Szombat délelőtt, a Lehel piac ünnepi halaspultja. „Azt a három nagy pontytörzset kérem”. „Mit főz belőle, kedveském?” – kérdezi a hátam mögött egy hölgy. Lohikeittót, mondom, de már sietek is el. A tárgyi szuvenírek elkallódnak, de a finn halleves receptje régóta sikeresen működik nálunk, ha úgy adódik, lazac nélkül is.
Aki életében alig hallott valamit a finn fővárosról, az is kívülről fújja Tímár Péter ikonikus filmjének, a Csinibabának minden mondatát, köztük ezt is: „Helsinki? Hát momentán még, még Nyugat. De már komp jár át Leningrádba.”
Helsinki aztán, mint tudjuk, maradt Nyugat, vagy inkább Észak (Finnország hamarosan NATO-tag is lesz – a szerk.), Leningrád meg Szentpétervár lett.
A mai napig rejtély, hogy az 1962-es világifjúsági találkozón, amelyet voltaképp a vasfüggönyön túl rendeztek, egyáltalán részt vehettek magyar fiatalok, hogy aztán némelyikük búcsút mondjon az óhazának.
A magyarok többsége csak annyit tud a finnekről, hogy nyelvrokonság, Kalevala – a Thália Színházban anno bemutatott Kazimir Károly-féle rendezésnek köszönhetően is –, szauna és vodka, no meg Kimi Räikkonen.
Ugyanakkor ismerek megszállott Helsinki- és Finnország- rajongókat, akik gyakran utaznak oda, mert nem tudnak betelni a vad, zord romantikával, a szaunázással egybekötött vodkázással, a jéghideg vízbe ugrálással, és kedvelik a finn-orosz-svéd elemeket tartalmazó konyhát is.
Az első találkozásom Helsinkivel nem volt zökkenőmentes: egy órát köröztünk Vantaa (vagy svédül Vanda), az egyik környékbeli kisvárosról elnevezett repülőtér felett, és amikor leszálltunk, egy órán keresztül el sem lehetett hagyni a gépet. Akkora volt a hó, hogy meg kellett várni, amíg a hókotró utat csinál a poggyászokat szállító autóhoz. Ez megszokott errefelé. Nemcsak északon, Rovaniemiben, a Mikulás hazájában szokott hideg és hó lenni, de sokszor a fővárosban is.
A feliratok alapján könnyen tájékozódik az ember, Helsinki kétnyelvű, a finn a többségi, a svéd a kisebbségi, amelyek egyébként teljesen más nyelvcsaládhoz tartoznak. Például az összes utcának van finn és svéd neve is, a tömegközlekedés tájékoztató anyagai is kétnyelvűek. Mindenki beszél angolul.
Ortodox kupolák és muszlim imaházak
A város és maga Finnország is, évszázadokig orosz vagy svéd elnyomás alatt létezett, csoda, hogy fennmaradt egyáltalán a finn nyelvi örökség. (Ebben a tekintetben hasonló Magyarországhoz, csak nálunk a török meg az osztrák volt a hódító nemzet.)
A 19. század végéig Helsinki többségében svéd nyelvű volt, ami aztán a későbbiekben teljesen átformálódott.
Az orosz korszakra szintén sok minden utal, a hatalmas ortodox katedrálisnak Uszpenszkij a neve, hagymakupolái arannyal vannak bevonva. A fő utcát I. Sándor cár után nevezték el, ma Aleksanterinkatu néven ismert.
Ami a vallási megoszlást illeti, újabban előretörtek a muszlimok. Számukat nehéz pontosan megbecsülni; becslések szerint a 60 ezer finnországi muszlim többsége a központi régióban él, de ez pár évvel ezelőtti adat. A városban tucatnyi muszlim imaház található. A lexikonok feljegyezték, hogy az iszlám már a 19. században megjelent Helsinkiben a tatárok révén; újabban a közel-keleti és szomáliai bevándorlókkal növekedett a muszlimok száma.
A design szent dolog
A város építészetileg nagyon érdekes elegye a klasszicizmusnak, a 20. század eleji szecessziós építészetnek és a modern funkcionalizmusnak. Az itteni szecesszióra erős hatást gyakorolt a nemzeti romantika, a korszak Kalevala által ihletett művészete.
A finn építészet világhírű alakja Alvar Aalto, a funkcionalizmus egyik előfutára. Műveinek egy részét, mint például az 1971-ben átadott gigantikus Finlandia palotát – amely ma már a legfontosabb állami ünnepek, politikai rendezvények és kongresszusok helyszíne – világszerte ismerik. Az itteni építészeti múzeum Európa egyik legrégebbi építészeti központja. Mellette található a Designmúzeum. A finn tervezők jelszava az egyszerűség, a praktikum, a természet szeretete, előtérbe helyezése.
