháborút követően. Elsőként magyar holokauszt túlélőket fogadtak be, méghozzá szervezett, buszos mentőutak keretén belül. Második hullámban az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően érkeztek sokan az országba (1956 és 1958 között mintegy 8000 fő). Ezt követően a 80-as években, Ceausescu Romániájából, majd a 90-es évek elején a délszláv háború elől menekülő magyarok találtak új otthonra Svédország szerte.

A 2004-es EU-s csatlakozás óta újfent markáns növekedésnek indult a svédországi magyar közösség létszáma, hiszen Nagy-Britannia és Írország mellett Svédország volt a harmadik régi EU-tagország, amely a bővítés után azonnal megnyitotta munkaerőpiacát az újonnan csatlakozottak állampolgárai előtt.

Az elmúlt 12 évben egy kisvárosnyi, 9769 magyar állampolgár vándorolt be az országba hivatalos úton.

Rögös az út a NATO-ba

Svédország és Finnország az ukrajnai orosz agressziót követően szakítottak semlegességpolitikájukkal és kérték felvételüket a NATO-ba 2022 májusában. A magyar kormány júliusban javaslatot nyújtott be a NATO-bővítés megtárgyalására, de Kövér László, a magyar parlament házelnöke, a vitát sem a kormány javaslatára, sem a parlamenti ellenzék felszólításra nem volt hajlandó napirendre tűzni.

A késleltetés oka először az volt, hogy Magyarország - a NATO-ban egyedüliként - ´társadalmi egyeztetésre´ kívánta bocsátani a kérdést, aminek az eredményét (már ha egyáltalán volt ilyen egyeztetés) a mai napig homály fedi.

Később a magyar parlament megfeszített ügymenetére hivatkozva odázódott el hónapokig a szavazás napirendre vétele, bár ugyanebben a parlamenti időszakban sikerült időt találni és egyben szavazásra bocsátani olyan védelmi és külpolitikai szempontból is halaszthatatlan ügyeket, mint “A Magyarország és San Marino közötti kereskedelemről és kölcsönös védeleméről szóló megállapodás kihirdetéséről szóló törvényjavaslat.” (A Kaliningrádtól közel 2000 km-re fekvő, 34 ezer lakosú törpeköztársaság védelmét, egy 1939-től érvényben levő és 1992-ben megerősített bilaterális egyezmény szerint, Olaszország már ellátja.)

A tavaszi ülésszak előtt aztán kibújt a szög a zsákból. Bár korábbi nyilatkozataik alapján a magyar köztársaság elnökasszonya, a miniszterelnök, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a Fidesz-frakcióvezetője is úgy nyilatkoztak, hogy a NATO-családon belül szeretnék látni a két skandináv országot, a legnépesebb frakción belüli képviselők egy része állítólag mégis megmakacsolta magát a bővítés kérdésében. A kérdéssel kapcsolatos teljeskörű konszenzus elérése nélkül pedig felelőtlenség lett volna napirendre tűzni egy ennyire fontos geopolitikai kérdést.

A Fidesz-frakción belüli egyetértés hiányát az okozta, hogy egyes honatyák szerint a skandináv országok előzetesen hazugságokat terjesztettek Magyarországról, a magyarországi jogállamról és a magyar demokrácia helyzetéről.

Pávatánc a köbön

Az esetleges félreértések tisztázása érdekében az országgyűlés egy csak fideszesekből álló delegációt küldött Finnországba és Svédországba, Hende Csaba, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős alelnökének vezetésével. A egyeztetéseket követően  Hende Csaba úgy nyilatkozott, hogy „meleg és barátságos” megbeszéléseket folytattak a svéd és finn parlamentek küldöttségeivel, majd külföldi és hazai sajtóértesülések szerint is támogatásukról biztosították mindkét ország NATO-tagságát.

Hazatértük utáni beszámolójuk csak részben hozhatott megnyugvást a renitens képviselőtársaknak, ugyanis március 27-én, a magyar Országgyűlés (3 nappal megelőzve a Török Nemzetgyűlés hasonló határozatát) csak Finnország NATO-csatlakozását szavazta meg, Svédországét pedig a mai napig halogatja.

A Népszava forrásai szerint a valóság viszont ennek pont a fordítottja lehetett, vagyis „a frakció már régen átengedte volna a svéd csatlakozás ratifikálását, ám „odafentről”, a Karmelitából mondtak nekik nemet.” Ezt az elképzelést Orbán Viktor nyilatkozata is alátámasztani látszik, amit a Katari Gazdasági Fórumon tett május 23-án. Ott a magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy a a svéd-magyar politikai kapcsolatok javulása elengedhetetlen feltétele lesz a svéd NATO-csatlakozás ratifikálásának.

