Történelmi napra ébredt ma Finnország: az északi ország ugyanis feladta több mint hét évtizedes katonai semlegességét, és a NATO tagja lett. Az ünnepélyes csatlakozási ceremónia keretében Pekka Haavisto finn külügyminiszter letétbe helyezte a ratifikációs okmányokat a szövetség brüsszeli székházában, Antony Blinken amerikai külügyminiszter jelenlétében.

Ezzel az észak-atlanti szövetség egy igencsak ütőképes hadsereggel bővült (erről itt írtunk bővebben), Oroszországgal közös határszakaszának hossza megduplázódott.

Finnország pedig a NATO védőszárnyai alá került – azaz mától rá is vonatkozik a szervezet 1949-es alapító szerződésében szereplő híres 5. cikkely, miszerint külső támadás esetén számíthat a többi tagország katonai segítségére.

De milyen utat járt be a NATO fennállása óta, és honnan hová jutott Finnország?

NATO: duplázás 30 év alatt

Ami a szövetséget illeti, az most már 31 tagból áll, és hamarosan valószínűleg Svédországot is a tagjai között tudhatja. Ennek most már csak két akadálya van: a magyar és a török parlament, amelyek eddig még nem ratifikálták a svéd csatlakozást.

NATO-diplomaták várakozásai szerint Magyarország is beadja majd a derekát, amint a májusi elnökválasztásra készülő Törökország is ezt teszi – lapcsoportunk Klasszis Klubjában szakértők szintén úgy vélekedtek, hogy a magyar beleegyezés borítékolható.

Ha ránézünk Európa térképére, azt látjuk, hogy a NATO nagy erőkkel, sikeresen terjeszkedett Európában a megalakulása óta – azaz vonzónak bizonyult az országok túlnyomó többsége számára.    

A szövetség pontosan 74 évvel ezelőtt, 1949. április 4-én jött létre az Egyesült Államok vezetésével, 10 európai állam és Kanada részvételével, a Szovjetunió és szövetségesei ellenében. (A kommunista államokat tömörítő szövetség, a Varsói Szerződés erre válaszul alakult meg 1955-ben.)

A hidegháború idején a NATO mindössze négy taggal gyarapodott – 1952-ben Görögország és Törökország, 1955-ben az NSZK, 1982-ben pedig Spanyolország lépett be –, a nagy bővülési hullám csak a Szovjetunió összeomlása után indult be.

A szövetség taglétszáma 30 év alatt mintegy megduplázódott a közép- és kelet-európai országok felvételével, ami igencsak szúrta Moszkva szemét.

Magyarország 1999-ben, az első Orbán-kormány alatt lett a szövetség tagja, Lengyelországgal és Csehországgal közösen.    

A mostani, északi bővülés után Európán belül (a miniállamokat leszámítva) már csak Írország, Svájc, Ausztria, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Málta, Ciprus, Fehéroroszország és Ukrajna marad a NATO-n kívül – közülük Ukrajna tavaly szeptemberben már benyújtotta a csatlakozási kérelmét. (Az ukrán csatlakozás ugyanakkor egyelőre nem tűnik reális lehetőségnek.) 

Finnország: egy korszak vége

Ami Finnországot illeti, a semlegességnek ott nagyon komoly történelmi hagyományai vannak, csakúgy, mint Svédországban.

Mint azt korábban Annus Ildikó, az ELTE tanársegédje egy témában tartott kerekasztal-beszélgetésen elmondta, a két nép történelmileg is összefonódik, 600-700 éven keresztül egy fedél alatt élt, 1809-ig ugyanis svéd kézen volt Finnország.

Svédország 1814-ben vívta az utolsó háborúját, azt követően 100 éves békekorszak következett, amely idő alatt a svédek megtanulták értékelni a békét, a II. világháborúban szintén ragaszkodtak a semlegességhez. A „kistestvér” Finnország pedig azért is maradt semleges, mert „együtt mozgott” Svédországgal.

A két ország semlegessége tehát nagyon sokáig történelmi alapvetés volt, amit azonban egy csapásra felülírt az Ukrajna ellen tavaly februárban indított orosz katonai agresszió.

Míg a háború előtt a finneknek mindössze a negyede, a svédeknek pedig alig több mint a harmada támogatta a csatlakozást, addig tavaly áprilisra kétharmadra, illetve 50 százalékra ugrott ez az arány. A politikai erők – egyes baloldali, Amerika-szkeptikus pártok kivételével – pedig egységesen beálltak a belépési tervek mögé.

A közvélemény tehát mindkét országban megfordult néhány hónap alatt, aminek egyértelműen az orosz agressziótól való félelem volt az oka. Magyarul: a svédek és a finnek is nagyobb biztonságban érzik magukat a NATO-n belül, mint azon kívül.

Szakértők szerint Finnországban az ukrajnai háború nyomán felidéződtek a II. világháború emlékei, amikor Oroszország lerohanta őket, valamint elcsatolta Karéliát. Akkor több mint 400 ezer finnt telepítettek át az új határon belülre.

A semlegesség feladásának – mint arra Annus Ildikó felhívta a figyelmet – persze vannak negatív oldalai is. Egyrészt nem biztos, hogy jó, ha a NATO és Oroszország mindenhol egymás útjában áll, másrészt Svédországot történelmileg-kulturálisan is a harmadik utas politika tette fajsúlyossá és emelte különleges helyre, harmadrészt a finnek – akiknek 1340 kilométeres közös határszakaszuk van Oroszországgal – nem feltétlenül bíznak abban, hogy a NATO meg tud vagy akar majd védeni egy ilyen hosszú határt egy esetleges orosz agresszió esetén.

Öröm és harag

Ami a reakciókat illeti, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szerint a csatlakozás „Finnországot biztonságosabbá, a NATO-t erősebbé” teszi. „Putyin elnöknek az volt az egyik deklarált célja Ukrajna lerohanásával, hogy kevesebb NATO legyen a határainál, és ne legyen újabb tagállam Európában. Most ennek épp ez ellenkezőjét kapja,” jelentette ki a csatlakozás alkalmából.

Sanna Marin finn kormányfő múlt héten történelmi pillanatról beszélt. Azt mondta, hogy büszke a finn emberekre és a politikai vezetésre, az ország pedig az eddiginél nagyobb biztonságban lesz ezután.

Oroszország viszont nyilván nem örül az újabb NATO-bővülési körnek: Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője szerint az a biztonságuk és nemzeti érdekeik megsértése. Figyelik majd, hogyan  fogja használni a NATO a finn területet katonailag, és „ez alapján hoznak majd intézkedéseket,” mondta a BBC-nek.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy új korszak kezdődik Európában, ami még inkább a hidegháborút idézi – túl sok jóra tehát nem számíthatunk.  

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.