Tudnivaló, hogy akárcsak Skandinávia más országaiban, a design, a lakberendezés szent dolog, elvégre hónapokig be vannak zárva otthonaikba az emberek. Itt a hétköznapi holmik sokszor művészeti értékűek, egy neves tervezőhöz köthető szék vagy asztal komoly családi örökség lehet.
Azok a híres pipacsok
Kötelező nézelődni az Aleksanterinkatun – itt aztán tényleg sokféle Marimekko cuccot lehet kapni, amely e sorok írójának kedvenc tervezője, márkája. A múltkori helsinki látogatásom során büszkén feszítettem az immár világhírűvé vált, szürke-fekete virágokkal díszített pólóban. Igaz, a Mészáros utcai turkálóban bukkantam rá, itthon más rajtam kívül nem értékelte a világ leghíresebb pipacsait…
A Marimekko egy finn életmódtervező cég – ahogy magukat aposztrofálják –, minőségi ruházati cikkeket, táskákat és kiegészítőket, valamint lakberendezési cikkeket terveznek alkotói, a textilektől az étkészletekig. A céget 1951-ben alapították, tavaly termékeik értékesítéséből világszerte 382 millió euró bevételük volt.
Ünnepi vendégség esetén apró figyelmesség a háziasszony részéről, ha a szalvéta is Marimekko, mondjuk királykék-fekete pipacsos, illeszkedve persze az aktuális asztalneműhöz és a készlet árnyalatához.
Helsinkiben nemcsak az étel számít, hanem a mécsesek, a körítés, a terítés is, ugyanúgy illik megdicsérni, mint mondjuk a karjalanpaistit (karél pecsenye).
Sok az ingyenes szabadtéri koncert
Ha még van erőnk sétálni, akkor nem szabad kihagyni a Vanha kauppahallit, a legrégibb vásárcsarnokot. A piactérről komppal lehet átjutni a Suomenlinna erődbe, amely 1991 óta az UNESCO Világörökség része. A kedvelt turisztikai célpontként számon tartott szigetet még ma is lakják.
A múzeumoknak se szeri, se száma. Ha csak egyre van időnk, látogassunk el a város legnyugatibb részére, Lehtisaari szigetére, a szomszédos Espoo határán található a Diedrichsen-gyűjtemény. A Diedrichsen család a 20. század közepe óta gyűjtötte a műkincseket, és szoborparkkal körbevett villájukat múzeummá alakították át. Többek között Edvard Munch és Helene Schjerfbeck művei is láthatók itt.
Érdemes az interneten kutakodni a nyári ingyenes szabadtéri koncertek időpontja után. Nyaranta ugyanis Helsinki központjában számos szabadtéri rock- és poprendezvényt szerveznek. A Tuska Open Air Metal fesztiválra évente mintegy 30 ezren kíváncsiak, ez Finnország legnagyobb metálbulija.
A város területének mintegy harmadát erdők és parkok teszik ki, a legismertebb a délnyugati részen, közvetlenül a tengerparton elhelyezkedő Kaivopuisto. Északabbra a Taka-Töölö városrészben található a Sibelius-park az orgonasípokat idéző emlékművel, amelyet a zeneszerző emlékére emeltek. Elég terjedelmes és félelmetes mű, mintegy 21 tonnányi saválló acélból hegesztették.
Kávézni a teraszon, napozni a szigeteden
Nyáron, ha kifogjuk a jó időt, ki lehet próbálni a strandokat – azért ne ciprusi vagy tunéziai vízhőmérsékletre számítsunk. Azt a néhány hetet, amikor igazán meleg van, a finnek a szabadban töltik, az erkélyen, vidéki házaik kertjében, illetve saját szigeteiken napoznak. Többnyire persze a kávéházak teraszán üldögélnek, jó nagy öblös pohárból, gyenge kávékat szürcsölgetve. Mellé pipparkakku – fűszeres keksz – jár.
Helsinki elég drága város, igazodik a skandináv életszínvonalhoz, árszinthez.
Mégsem szabad kihagyni a hagyományos finn szaunát, amelynek semmi köze nincs a nemzetközi wellness szállodákban bevezetett, úgynevezett finn szaunákhoz. Igaz, az alkohol ára szintén borsos, márpedig ez elengedhetetlen kelléke eme szórakozásnak.
Szóval, Helsinki még mindig Nyugat. Nagyon is az, a világ legfejlettebb oktatási rendszerével, környezetvédelmi szerepvállalásával, a női egyenjogúság nemcsak szólamként mondogatott és nem csupán papíron létező valóságával.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Egy katona és civil társa „vállalkozása” volt. 