Törökország jól definiált, konkrét lépésekért (például bizonyos Svédországban tartózkodó személyek kiadatásáért) cserébe engedné be Svédországot a katonai szövetségbe.

Magyarország azonban olyan időben és politikailag is nehezen értelmezhető feltételeket támasztott Svédországgal szemben, mint a “több tisztelet” gyakorlása, az “erkölcsi fölényeskedés” beszüntetése, vagy további “bizalomerősítő lépések” foganatosítása.

Gulyás Gergely kormányszóvivő az április 6-i Kormányinfón a magyar kívánalmak konkretizálásával kapcsolatos újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy: „A kezdeményezés tőlük (mármint a svédektől) kell, hogy jöjjön.”

Bár azt sajnos nem tudni, hogy a svéd kormány milyen, Magyarországgal szembeni nagyléptékű tiszteletgyakorlást foganatosított az elmúlt két és fél hónapban, az ATV a napokban szúrta ki azt, hogy a magyar parlament honlapján szép csendben megjelent a svéd csatlakozásról szóló szavazás a júniusi-júliusi üléstervben.

A svédországi törökök hócipője is tele

Míg a magyar választójogi rendszer sajátosságai miatt csak találgatni lehet, hogy a külföldön leadott levélszavazatok miként befolyásolják a magyar választások végkimenetelét, addig a török  rendszerben tisztán látható, hogy a szavazati joggal rendelkező cirka 3,2 millió külföldi török állampolgár hogyan voksol.

Május 14-én és 28-án kétfordulós elnökválasztást tartottak Törökországban. Az Aljazeera összesítése alapján a külföldön szavazók többsége (59,4 százalék). Erdoganra voksolt, de kihívójának, Kilicdaroglunak (40,6 százalék) is komoly támogatottsága volt egyes országokban. Például Svédországban.

A 36 ezer választásra jogosult Svédországban élő török állampolgárt egy stockholmi kongresszusi központból átalakított  választási helyszínre várták az urnák elé a török nagykövetség szervezésében.

Arról, hogy a legnagyobb török diaszpóráknak otthont adó Németország, Franciaország, Hollandia és Ausztria többségben baloldali helyi pártokra szavazó török állampolgárait milyen kognitív disszonancia készteti arra, hogy Erdogan konzervatív, autoriter rendszerére szavazzanak, miközben választott lakóhelyükön azon liberális demokrácia adta szabadságjogokat élvezik, amiket Erdogan odahaza fokozatosan leépít, arról már több elemzés is napvilágot látott.

Észak-európai viszonylatban viszont ez a képlet még a fenti csavarnál is bonyolultabb.

A májusi török elnökválasztáson a hasonló politikai berendezkedéssel bíró négy északi ország közül Dániában és Norvégiában Erdogant, míg Svédországben és Finnországban Kilicdaroglut támogatták többen.  A miértre a választ nem asszimilációs vagy ideológiai különbségekben, hanem etnikai sajátosságokban kell keresni, nyilatkozta Paul Levin, a Stockholmi Egyetem Török Tanulmányok Intézetének igazgatója a Svéd Televíziónak.

Németországhoz hasonlóan, a 60-as években Svédország is örömmel fogadta az anatóliai kétkezi-munkaerőt felívelő ipari teljesítményének fenntartásához. Csakúgy mint Németországban, az akkor érkezettek és leszármazottaik adják a svéd, konzervatív, erdogani voksok oroszlánrészét.

Svédország a 80-as évek óta (Németországgal és Dániával ellentétben) azonban egyre több menekültet fogadott be a térségből, akik többnyire valamely törökországi etnikai kisebbséghez tartoztak. Így a kurdok (akik ma már a svéd nagypolitika szélsőbal és zöld ágain is kifejezetten aktívak), a szír keresztények (másnéven asszírok, akik teljes létszámát egyesek már 150 ezerre teszik az országban) vagy az örmények egyre nagyobb számban kezdtek el megjelenni az országban.

Ezek a kisebbségek pedig tradicionálisan azokat az etnikai pártokat támogatják Törökországban, akik az óhazában maradt hozzátartozóikat is képviselik, és akik nem meglepő módon ellenzik azt a török, jobboldali nacionalizmust, amit Erdogan testesít meg.

Ezen kisebségekkel karöltve, a baloldali érzelmű és liberális török szavazók, még ha csak Svédországon belül is, de el tudták érni azt, ami Törökországban még csak ábránd. Leszavazták  Erdogant.